„Kíváncsian, de aggodalommal telten tekintek a jövő felé...” – interjú Lukács Gyöngyivel, a Magyar Állami Operaház örökös tagjával

Lukács Gyöngyi pár napja sikeres énekeskurzust tartott a Zeneakadémián. Ennek tapasztalatairól kérdeztük, a fiatalokról, a tehetséggondozásról, a jövőről és persze az Operaházról is

   - Pár napja ért véget egy négynapos ének kurzusod, amit a Zeneakadémia ének szakos hallgatóinak tartottál. Mik a tapasztalataid?

   - Nagyon határozottan ki merem jelenteni, hogy nem igaz az az állítás, amiket az utóbbi időkben gyakran hallani, miszerint ma már nincsenek jó hangok, nincsenek tehetségek és egyéniségek a fiatalok közül. Ezt cáfolnám. sok-sok vizsgát láttam, s korábban is állítottam, hogy ugyanúgy vannak hangok, vannak tehetségek.

   - Mit gondolsz, miért elsősorban szopránok jelentkeztek Hozzád? Ez összekapcsolható azzal, hogy én úgy látom, aránytalan a magánének képzés, hiszen nagyon kevés fiú vesz részt benne, mert elsősorban lányok jelentkeznek. Mi lehet ennek az oka?

   - Erre több válasz is van. Azt gondolom, hogy azért szopránok jelentkeztek hozzám, mert elsősorban én is az vagyok. Szopránokból egyébként mindig sokkal több volt, mint valódi altból. A fiúk csekély számú pályára jelentkezésének biológiai okai is vannak, ők később érnek, ebből kifolyólag később is döntik el, ha az énekesi pályára jelentkeznek. Sokkal később jönnek rá, hogy van-e hangjuk. Erre legjobb példa a férjem [Alexandru Agache, bariton – a szerk.], aki először matematika-fizika irányban tanult, csak a mutálás után jöö ré, mikor rockéneklés irányában próbálgatta a hangját, hogy érdemes foglalkoznia a hangjával. Fiúknál elképzelhetetlen, hogy valaki nyolcadikos korában kijelentse, hogy Ő operaénekes lesz, míg lányoknál többször találkoztam ezzel. A másik ok sokkal messzebbre mutat. Még a mai világban is úgy van, hogy a férfiember a családfenntartó, rajta nyugszik ez a teher elsősorban. Ráadásul az utóbbi időben Magyarországon kialakult, hogy rendkívül bizonytalan ez a szakma.

   - Mit tud ez ellen tenni egy mai fiatal?    - Nem leszek ezzel népszerű az énekes Kollégáknál, de úgy szabad erre a pályára készülni, hogy mellette B tervvel is rendelkezni kell, ami nem egyszerű. Megint a lányaimra hivatkozom. A Zeneakadémia elvégzése annyira egész embert kíván, hogy nem nagyon fér bele egy másik egyetem, hogy esetleg elmegy ügyvédnek, fogorvosnak, vagy bárminek.

   - Mi vár ezekre a fiatalokra a diplomázás után?

   - Nem sok jó, pedig én igazán nem vagyok pesszimista ember. De az énektanárok is el-elmondják a képzés során a növendékeiknek, hogy készüljenek fel arra, hogy nem biztos, hogy el tudnak a szakmában helyezkedni, hogy lesz a képzésüknek megfelelő munkájuk. Szörnyű, hogy egy tanárnak ezt kell mondani, ugyanakkor érthető, mert nem csaphatja be őket. Nincs garanciája senkinek arra, hogy biztosítva lesz a karrierje, még arra sem, hogy el tud a pályán indulni. Magyarországon rendkívül kevés az a játszóhely, ami az énekes szólistákat foglalkoztatni tudja.

   - Sok-sok évtizede kísérem figyelemmel a vizsgakoncerteket és -előadásokat, már Kertesi Ingrid, Csurja Tamás vagy Gulyás Dénes pályakezdése óta. Akkoriban azt a tendenciát láttam, hogy a végzősök mintegy 50 %-a a szólista pályán helyezkedett el, Pesten vagy vidéken. Most azt gondolom, hogy sokkal alacsonyabb ez a szám.

   - Abban az időben talán magasabb is volt ez az arány, de manapság ez alig lehet több 10 %-nál, javítson ki, aki másképp látja. Pesten hihetetlenül sokat vesztett az opera műfaja az Erkel Színház elvesztésével. Egy rendkívül jó akusztikai környezettel rendelkező helyszín, az ország egyik legjobb tere, ahol most mikroportos hangosítással jönnek létre előadások. Nagyon reméljük, hogy egészben vagy legalább részben visszakapjuk a fenntartótól. Az Operaház is lecsökkentette a működését, az Eiffel Csarnok pedig inkább kísérleti színházként funkcionál gyerekelőadásokkal, illetve rétegközönségnek való művekkel. A vidéki színházaknál többnyire egy-egy produkció jön létre évadonként, nem lehet arra számítani, hogy egy tehetséges fiatalt leszerződtetnek és rendszeresen neki való feladattal látják el. Márpedig az operaénekes képzése nem fejeződik be azzal, hogy lediplomázott. Nem szabad a pályakezdő fiatal kezét elengedni. A színpadon lehet igazából ezt megtanulni, természetesen kellő előkészületeket követően. A nagyoktól és azoktól a karmesterektől, akiktől tanulni lehet, megfelelő színházi szakemberektől, a partnerektől. Ha ez kimarad, ha évekig nem tud neki megfelelő feladatban színpadra kerülni, azt is elfelejti, amit tudott.

   - Ez korábban, a Te idődben is így volt, ugye?

   - Ez egy tanulási folyamat, én is így tanultam, részt vettem folyamatos korrepetíciókon készültem egy-egy feladatra a nagyok háta mögött. Amikor kellett, amikor lehetőség volt, bele tudtunk lépni a folyamatba. Egy beugrással vagy a második-harmadik szereposztásban készülve a feladatra. Ezt a folyamatot úgy hívják, hogy tehetséggondozás.

   - Erre pont Te vagy a legjobb példa, aki húszévesen beugrással debütáltál Ilosfalvy Róbert és Mészöly Katalin partnereként, Medveczky Ádám vezényletével A trubadúrban.

   - Abban az időben figyelték a fiatalokat. Én Moszkvában tanultam, de idehaza Mikó András volt a Zeneakadémián az opera tanszak vezetője, már akkor nézte, kiből mi lehet majd öt-hat év múlva. Van, aki már főiskolásként kisebb-nagyobb szerepeket kapott, de olyan is, aki – mint én – mindjárt nagy szereppel debütált. Volt egy kiválasztódási folyamat az utódok kiválasztásában, ami az utóbbi egy-másfél évtizedben elmaradt. Operaházi főigazgató és fő-zeneigazgató is jelentette ki, hogy nem feladatuk a tehetséggondozás, nem felelnek minden magyar fiatal énekes boldogulásáért. Ez akkor az operaénekesek körében nagy felháborodást keltett. Ugyan, kinek a feladata lenne, ha nem az operaházi vezetőknek? A legtehetségesebb fiatal is olyan egyedül van segítség nélkül, mint az ujjam. Rendkívül kiszolgáltatottak. Ennek egyenes következménye, hogy az utóbbi években nagyon sokan pályaelhagyók lettek.

   - A helyzet sajnos vidéken sem jobb, közben a vidéki felsőoktatás is számos tehetséget nevel ki Debrecenben, Győrben, Miskolcon, Pécsett és Szegeden is. Ezekben a városokban van operajátszás is, de elég hullámzó mennyiségben. Győrött és Miskolcon évente egy opera kerül műsorra, Pécsett és Debrecenben kettő-kettő, Szegeden többnyire három, viszont míg például most Győrött tizenháromszor megy a Traviata, Szegeden talán hét alkalommal. Valódi operatársulat egyedül Szegeden van.

   - Igen, a legtöbb helyen vendégművészekkel dolgoznak, pont úgy, mint az Operaházban. Nincs valódi társulat. Az Operaház honlapján például Plácido Domingo vagy Anna Netrebko is társulati tagként szerepel. Az nem valódi társulat, ahol csak előadásonként kapnak gázsit a fellépők. Az operaénekes nemcsak akkor dolgozik, amikor közönség előtt fellép.

   - Szaladjunk át ezen a folyamaton az Olvasók kedvéért…

   - Amíg eljut az előadásig a művész következőkön vesz részt: karban tartja a hangját, heti rendszerességgel (de inkább sűrűbben) énekórákra jár, megtanulja a szerepet, többnyire segítséggel, korrepetíciókon, együttes próbákon vesz részt, jönnek a rendezői, majd a zenekari próbák tömkelege, öltözéses próbák, főpróba és csak utána az előadás. A semmiből nem lehet felállni és elénekelni Aidát vagy Otellót, vagy eltáncolni Girej kánt. Arra is utalnék, hogy az Operaház nem fizet próbapénzt a felújításokra, hetekig próbálnak napjában kétszer ingyen, ami teljesen szembemegy a nemzetközi gyakorlattal. Ez kizsákmányolás. Emlékszem Berlinben, hogy egy zenekari próba negyedórával túlcsúszott és bejött Götz Friedrich, aki akkor főintendáns volt és mindenkinek, aki ott volt, a főszereplőtől az utolsó kórustagig járt a túlórapénz.

   - Nálunk mindenki vendégművész, az Operaház honlapján szereplő (megszámoltam) 132 magánénekes mind az. Évtizedekig a világ számos operaházában sikerrel szerepeltél, hogy látod, miért fontos a valódi társulat léte?

   - A valódi társulat az, ha valaki ideszerződik x évre vagy határozatlan időre, fizetéses jogviszonya van, az Operaház fizeti a járulékait. Ennek fejében a színház elvárhatja, hogy az énekes rendelkezésre álljon. Ebben az esetben természetes, hogy a próbákért nem jár külön juttatás. A társulat megléte védi az énekest és védi a színházat is. Ha körülnézünk, a környező országokban és nemcsak a fővárosokban, hanem a vidéki együtteseknél is van egy alaptársulat. Egy mag mindenhol van, amire pedig nincs énekes, oda hívnak vendéget. Így énekelnek magyarok Kassán, Kolozsvárott, Pozsonyban, Prágában is és sorolhatnám. Amikor még közalkalmazottak voltunk és mentek az előadások, figyelni kellett a párhuzamos szereposztásra is, hátha nekem kell belépnem a produkcióba. Kötelességünk volt. Az utóbbi években többnyire egy szereposztással mennek az előadások. Ha valahol gond van, mindenki a fejét fogja. Volt, hogy betegen énekelt az énekes, mert neki is szüksége volt a pénzre, de csak minimális illúziót tudott nyújtani. Láttunk főszereplőt egy lábon végig ugrálni az előadásokat, mert nem volt cover. Nem lehet úgy élni, hogy minden februárban-márciusban rettegnek a művészek, amíg nem érkezik meg a felkérő email, hogy lesz-e egyáltalán feladatuk a következő szezonban. Láttam összeomlani nem is egy művészt, amikor nem kapott felkérést. Mihez fog kezdeni fél év múlva? Nincs hova menni, ez az egy operaháza van az országnak.

   - A mostani szerződések nem nyújtanak a művésznek garanciát?

   - A mostani szerződések rendkívül egyoldalúak, kizárólag a színház érdekeit védik. Ahhoz, hogy az opera, mint szakma életben maradhasson, létfontosságú a társulat lét visszahozása.

   - Nem tudjuk megkerülni azt a kérdést, hogy az elmúlt héten felmentették az Operaház főigazgatóját. A kvázi társulat hogy élte meg ezt a döntést?

   - Azt hiszem, az utcán, meg a Facebookon is ezt tárgyalják, de összefoglalva: mindenki nagyon megkönnyebbült. Viszont aggodalommal nézünk a jövőbe, én nagyon figyelem, mi fog történni. Eléggé félrecsúszott az intézmény, de reménykedem, hogy egy jó csapattal talán elindulhat az Operaház a gyógyulás útján.

   - Jelenleg nincs kinevezett fő-zeneigazgató és főrendező sem, csak egy művészeti igazgató. Budapesten nagyon régóta létezik a fő-zeneigazgatói poszt, néhány évig (1973-78 között) Ferencsik János idejében szünetelt, jóval később az ezredforduló táján Oberfrank Géza visszavonulása után nem volt betöltve a poszt és most két éve. Hogy látod, miért szükséges a Generalmusikdirektor?

   - Azt mondanám, hogy a legfontosabb személy egy operaház életében. A magánénekesek mindig a fő-zeneigazgatóhoz tartoztak, Ő vette fel őket, Ő osztott nekik szerepet. Megkerülhetetlen egy operaház életében, nem véletlenül a fő-zeneigazgató neve fémjelez egy időszakot minden jelentősebb Háznál. Ilyen szituációval külföldön komoly helyen sehol nem találkoztam. Amikor Petrovics Emil fő-zeneigazgató lett, voltam bent nála és kérdeztem erről, azt mondta, hogy mivel nem akar vezényelni, jobban rálát a dolgokra. Ebben igaza volt és mivel láttunk olyan fő-zeneigazgatót, aki elsősorban a saját premierjeivel foglalkozott és szinte minden darab az Ő kezében volt. A többi karmestert távol tartotta az előadásoktól, éreztük ennek a visszásságát. Jó lenne, ha a fenntartó erre hozna egy megfelelő szabályzást. De fő-zeneigazgatóra szükség van, mert egy főigazgató sem polihisztor.

   - Egy mondatot a rendezői színházról is ejtsünk. Az elmúlt 15 évben túlontúl előtört az ún. német rendezői színház. Elszaporodtak a szélsőséges ötletek, nem igazán a publikum nagy örömére. Ki lehet mondani, hogy a közönséget elriasztotta a Hófehérkés Traviata, a Parsifal, ahol Gurnemanz a nagymonológja alatt egy kempingfőzőn kavargat valamit, az értelmetlenül félhomályba vesző Otello, a Borisz szobaképe Fjodor tengerimalacaival, a tankos Tosca 1956-ból és sorolhatnám reggelig. Erre mondják, hogy a közönség lábbal szavazott. Van-e, remélhető-e innen visszaút?

   - Emlékszem, amikor Anger Ferenccel vitatkoztam erről, hogy a magyar publikum nem fogja ezt elfogadni, mire győzködött, hogy majd megszokják. Szomorúan állapítom meg, hogy igazam lett, a magyar közönség nem fogadta el ezeket az agymenéseket, egyszerűen nem fogékonyak a kifacsart és csúnya rendezésekre. Emlékszem, amikor a zürichi sikeres Macbeth-et átvittük San Franciscoba és az ottani publikum simán megbuktatta. A rendező a premier utáni partin hiába magyarázta, hogy Zürichben akkora siker volt. Szerintem vissza kéne térni a régebbi stílushoz. Ez a műfaj azon keretek közt érzi jól magát, amire kitalálták. Ezek a rendezők lenézik a közönséget. A bel canto operák úgy hatnak igazán, ha az eredeti környezetet és viszonyokat mutatjuk meg a közönségnek. A Normában mondta is Szikora János, hogy ez a darab nem a rendezők álma. De az opera, főleg ilyen régi, nem a rendezőkről szól. A közönség az énekesekért ment, a színpadképért ment, a ZENÉ-ért ment, csupa nagybetűvel. Őket elüldözték! Az Operaház szakmai csúcsán a szólóénekes és a szólótáncos. Nélkülük nem megy föl a függöny.

   - Ma, amikor valaki bemegy az Operaházba és jegyet vesz a földszintre, az vagy Krőzus, vagy milliárdos. Nagyon szomorú, hogy a kispénzű értelmiséget, a diákot, a nyugdíjasokat a III. emeletre száműzték a jegyárakkal. Azokat, akiknek valójában ez a műfaj szól. A földszintre bejön a nyugati turista, lehet, hogy életében először lát operát vagy balettet, bejön körbecsodálja a házat, a csillárt, szelfizik a lépcsőfordulón, kihúzza az első felvonást, majd a szünetben hazamegy. Neki az opera semmit nem mondott, esetleg Ybl Miklós.

   - Erre mondhatnám megint az Erkel Színházat, ahol egész, négy-öt-hattagú család is megengedhette magának, hogy ott töltsön egy estét. Az, hogy nincs, egy merénylet a műfaj és a zeneszerető közönség ellen. Remélem, a fenntartó átgondolja az Erkel Színház jövőjét. Generációs törés lesz, mert egyszer csak felnő egy évjárat, akik nem találkoztak valódi operával. Mint ahogy az operaházi jegyárak is ennek dolgoznak. Egy irányba mutat minden: újra kell formálni az operai struktúrát. Kíváncsian, de aggodalommal telten tekintek a jövő felé. Fontosnak érzem, hogy egy valódi szakmai grémium mondhasson véleményt a direktori pályázatokról és legyenek benne operaházi művészek, énekesek és táncosok. Ne dönthessenek nem odavaló emberek a szakma fölött! Adják vissza az Operaházat a szakmának és a közönségnek, az a zenéről szóljon, a színházról, de ne az operaigazgatóról.

-->