\"Liszt volt a tizenkilencedik század kulturális nagykövete\" (Alan Walker, a Liszt-monográfia szerzője)

1986-ban, három évvel az angol kiadás után jelent meg Alan Walker Liszt-monográfiájának első kötete. Az 1989-es eredeti után öt évvel jött a második magyarul, de a harmadik részt csak most, hét évvel külhoni kiadása után vehettük végre kézbe. Az új kötet most az újra kiadott első és második résszel együtt is megvásárolható. Ennek örömére múlt szerdán sajtótájékoztatóra hívták meg a szerzőt és olvasóit - stílusosan - a Régi Zeneakadémiára. Természetesen dedikáltatni is lehetett, és a színpadi beszélgetés előtt Lantos István eljátszotta Liszt két öregkori művét.

    - Ön angol, de már több évtizede a kanadai Hamiltonban él, ahol a McMaster University professzora. Hogyan került oda, mik voltak fő kutatási területei ezt megelőzően?

    - A BBC-nek dolgoztam, ahol a fő munkám zongorakoncertek rendezése és felvétele volt. Sok jól ismert és csodálatos művésszel foglalkoztam, köztük magyarokkal is. Az az ötletem támadt, hogy összeállítok egy 20 részes sorozatot, amely átfogja Liszt életművét. Persze tudatában voltam, hogy nem tudunk mindent bemutatni, éppen csak a felszínt karcolgathatjuk. Érdekessége ennek az volt, hogy ismertetőket kellett írnom, amelyeket az egyes adások után a bemondók felolvastak. Ez a magyarázata annak, hogy Liszt-életrajzom később életre kelt. De rá kellett jönnöm, hogy angol nyelven nem lehet túl sok információhoz hozzáférni, és arra gondoltam, talán lehetőség volna egy új könyv kiadására. Beszéltem hát a kiadómmal, aki már három könyvemet jelentette meg addig - nem életrajzokat -, és beleegyeztek volna egy egyrészes munkába, de én ragaszkodtam a háromhoz. Végül elfogadták érveimet, és nagyon szerencsés vagyok, hogy Anglia egyik legjobb kiadója, a Faber and Faber jelentetett meg, Amerikában pedig Alfred Knopf.
   Nem sokkal a szerződés megkötése után Kanadába mentem, ahol akadémikus lettem. Ez volt a legjobb dolog, ami történhetett, mert akadémikusként az ösztönzés mellett elég időt, és néha pénzt is kaptam arra, hogy kutassak. Paradox módon, amíg a BBC-nél voltam, nem tudtam elutazni azokba az országokba, amelyek Liszttel kapcsolatba hozhatók. A világ másik részébe kellett kerülnöm, hogy meg legyen erre a lehetőségem, és én jöttem-mentem minden évben.
   Az életrajz írása 25 évig tartott, mert a kezdet kezdetén elhatároztam, hogy nem kerülhet bele a könyvbe egyetlen olyan állítás, olyan tény sem, amely nem támasztható alá dokumentumokkal. Ugyanakkor olyan könyvet akartam írni, amely olvasmányos, örömmel olvassa a nagyközönség is. Azt hiszem, sikerült, legalábbis az emberektől mindig ezt hallom.

    - Valóban befejezte a tanulmányt? Hiszen a kutatás újabb és újabb adatokat tár fel.

    - Igen. Természetesen itt is, mint minden tudományos projektben, felszínre kerülnek újabb és újabb tények, amelyekkel a következő generációknak ki kell majd egészíteniük a korábbi verziót. De hát ez mindig így volt. Van az angolban egy mondás: \"A törpék az óriások vállán állnak\". Minden új generációnak jobb rálátása van a dolgokra, mert az elődeik vállán állva átfogóbb képet látnak.

    - Mi volt a nehezebb: új, eddig ismeretlen tényeket felkutatni Liszt életéről - voltak fehér foltok, ahogy írta az első kötetben, például gyermekkora feltárásának területén -, vagy tisztázni azokat a ferdítéseket, amelyeket korábbi életrajzírók követtek el, kritikátlanul átvéve újságírók fantáziálásait, barátok, ellenségek vallomásait?

    - A fő feladata egy mai, modern Liszt- életrajzírónak, hogy az új információk fényében korrigálja az öröklött elbeszéléseket. Amit egyszer leírtak, valamiféle érvényességgel bír, még ha hamis is, mert ki van nyomtatva. A nagy kihívás tehát: semmit sem elhinni, de mindent ellenőrizni. Liszt volt a leghíresebb élő zenész a XIX. században, rengeteg legenda, fantázia keringett róla, és mindegyiket el kellett vetni. Látva a saját biográfiámat azt hiszem, három olyan fontos dokumentumhalmaz van, amely megváltoztatja eddigi tudásunkat. Először is a keresztelési okmányai, gyermekkorával kapcsolatos iratok azokban a templomokban, amelyek akkoriban Nyugat-Magyarország területén voltak, és ma Burgerlandban találhatóak. A másik legfontosabb dokumentumcsoport a Vatikán titkos archívumából került elő Carolyne hercegnő házasságának érvénytelenítéséről, tervezett és meghiúsult esküvőjükről. A dokumentumok harmadik jelentős csoportja pedig Liszt halálával kapcsolatos. Különösen érdekes Lina Schmalhausen naplója, amelyet a harmadik rész egyik forrásaként használtam. Ezt olyan fontosnak találtam, hogy önállóan is kiadtam a múlt évben, nagyon hosszú előszóval és egy még hosszabb utószóval, amely Liszt életének utolsó tíz napját öleli fel. A könyv középpontjában tehát Lina Schmalhausen naplója áll, amely nagyon részletesen leírja Liszt betegségének félrekezelését, és azt a nemtörődömséget, amelyet családja és főleg Cosima tanúsított iránta Bayreuthban.

    - Hol vannak a legfontosabb Liszt kutatóközpontok, hol találhatóak a legfontosabb dokumentumok?

    - A legfontosabb archívum Weimarban található: a Goethe-Schiller Archiv, amely száz és száz, Lisztel kapcsolatos dokumentumot tartalmaz. Ezek kottakéziratok, levelek, naplók; nagyon gazdag anyag. A másik nagyon tartalmas gyűjtemény Washingtonban található, Adolf Hitlernek köszönhetően, aki a legkiválóbb tudósok sokaságát üldözte el Európából. Ők fontos dokumentumokat vittek magukkal Észak-Amerikába, amelyek közül sok ma a Kongresszusi Könyvtárban van. Ezeket minden Liszt-kutatónak látnia kell. Természetesen nagyon jelentős anyag található itt Budapesten is, a Liszt Emlékmúzeumban. Gyakran látogatok ide, hogy tanulmányozzam ezeket. A weimarinál kisebb, de azért jelentős kutatni valók vannak Rómában, a British Library-ban, a volt szovjet tagállamokban. Szóval, egy Liszt-kutatónak olyannak kell lennie, mint ő maga volt, be kell utaznia Európát, Moszkvától Írországig, Spanyolországig, és minden olyan helyet felkeresnie, ahová Liszt- emlékek kerülhettek.

    - Aligha tudta volna elvégezni ezt a hatalmas feladatot egyedül. Kik voltak a legfontosabb segítőtársai?

    - Természetesen sok segítséget kaptam az évek során, itt Magyarországon, ahol olyan sok kiváló Liszt-tudós van. Eckhardt Mária, a Liszt Emlékmúzeum igazgatója nagy segítségemre volt. Első látogatásaim során, a hetvenes évek közepén, számos kiváló tudóssal találkoztam, olyanokkal, mint Legány Dezső, Ősze László, Kárpáti János, akik sokat segítettek nekem. Kanadában Pauline Pocknell volt a kutató asszisztensem, de ahogy helyesen megjegyezte, ez a feladat meghaladta egy ember képességeit, és nagyon szerencsés vagyok, hogy egy ilyen kiváló csapat segítette a munkámat.

    - Nyilván elolvasott mindent arról, hogyan zongorázott Liszt. Valahol Busonit említi, mint méltó utódját. És utána?

    - Azok között, akik már eltávoztak közülünk, az első számú kedvencem Egon Petri, aki Busoni tanítványa volt. Felvételei, amelyek ma már CD-n is hozzáférhetőek, csodálatos példái a Liszt játéknak... Kérdése személyes, tulajdonképpen önéletrajzi jellegű, mert végül is azt karja tudni ki a kedvenc Liszt-előadóm.

    - Igen, annak szántam. Úgy érzem, személyes véleménye mellett mégiscsak van objektív elképzelése a Liszt-játék legalább néhány eleméről; hogyan kell, például, egy bizonyos futamot lejátszani.

    - Az én véleményem (amit nem mindenki oszt), hogy a Liszt-interpretáció rossz fordulatot vett az 1920-as években. Tudjuk, hogy Liszt soha nem volt tagja a nagyon szélsőséges kifejezési eszközökkel élő zongorajáték iskolának. Manapság Liszt zenéjét gyakran hallani olyan fiatal virtuózoktól, akik azt gondolják, hogy a feladat elvégeztetett, ha a hangokat minél gyorsabban és hangosabban lejátszák. Olyan az egész, mint valami olimpiai bajnokság, és ők a zongora atlétái, akik arra használják Lisztet, hogy felvágjanak a képességeikkel. De a zene ezt megszenvedi. Sajnos lemezfelvételünk nincs, de rendelkezünk sok megfigyeléssel a tanítványaitól, akik elmondják, hogy Liszt játéka - miközben természetesen briliáns - nagyon zenei volt. Tele finom árnyalatokkal. Gyönyörű hangzás áradt a kezei alól. Visszatérve a mai zongoristákhoz, azt gondolom, minden idők egyik legjobb Liszt lemeze Alfred Brendelé. Szintén szeretem Daniel Barenboim néhány felvételét. Ezek a zongoristák a művek zenei aspektusára koncentrálnak, és nem kizárólag a virtuóz vonásokra. Azt nem mondom meg, kiknek a Liszt- játékát nem szeretem, mert nem lenne valami produktív, csak annyit mondhatok, Liszt nem előadó-biztos. Hogy mit értek ezen, azt egy egyszerű példával illusztrálhatom. Chopin zenéje előadó-biztos. Bizony gyakran állunk fel egy rosszul sikerült Chopin est után, mondván, milyen gyenge a zongorista. És milyen gyakran mondjuk egy rosszul sikerült Liszt-koncert után: milyen gyenge zeneszerző. A zongoristák gyengeségét azonban nem foghatjuk Liszt zenéjére. Ő volt saját zenéjének legjobb előadója.

    - Még egy személyes kérdés. Mi kaptunk öntől egy igaz és nagyszerű Liszt életrajzot. De mit kapott ön Liszttől, túl a zenéjén, mint embertől?

    - Számomra ez roppant érdekes kérdés. Mert minél tovább foglalkozom Liszttel, az emberrel, annál inkább rádöbbenek milyen óriási egyéniség volt. Ő volt az első zeneszerző a történelemben, aki megfogalmazott egy nagyformátumú gondolatot: a zene akkor teszi a legmagasabb szinten a dolgát, ha egy etikai, vagy humanitárius cél szolgálatába állítjuk. Ahogy megírtam az egyik részben: aranyfolyam áramlott Liszthez egész életében, mert csak annyit kellett tennie, hogy felnyitja a zongora fedelét, ad egy koncertet, és a pénz ömleni kezdett. De belőle is áradt aranyfolyam: Liszt feláldozta az idejét, a tehetségét, odaadta a pénzét a rászorulóknak. A leghíresebb példája ennek az 1838-as pesti árvíz alkalmával történt, amely után 24 000 guldent adott át a magyar kormánynak, amit a koncertkörútján gyűjtött. Mindemellett - és ezt kevesen tudják itt Magyarországon is - rengeteg pénzzel járult hozzá a rakpart megépítéséhez is. (Walker professzor itt szerényen elhallgatja, hogy néhány évvel ezelőtt könyvének jövedelméből 10 000 dollárt adományozott a Liszt Múzeumnak, és a harmadik kötet megjelentetéséhez is hozzájárult anyagilag - a szerző)
   Az a segítség, amit zeneszerző társainak - mindenek fölött Berlioznak, Schumannak és természetesen Wagnernak - nyújtott, soha nem lett viszonozva, nemcsak abban az értelemben, hogy ők nem segítették őt, de egymást sem. Nehéz elképzelni Wagnert, amint pénzt ad Berlioznak, vagy Chopint, amint pénzgyűjtő koncertkörutat tesz a szűkölködők kedvéért. És ahogy ezt már kifejtettem, Liszt volt a tizenkilencedik század kulturális nagykövete. Ő az egészet reprezentálja, míg a többi zeneszerző csak saját magát. Volt egy jelszava, amely csak 1840-ben bukkan fel az irodalomban. Amikor Paganini meghalt, Liszt írta a gyászjelentést, Londonból küldte a Gazette Musicale-nak Párizsba, és az ezzel végződött: \"Génie oblige!\" (A zsenialitás kötelez!). Liszt azt mondta zenésztársainak: ha a Gondviselés, a Természet, az Isten megajándékozott a zsenialitással, kötelességünk valamit visszaadni. Tehát, válaszolva a kérdésére, ez a \"visszaadás\" gondolat ragadott meg a legjobban, amiből nem csak én, hanem mindenki tanulhat.

    - Mint említette a beszélgetés elején, 25 évig írta ezt a könyvet. Ez alatt sok érdekes tapasztalatot szerzett, és kalandokban is bőven volt része. Olyannyira, hogy most íródik az életrajz életrajza. Mondana valamit előzetesen ebből?

    - Igen, kisebb kalandok sorozatában volt részem, mialatt írtam a könyvet, ezekről a most íródó Liszt nyomában című művemben mesélek. Elveszett poggyászokról, amelyek első kelet-németországi utazásom alkalmával tűntek el a schönefeldi repülőtéren, arról, hogy első budapesti látogatásom alakalmával kiraboltak, és bár ez az én hibám is volt, üres zsebbel álltam ott. Azután eltörtem a lábamat, amikor jöttem meglátogatni Liszt születési helyét, de előtte meg akartam nézni Haydn sírját Eisenstadtban. Amikor lépkedtem le a Bergkirche lépcsőin, elestem, és megtörtént a baj. Erről is tehetek, mert azon az esős vasárnap reggelen Doborjánban kellett volna lennem. És az érdekes az, hogyha egy ideig hanyagolom a Liszttel kapcsolatos munkáimat, a lábam sajogni kezd, emlékeztetve arra a reggelre, amikor mással kellett volna foglalkoznom. Ezek triviális történetek, de részei a könyv születésének.
   Ebben a műben foglakozom azzal is, amit az életrajzírás alapelveinek tartok. Nagyon keményen gondolkodtam azon, mi különbözteti meg ezt az irodalmi \"genre\"-t a többi műfajtól. Nyolc pontban foglaltam össze, hogy mit kell betartani, ha azt akarjuk, hogy a zenei életrajz jó legyen - ha nem követjük, valószínűleg alacsonyabb rendű lesz a mű. Az egyike ezeknek az elveknek, hogy nem lehetsz a zene ellensége, ha zenei életrajzot akarsz írni. Vannak olyan könyvek Lisztről is, amelyeknek szerzőiről lerí, hogy ellenségei a zenének. És a személyes tapasztalatom is az, hogy a zene csodálata kinyit olyan ajtókat, amelyek másképp bezáródnának. És ha az ember belép ezeken a kinyitott ajtókon, egy olyan világba kerül, amelynek a létezéséről nem is álmodott, és ez sokkal mélyebben segít megismerni a zeneszerző személyiségét.