Klubunk vendége: Fáy Miklós
Második alkalommal rendeztük meg április 4-én a Café Momus klubot. Ezúttal új helyszínen, a Santo Spirito étteremben gyűltünk össze - meglehetősen szép számban. Vendégünk Fáy Miklós zenekritikus volt. Az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett változatát adjuk közre. Az eszmecsere során rengetegen tettel fel kérdéseket vendégünknek. Az egyszerűség kedvéért nem jelöljük külön egy-egy kérdés, hozzászólás \"gazdáját\". Ezen az estén voltak, akik tegezték, voltak, akik magázták vendégünket. A szövegben - a hazai nyomtatott sajtó hagyományai szerint - az udvariasabb magázó formát használjuk.
- Az a kritikusi attitűd, amelyet ön képvisel, kicsiszolódott, vagy egy döntés eredményeképpen jött létre?
- Nyilvánvaló, hogy az évek alatt sokat változott a szemléletem, a stílusom, de bizonyos döntéseket már akkor meghoztam, amikor először írtam kritikát. Nekem a hazai zenekritikával az volt a legnagyobb bajom, hogy a zenét egy szűk réteg művészetének tekintette, és ebből következően egy borzasztó bonyolult, rejtjelezett nyelven szólt ehhez a réteghez. Bennem az a kérdés merült föl, hogy ha ez így folyik tovább, akkor soha nem szólítják majd meg a \"kívülállókat\", ez a szűk réteg egyre fogy majd, és akkor végül kinek írunk kritikát, sőt kinek zenélünk?
- Szándéka volt, hogy megváltoztassa a hazai zenekritikát?
- Azt azért nem gondoltam, hogy én leszek a fecske, aki nyarat csinál. Csak az volt a véleményem, hogy nem lehet egy bizonyos körön belül beszélni a zenéről. Ez végül is egy művészeti ág, akár a képzőművészet, az irodalom, és biztos voltam abban, hogy a zenéről folyó párbeszédben sokkal többen akarnak részt venni, mint ahogy az elsőre feltűnik. Ha úgy tetszik, tényleg egy szélesebb közönséghez akartam szólni.
- És erre megvolt, megvan a megfelelő csatorna.
- Persze. Különben az elvárás fordítva is él: szerintem kézenfekvő, hogy egy napilap olvasói nem valamiféle titokzatos szakmai szöveget szeretnének olvasni. A kritikus reflexióira kíváncsiak. Arra, hogy milyen impulzusok érték egy hangversenyen, egy lemez meghallgatása közben. Az én szemléletmódomat az igazolja, hogy én csak akkor tudok írni egy hangversenyről, ha ott élmények érnek. Kellemesek vagy kellemetlenek, de élmények. Tulajdonképpen ezeket az élményeket adom vissza.
- Sokan azt mondják, hogy ön csak azt írja meg, ami rossz volt.
- Ez nem így van, csak általában a negatívum marad meg jobban mindenkiben. Bennem is, hallgatva a koncertet, és abban is, aki olvassa az írásomat.
- Írt azért olyan lemezkritikát is, amely nyomán megélénkült az érdeklődés, és elkezdték keresni a kiadványt.
- Folyamatosan arra törekszem, hogy tiszta lappal kezdjek, ne befolyásoljon semmi. Pontosabban, az alapállásom mindig optimista: nekem most valami nagyszerű dologban lesz részem. Hiszen azért megyek el egy koncertre, teszek fel egy lemezt, hogy valami jót halljak. Nem szabad azzal foglalkozni, hogy ismerem-e az előadót, korábban mit hallottam tőle. Azzal sem, hogy civilben milyen ember, már, ha van erről valamiféle ismeretem. De ugyanígy el kell felejteni azt is, hogy az illetőnek vannak-e közéleti, politikai megnyilvánulásai.
- De akkor azt is, ha esetleg szimpatikus az illető, ha korábban csupa jó dolgot művelt, vagy valamiért tisztelni kell őt. Úgymond, a pozitív diszkriminációt.
- Persze. Olvastam most egy zenei lapban egy interjút, ahol az egyik kérdés valahogy így hangzott: \"elmondhatjuk, hogy ön egy élő legenda?\". Hát, nem tudom . Nincs ott egy szerkesztő, aki kihúzza az ilyesmit?
- De azért a belső elválasztású mirigyek valamilyen szinten csak beleszólnak a véleményalkotásba, nem?
- Ja, hogy zsigerből? Nyilván, ezt lehetetlen letagadni, és szerintem nem csak nálam van így. Valamennyire minden döntésünket befolyásolják az ingerek, az illatok, a látvány.
- Ha már a látványnál tartunk: az egyik vádpont ön ellen, hogy sokat foglalkozik a külsőségekkel.
- Miért ne foglalkoznék? Nem egy sötétkamrában ülök, ahol csak a zene szól, hanem egy koncertteremben, ahol nem mindegy, hol ülök, van-e levegő, milyen a világítás...
- ... és hogy néz ki az előadó.
- Igen. Ha valaki kiáll a színpadra, a megjelenése a produkció részét képezi. Egyáltalán nem mindegy, egy karmester milyen ruhában, hogyan jön be, hogyan hajol meg, mond-e valamit. Ezeknek jelzésértékük van - többek között ezért is más az előadás, mint a lemez. Amikor Schiff óraláncáról írtam, úgy véltem - most is úgy gondolom - ő sem véletlenül tette föl.
- Pernye András is írja egy helyütt, hogy érdemes megvizsgálni, ki hogyan jön be a színpadra.
- Na tessék! Bezzeg, ha ezt én írom le, jól megkapom a magamét. De - hogy összegezzem ezt a témát -: én soha nem kötözködni szeretnék, hanem elmondani, amit bizonyos dolgokról gondolok. Sajnálom, ha ez néhány embert felkavar.
- Lehet-e az egy lépés az objektivitás felé, hogy utólag visszahallgatja a felvételt?
- Van, aki így csinálja. De az akkor már nem az egyszeri koncertélményről szól. Szerintem úgy már nem az igazi.
- Sokan vannak, akik úgy vélik, a kritikának ízlésformáló, befolyásoló szerepe is van.
- Én nagyon sokáig azt hittem, hogy a zenekritika a napilapírás \"legalja\". Hogy ezt már csak azok olvassák el, akik végigbetűzték az egész újságot, vagy kicsivel tovább maradtak ott a vécén, vagy mittudomén. Aztán kiderült, hogy ez jóval több embernek fontos. Amikor Vengerov először járt itt, félház volt az Operában. Amikor megint eljött, zsúfolásig megtelt a Zeneakadémia. Ebben biztosan szerepe volt annak is, hogy a két koncert között megjelent egy csomó cikk arról, hogy mekkora művész.
Igen, biztos vagyok benne, hogy az olvasó a kritikákból is merít ötletet, megvásároljon-e egy lemezt, elmenjen-e megnézni egy operaelőadást, de nekem erre nem szabad gondolnom, amikor írok, mert azzal saját magamat is cenzúráznám.
- A kritikus tehát nem felelős?
- Ilyen értelemben nem. A kritikus a véleményét írja meg, aztán ki-ki eldöntheti, hogy ezzel mit kezd. Mondom, biztosan sokat nyom a latban, hogy ez melyik lapban jelenik meg, de ezzel nekem nem szabad foglalkoznom. Ráadásul hallottam már olyan nézetet, hogy a kritikának azért is kell ilyennek és ilyennek lennie, mert az utókor ebből tájékozódik majd a jelenlegi zenei állapotokról. Aki ezt gondolja, elfeledkezett arról, hogy időközben minden rögzíthető lett. Mondjuk Schiff András Bach-játékát nem az én szövegeim, hanem az ő felvételei alapján ítélik majd meg. És ha odajönne hozzám a Schiff, hogy hogyan kellene ezt vagy azt játszania, hát azt mondanám, hogy kedves András, nem tudom. Játszd el, majd megírom a véleményemet.
- A Népszabadságnál megmondják, hogy miről írjon?
- Nem, abszolút rám bízzák, hogy mit választok.
- Vannak kedvenc zeneművei, előadói?
- Kedvenc száz előadó, kedvenc száz zenemű. Ha tudnám, hogy számomra melyik a legkedvesebb, akkor sem mondanám meg, mert ez visszás helyzetet szülne, de nincs. Nagyon sok művet és nagyon sok előadót kedvelek.
- Akkor mi az, amit bármikor, bármivel? Amit nem lehet elrontani?
- Sokáig a Szép molnárlányról gondoltam, hogy azt nem lehet elrontani. Aztán hallottam abból is egy gyalázatos előadást.
- Mindezek ellentéteként: mi az, amit nem annyira szeret, amiről nem szívesen ír?
- Ilyen sincs. Legfeljebb azt lehet elmondani, hogy vannak bizonyos területek, amelyeket nem nagyon ismerek. A gitárzenével például még nem nagyon tudok mit kezdeni. Vagy az orgonával. Most kezdek ismerkedni vele.
- A szakmával milyen kapcsolatban van? A zenészekre és a kritikusokra is gondolok.
- Régebben egyáltalán nem ismertem senkit személyesen, és ez megkönnyebbítette a helyzetemet. Amikor valakiről leírtam, hogy szerintem milyen, nem járt a fejemben az, hogy de hiszen tegnap is együtt vacsoráztunk. Az is szerencsém, hogy én nem jártam együtt senkivel a Zeneakadémiára, nem zenéltünk együtt, tehát nem volt kötődésem a zenészekhez. Mostanában egyre több muzsikussal ismerkedtem meg, és nem vagyok biztos benne, hogy ez jó.
- És a kritikusok?
- Velük is hasonló a helyzet. Egyébként egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy nekem össze kellene járnom más kritikusokkal. A múltkor, a Grimaud-koncert után történt egy érdekes dolog. Jöttem ki a hangversenyről, és az előtérben ott beszélgetett két kolléga. Integettek, hogy menjek oda hozzájuk. Épp az elhangzott koncertről cseréltek eszmét, és mondták, hogy na, ezt írd meg, hogy milyen rossz volt. Mi van? Na és ők? Ha nekik is ez a véleményük, akkor ők nem ezt fogják megírni?
- Mintha lenne egy elfogadott norma, hogy ki hova kiről mit írhat.
- Ebben a történetben az is fura, hogy szerintem nekünk egyáltalán nem kellene megbeszélnünk, mit gondolunk mi. Mindenkinek haza kellene mennie a saját élményeivel, és azt megírni. Ha egy előadás olyan, amilyen, akkor az úgyis átsüt majd a kritikák többségén. Ha pedig egy kritikusnak nincs véleménye, vagy van, de nem azt írja le, akkor minek ír? Akkor hagyja abba. A társadalom már ott tart, hogy nemcsak a zenészeket, hanem a kritikusokat is megfizetik, tehát szükség van az iránytűre, de hát akkor az az iránytű legalább hozzávetőlegesen legyen megbízható.
- Az elmúlt hetekben kérdésessé vált, hogy ki a megbízható, kompetens kritikus. Vajon miért pont most kezdtek el össztüzet zúdítani önre?
- Fogalmam sincs.
- Nem is gondolkodott ezen?
- De igen, csak a megoldásra nem jöttem rá. Talán arról van szó, ami az előbb elhangzott, hogy ki kiről mit írhat. Hogy vannak védett állatok, hogy Schiff a mi művészünk, róla nem illik rosszat írni.
- Kende Péter orvosi műhibákról írt könyve jut az eszembe. Behívták őt egy beszélgetésre a tévébe, vele szemben ült három egészségügyi illetékes, és bármit mondott Kende, az úgy pattant le róluk, mintha nem is hangzott volna el. Mintha Kende nem is létezne. Aki a körön kívül van, az mondhat bármit, nem vesznek róla tudomást.
- Nagyjából ez jött le a levélben is. Nem vagyok kompetens. De azért csak elolvassák, amit írok.
- Érdekes ez a kettősség: megindult a támadás, de a gyakorlatilag e mögött álló, a zenei élettel foglalkozó \"hivatalos\" lapok, műsorok ezt meg sem említették. Mintha nem erről szólt volna a zenei közélet február végén, március elején.
- Csont András cikkében (lásd lent a kapcsolódó cikkeknél - A szerk.) volt egy nagyon érdekes gondolat. Hogy jó lenne, ha nem az én írásaim lennének a zenekritika etalonjai. Ez stimmel, én is ennek örülnék a legjobban. Írják meg minél többen, minél jobban a megalapozott, őszinte véleményüket. De akkor tessék megfelelni ezeknek a kritériumoknak! Tessék rendesen dolgozni!