Koreográfiák Káintól a Kabbaláig - Markó Iván turnékról, tanításról és természetesen táncról

Tánc nélkül sosem tudta elképzelni az életét. Már gyerekként akárhol járt, az utcán vagy a lakás legkülönbözőbb pontjain, mozgott, táncolt a rádióban szóló zenére, később, iskolásként pedig minden este éjfélig gyakorolta a balettmozdulatokat, miközben kíméletlen szigorúsággal ellenőrizte magát. Aztán - amikor már végzett művész lett - a tanítás is nagyon fontos szerepet kapott mindennapjaiban. Alapító igazgatója volt a Győri Tánc- és Képzőművészeti Szakiskolának, majd egy éven keresztül tanított a jeruzsálemi Rubin Akadémián, három esztendeje pedig az újpesti Ugró Gyula Általános Iskola tánctagozatát vezeti. Mégis, a napokban volt az első alkalom, hogy táncpedagógusoknak is kurzust tartott Salgótarjánban, s roppantul élvezte ezeket a foglalkozásokat. Mint mondja, a lelkes, hivatásuknak élő oktatókkal való találkozás visszaadta egy kicsit a hitét abban, hogy mai világunkban is akadnak olyanok, akiknek fontos a kultúra, akik képesek a táncra, gyerekek művészetoktatására tenni az életüket. A művész a nyár nagy részét munkával tölti, hiszen együttesével, a Magyar Fesztivál Balettel júliusban kétszer mutatja be a Boleróból és a Káin és Ábelből álló estjüket, s emellett készül az új, a Kabbalával foglalkozó koreográfiája is, amelynek november 12-én lesz a premierje a Nemzeti Táncszínházban.

   Mi az oka annak, hogy a mostani volt az első olyan kurzusa, amelyen táncpedagógusokkal foglalkozott?

   Magam sem értem miért alakult így, hiszen mindig mindenütt örömmel mondtam és mondok igent a hasonló felkérésekre. Mindenesetre óriási élményt jelentett számomra ez a mostani, négynapos salgótarjáni tanítás, amelyre az ország számos pontjáról érkeztek a balett, társastánc, modern táncok, jazz-balett és néptánc oktatással foglalkozó kollégák, valamint a fiatal táncosok. Két koreográfiát készítettem, egyet a pedagógusoknak, egyet pedig a növendékeknek, s ezek betanítása alatt igyekeztem minél többet átadnia a tudásomból, tapasztalataimból. Fárasztó, de nagyon izgalmas munka volt. Az egyik darab rendhagyó, kissé vad, számos újdonságot tartalmazó koreográfia lett, a másik pedig lírai, Jézusról szóló táncetűd, de érdekes módon mindkettő nagyon mélyen hatott az összes résztvevőre. A kurzus rövidke négy napja alatt rengeteget fejlődött mindenki, s lelkesedésüket, akaratukat, megszállottságukat látva magam is visszanyertem kicsit a hitem, hiszen ma is akadnak olyan fiatalok, akik a tánc szeretetére, fontosságára tanítják a felnövekvő nemzedékeket. Jó tudni, hogy vannak hasonló őrültek, mint én, akik nem hajlandóak tudomásul venni, hogy napjainkban a művészet és az általa közvetített értékek számos rangsorban az utolsó helyet foglalják el…

   A közönség értékítéletét tekintve azonban önöknek nincs panaszra okuk. Két nyári fellépésükre, a Bakáts téri és az esztergomi előadásra már elővételben elfogytak a jegyek, s a Nemzeti Táncszínházban tartott estjeik is állandóan telt házasak.

   Erre büszke is vagyok, s valóban, bármerre járunk is az országban, mindenütt nagy érdeklődéssel, nyitottsággal és szeretettel fogad a közönség. Van tehát a kortárs táncra is kereslet…

   Önről köztudomású, hogy mindenben, így színpadképben, a világítási jelek megtervezésében is maximalista. Egy -egy szabadtéri pódium azonban nem mindig tudja ugyanazokat a technikai feltételeket, teret biztosítani a produkciókhoz, mint a kőszínház. Nem jelent ez túl nagy kompromisszumot?

   Nem, mert lehet, hogy nincs annyi lámpa, viszont ezek a szabadtéri helyszínek olyan hátteret, környezetet biztosítanak az előadásokhoz, amilyet tervezni sem lehetne. A Bakáts téren, ahol a Ferencvárosi Nyári Játékokon lépünk fel július 3-án, igazán különleges a színpad, lenyűgöző díszletet jelent a vöröstéglás templom, az Esztergomi Fesztivál pedig szintén elképesztően szép pódiummal várja az érdeklődőket, hiszen a vár, a bazilika varázslatossá teszi az ottani fellépéseket. Ennek az új, Duna-parti programsorozatnak, amely igyekszik mediterrán miliőt teremteni, a nyitóelőadásán lépünk fel, s július 17-én a Bolerót valamint a Káin és Ábelt láthatják a Magyar Fesztivál Balett előadásában az érdeklődők. S persze, azért azt is el kell mondjam, ilyenkor hosszú órákat, gyakran napokat töltök azzal, hogy igyekszem a rendelkezésre álló műszaki parkból kihozni a maximumot, s arra törekszem, hogy a látvány szinte teljesen megegyezzen azzal, ami a Táncszínházban fogadja a közönséget.

   Ezen a két estén is különleges program kerül színre, hiszen az érdeklődők az előadás nyitó- és záródarabjaként is a Bolerót láthatják, egyszer férfi, egyszer pedig női főszereplővel.

   A darabot annak idején még Ladányi Andreának, az ő adottságaira koreografáltam, s a későbbi előadásokon is természetes volt, hogy a Vágy szerepét nő táncolja. Aztán, amikor 2000 őszén Mexikóban vendégszerepeltünk, s tizenkét este került műsorra a Boleró, szükség volt még egy táncosra, aki Vágyként színpadra lép. Ekkor jutott eszembe, mi lenne, ha ezt az igazán kivételes technikai tudást kívánó szerepet egy férfire osztanám, s persze ennek tükrében kicsit alakítottam a koreográfián is. Aggódva vártam a közönség reakcióját, de a mexikói publikum olyan hatalmas ovációval ünnepelte Nyári Gábort, hogy úgy döntöttem, a darabomnak életképes variációja született. Most márciusban, a Rishon Le Zion-i Tavaszi Fesztiválon, ahol három előadáson vendégszerepelt a Magyar Fesztivál Balett, kipróbáltam azt is, mit szól a közönség ahhoz, ha a két változat egy este kerül színre. A produkciót szintén nagyon élvezték a nézők, annyira, hogy hazaérkezésünket követően már a Nemzeti Táncszínházban is így játszottuk. Sokan mondták az előadások végén, hogy így még több részletre figyelnek fel, izgalmas számukra a darab kétféle olvasata. Természetesen ez a keretes szerkezet a nyári fellépéseken is megmarad.

   A vidéki vendégszereplések mellett lesznek még idén külföldi turnéik is?

   Nem, ősszel ugyanis a premierre koncentrálunk, majd a bemutatót követően ezt a régi-új, háromrészes darabot nyolc alkalommal adjuk elő a Nemzeti Táncszínházban. Az azonban már biztosnak látszik, hogy jövőre ismét visszatérünk Izraelbe, s 2005 elején a Tel-Avivi Operaházban mutatjuk be az új estemet. Nagyon örülök ennek, hiszen a tavaszi turnénk is nagyon boldoggá tett. Szerettem volna ugyanis Izraelben - különösen Jeruzsálemben, ahol először 1972-ben jártam, még a Béjart Balett szólistájaként -, bemutatni új, nyolc esztendeje működő társulatomat. A Béke Városa számomra ugyanis a legszentebb, legcsodálatosabb helye a világnak, s jó volt erről beszélni az ott élő embereknek, elmondani a saját profán imámat, kivételesen nem mozdulatokba, hanem szavakba önteni azt, mit jelent nekem Jeruzsálem. Ráadásul az együttesre is különleges hatást gyakorolt a város, s ez az élmény még az esti fellépésüket is áthatotta. Egyébként is látniuk, érezniük kellett Jeruzsálemet ahhoz, hogy az őszi premieren úgy lépjenek színpadra, ahogyan kell, hiszen az egyik darabom a Béke Városáról mesél. Tárgyalok emellett egy olaszországi vendégszereplésről is, s van egy olyan különleges felkérésünk is, amiről még nem akarok beszélni, de remélem, hamarosan már arról is nyilatkozhatom.

   Mit jelent, hogy régi -új premierre készülnek?

   Az esten bemutatjuk ugyanis a Falak című darabomat, amelyet Izraelben a Rubin Akadémia növendékei számára koreografáltam, sőt a műsorban vetítés is szerepel, a nézők láthatják a Siratófalak című filmemet is. Ismét színpadra kerül a Káin és Ábel, új szereplőkkel, s az előadás újdonsága pedig az a darab, amely a Kabbala titkos, misztikus és félelmetes világát dolgozza fel. A műben, ha nem is konkrétan, de benne rejlik egy serdülőkori, meghatározó olvasmányélményem. Kamaszként találkoztam André Schwarz-Bart Igazak ivadéka című könyvével, amely egy egyszerű ember borzalmakon átvezető sorsát, s a koncentrációs táborban bekövetkező halálát meséli el. Ehhez a műhöz, amelynek egyelőre még csak a munkacíme Kabbala, különleges zenét választottam, hogy mit, az legyen meglepetés.

   Ezek szerint az ősz nem kevés munkát tartogat, hiszen a bemutató mellett folytatódik a három esztendővel ezelőtt, Újpesten indított tánc-oktatásuk is. A kezdeményezés sikerét talán az igazolja a legjobban, hogy évről-évre sokan jelentkeznek erre a speciális szakra, sőt a legtehetségesebb gyerekek már fel is léphettek a Viva Verdi! című koreográfiájában.

   A napokban tartott, évvégi balettvizsgán is nagy haladásról tettek tanúságot a kicsik, akik valóban keményen dolgoznak, hiszen hetente háromszor másfél órás oktatást tart nekik három kiváló táncosom, Issovits István, Nyári Gábor, Misánczi Mónika, s természetesen én magam is foglalkozom velük. Óriási dolog, hogy egy általános iskola vállal egy ilyen képzést, igyekszik biztosítani minden szükséges feltételt, hogy a szigorú felvételire valóban sokan jelentkeznek, és a szülők is számos áldozatot vállalnak ezekért az órákért. S úgy gondolom, ha az idejáró gyerekek többsége a későbbiekben nem is a táncot választja majd hivatásául, más lesz a viszonyuk a mozgásművészettel, de magával a kultúrával is. Minél több ilyen felnőttre lenne szükség…