Álom basszuskivitelben - Stephen Connolly (King's Singers)

  Stephen Connolly alapember. Egyrészt azért, mert pillanatnyilag ő a legrégebbi tagja a King's Singers-nek, másrészt azért, mert basszust énekel.
   Tíz órakor találkozunk a szálloda halljában, ahova egy tévéfelvételről érkeztek. A délelőtti műsorba hívták be őket, hogy énekeljenek egy kicsit. Ennyit a médiáról.
   Tizenöt percet kértem - majd' másfél órán keresztül beszélgettünk. Ennyit a sztárallűrökről.

   - Úgy tudom, gyerekként az volt a vágya, hogy a King's Singers-ben énekeljen.

   - Ez így van, de akkoriban minden kóristafiú erről álmodott Angliában. Aztán ez meg is maradt ezen a szinten, a konzervatóriumban már szólistának, operaénekesnek készültem. Amikor harmadéves voltam, megtudtam, hogy megüresedett ez az állás. Úgy gondoltam, nocsak, lehet, hogy mégiscsak megvalósul a gyerekkori álmom. Elmentem a meghallgatásra, csak úgy, különösebb remények nélkül, aztán azon vettem észre magam, hogy megkaptam az állást. Ennek már tizenöt éve.

   - És hogy érzi magát egy olyan ember, akinek nagyon fiatalon teljesült a vágya? Elénekelget különösebb célok nélkül?

   - Ezt azért nem mondanám. A King's Singers-szel énekelni nagyon érdekes és inspiráló dolog. Hat tagja van az együttesnek, és ez egyúttal hat vezetőt is jelent, ami külön izgalmassá teszi az egészet. Nem beszélve a folyamatosan bővülő repertoárról.

   - Ami jócskán felduzzadhatott az évek során. Mekkora az a része, amit akár azonnal, vagy egyszeri átnézés után elő tudna adni?

   - Fogalmam sincs - nagy. Nagyon nagy. Más kórusok, ha turnéznak, betanulnak egy adott műsort, és azt éneklik mindenhol. Mi viszont folyamatosan turnén vagyunk, és minden országban mást éneklünk. Van egy könyvtárunk, ahol hat példányban ott van minden, amit valaha énekeltünk. Több ezer kotta.

   - Együtt énekelt alapító tagokkal, és több meghatározó egyéniséggel is. Van-e lehetőség, illetve igény arra, hogy a tőlük szerzett tapasztalatokat átadja az új tagoknak?

   - Amikor valaki csatlakozik a King's Singers-hez, az egy hosszú folyamat. Aki kilép, az általában egy évvel előre szól. Kiválasztjuk a megfelelő embert, és ő velünk együtt dolgozik, megtanulja a repertoárt, és ez alatt az idő alatt magáévá teszi az egész ideológiát is. Mielőtt az első koncertjén színpadra állna, már benne van a csapat szellemisége, és megszerez minden szükséges ismeretet. Ez olyan, mint egy család. Jön egy új családtag, egy új ember a házhoz, és a régiek mindannyian tanítgatják.

   - "Nagy öregként", tapasztalt emberként sincs vétó-, vagy döntéshozatali joga?

   - Nagyon kényes dolog. Az én emlékeim természetesen távolabbra nyúlnak vissza. Van olyan helyzet, amikor egy probléma kapcsán szóba kerül egy lehetséges megoldás, és én tudom, hogy ezt régebben már kipróbáltuk, és akkor mi történt, sikerült, vagy nem. De nagyon vigyázok arra, hogy ne kényszerítsem a többiekre az akaratomat, elképzelésemet. Azért is, mert az új tagoknak fontos (és ez beletartozik az ideológiába), hogy egy kicsit maguknak fedezzék fel a dolgokat, maguknak hibázzanak. Utána aztán lehet erről beszélni, de előre nem szabad direkt terelgetni őket. Törekszünk egyfajta demokráciára a csoporton belül. Mindenki nagyon illedelmesen, tapintatosan, kevés veszekedéssel próbálja érvényesíteni az elképzelését.

   - Hat angol gentleman?

   - Úgy valahogy. De amikor van valami nagyon fontos dolog, ami tényleg kulcskérdés, amin sok minden múlik, és tudom, hogy itt nagyon el lehet menni, akkor a tagok hallgatnak a véleményemre, van súlya annak, amit mondok.

   - A hagyományos kórusok viszonylag merev, statikus színpadi megjelenésével szemben a King's Singers-t nagyon egyedi színpadi mozgáskultúra, előadásmód jellemzi. Számít-e ez a képesség az új tagok kiválasztásánál?

   - Nem igazán.

   - Ezek szerint az új tagok "menet közben" megtanulják a mimikát, a mozgást is?

   - Ebben mindig csak reménykedünk. Ez is egy folyamat. Van, aki jobban, szívesebben csinálja, van, aki kevésbé, de ez jó is, mert van ebben egyfajta egyensúly. Ha mindenki egyformán erősen grimaszolna, akkor egy csapatnyi betanított majomként állnánk a színpadon. Azt a benyomást akarjuk kelteni, hogy ez spontán, de tényleg az is. Amikor valami új darabot tanulunk, akkor nincs az, hogy ikszeljük be a kottán, hogy ennél hangnál csinálj így, vagy csinálj úgy, hagyjuk, hogy ez kialakuljon, és ez a próbák és az előadások alatt szépen ki is csiszolódik.

   - Nagyon sokféle nyelven énekelnek. Gondolom, ezen a téren már szigorúbb a felkészülés.

   - A franciával és a némettel magunk is megbirkózunk, a többihez mindig kapunk segítséget, mindig van, aki betanítja nekünk a helyes kiejtést. Ez nagyon praktikus, hiszen olykor zulu, koreai, vagy japán kompozíciókat is műsorra tűzünk. De sok esetben nem is lenne elég a mai nyelvek ismerete, hiszen régi darabokat is éneklünk. Legutóbb például a Fire~Water album elkészítéséhez a régi spanyol nyelvvel kellett megismerkednünk, a La Dolce Vita című lemezen pedig a reneszánsz Nápoly zenéjét idéztük fel, úgyhogy ott külön kellett ügyelni a nápolyi dialektusra is.

   - Ha már a szélsőségeknél tartunk: azt olvastam, hogy a tagok zenei ízlése Bach-tól egészen a Spice Girls-ig terjed. Ön hol áll ezen a skálán?

   - Mindegyikünk ízlése majdhogynem kinyúlik a két végpontig. De ez szinte természetes, ha valaki itt énekel, hiszen a repertoárunkban egyaránt megtalálhatók madrigálok és könnyűzenei feldolgozások is. Ahogy a közönség között is van, aki a klasszikus darabokért jön, van, aki a popslágerekért, de aztán kiderül, hogy tetszik neki a másik oldal, fogékony a másik stílusra is. A személyes kedvencem a Queen, és sajnálom, hogy már nem létezik a zenekar. (Egyébként, ha azt kellene eldöntenem, hogy kit hívjak meg vacsorára, szívesebben választanám a Spice Girls-t, mint Bach-ot.)

   - A Queen-től a King's Singers is feldolgozott egy számot, a Seaside Rendezvous-t.

   - Meséljek valami érdekeset? Ezt a számot ugyanott vettük fel, ahol a Queen az eredetit. Ugyanabban a kis stúdióban. Ez számomra különleges élmény volt.

   - Mennyire veszélyes a könnyűzenei irány? Sokszor úgy könyvelik el a csapatot, hogy ők a "vicces fiúk".

   - Nagyon finom a határvonal, borotvaélen táncolunk. Nagyon oda kell figyelni. Ha viccelődünk, nagy a veszélye annak, hogy beskatulyáznak minket. Meg is történt, többször is. Hollandiában például mindig elvárják, hogy vicces műsorral menjünk, viszont Utrechtbe a régizene-fesztiválra nem hívnak, mert azt mondják, hogy nem vagyunk képesek komoly műsort csinálni. Amikor a King' Singers a hetvenes években először járt Németországban, úgy lett beharangozva, mint "az új Beatles". Stadionban volt a koncert, rockzenészekkel közösen. A műsor meg madrigállal indult... Azóta ahányszor Németországba megyünk, mindig figyelünk arra, hogy a műsoraink egyik fele csak komoly, a másik fele pedig csak könnyű darabokból álljon.

   - Mi a helyzet odahaza?

   - A legelején Angliában is azért volt népszerű a csapat, mert a fiúk minden héten ott voltak a tévében, és viccelődtek. A helyzet elég lassan változott - csak az utóbbi időkben kezdtek minket klasszikus formációként is komolyan venni. Most zajlik Angliában egy rendezvénysorozat a királynő trónra lépésének ötvenedik évfordulója alkalmából, és ezen nekünk is lesz egy hangversenyünk. Hét zeneszerzőt és szövegírót kértek fel, hogy írjanak kórusműveket erre az alkalomra. Néhány kottát már kézhez kaptunk, most az interjú után ezeket nézzük át.

   - Elég régóta, és elég nagy sikerrel egyensúlyoznak a két véglet között.

   - Egy olyan koncert, ahol minden erősségünket felvonultatjuk, egy utazás, egy folyamat, felépített egész. Hullámzik, egyre mélyebb, egyre magasabb, és mire elérünk a végén a vicces részhez, már megvan a háttere az egésznek, már létrejön a személyes kapcsolat a hallgatóság és az együttes között. Nem véletlenül tesszük a koncert végére a vidám részt. Ennek megvan a pszichológiája. A mostani magyarországi turnén például csupa komoly darabot éneklünk. (Templomi éneklés - ez az a terület, ahonnan valamennyien jöttünk. Ez is nagyon fontos, és egy ilyen műsort is fel kell építeni.) Semmi vicc, maximum a ráadásban egy Duke Ellington feldolgozás. És mégis, tegnap Győrben ugyanaz történt, ami a komplex műsorainknál szokott. Már a koncert vége előtt megvolt az ováció, az ünneplés. A műsor és a helyszín miatt persze nem abban az extrém formában, ami mondjuk a Zeneakadémián egy Beatles-blokk alatt tapasztalható, de mégis, határozottan intenzívebb volt a tetszésnyilvánítás, mint a hangverseny korábbi részei alatt.

   - A csapatból kivált tagok közül sokan továbbra is aktívan foglalkoznak a zenével - komponálnak, vezényelnek, tanítanak. Tervez-e ilyesmit, ha majd egyszer...?

   - Nagyon nehéz kérdés. Most harminchat éves vagyok. Az utóbbi tizenöt évben eléggé megváltozott az életem, és nemcsak a karrier szempontjából. Korábban londoni egyedülálló voltam, most vidéken élek, családom van, gazdaságom, ahol magunk termelünk mindent, vannak állatok, bárány, csirke, tehén. Rendkívül élvezem ezt az életformát. Ha abbahagynám, ott egy darabig boldogan gazdálkodnék, de biztos, hogy nagyon hiányozna a színpad, a fellépés. Ezzel egyébként a kilépett tagok is így vannak. Azt elképzelhetőnek tartom, hogy buffó-szerepekben színpadra lépjek. De az is lehet, hogy ha kilépek, abbahagyom, mondván, hogy eleget énekeltem már. Nem tudom. Szerencsém van az alsó szólammal, mert azon kevésbé érződik az öregedés, mint mondjuk egy tenornál vagy egy kontratenornál. Úgyhogy van még időm ezen gondolkodni. Most úgy látom, ebben még 15 év benne van.

(Köszönet Réthelyi Orsolyának a tolmácsolásért)