\"Kell egy fül, amelyik együtt él a zenekarral\" (Kovács László)

A hírek arról szólnak, hogy Vásáry Tamás távozóban, Fischer Ádám érkezőben. Méltatlanul keveset beszélnek viszont Kovács Lászlóról, aki 1998 óta a Rádiózenekar karmestere, jelenleg zeneigazgatója. Nyilvánvaló, hogy nem csak az \"interregnumban\" tölt be fontos szerepet az együttes mellett.

   - 1998 óta vagy a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekaránál. Milyen minőségben?

   - Igen, ez a hetedik év. Hat éven keresztül a zenekar karmestereként működtem, feladatom az volt, hogy Vásáry Tamás távollétében a szememet a zenekaron tartsam. Olyanfajta tevékenység volt ez, amiből az igazi munka nem nagyon látszódott kifelé, de azért volt évente öt-hat saját koncertem, és felvételeim is.

   - Mindemellett ez a hosszú évekig tartó - nevezzük így - betanító karmesteri munka kellett, hogy valami eredményt mutasson kifelé.

   - Ez nem igazán hálás feladat. Amikor Vásáry Tamás hosszabb ideig távol volt a zenekartól, kellett egy olyan \"fül\", amelyik együtt él a zenekarral. Bizonyos helyzetekben döntéseket is kellett hoznom. Ez a tevékenység a nyilvánosság számára láthatatlan volt, de a zenekar életében szükséges tevékenység volt. De mondom, ott voltak a saját koncertjeim, és a közös felvételek is, amelyek közeli kapcsolatot eredményeztek a zenekarral.

   - Milyen területeken kellett ezeket a döntéseket meghozni?

   - Bizonyos döntések meghozatala természetes velejárója jelenlegi feladatkörömnek, de ezek nem azért történnek, mert személyi kérdésekben feltétlenül változtatni akarok, hanem, mert az idő most érkezett el, hogy a zenekaron belül bizonyos dolgok történjenek. Elsősorban a nyugdíjaztatásokra vonatkoznak ezek a döntések, és akinek az utolsó szót ki kell mondania, az a zenei igazgató. Ez most én vagyok.

   - Azért is érdekes ez, mert Fischer Ádám nyilatkozataiból tudható, hogy csak évi tizenkét hetet tud, vagy szándékozik tölteni a zenekarral. Ennyi idő nyilván kevés arra, hogy valami komolyabb zenekarnevelői munkát folytasson, még ha az egyes koncerteken kiemelkedő teljesítményre tudja is késztetni a zenekart.

   - A tizenkét hét nyugati viszonylatban elfogadott időtartam egy vezető karmester részéről, de ha tényleg csak ennyi, marad még munka a fennmaradó időben bőven.

   - És addig is, hiszen az ő megbízatása csak a jövő évtől szól.

   - Most ebben a két évben mint első karmester működöm, a főzeneigazgató teljes jogkörével felruházva, és nekem kell a zenei kérdésekben hozott döntésekért a felelősséget vállalnom.

   - Másrészt nem vállalta Fischer Ádám azt sem, hogy nevének súlyát bevetve, bizonyos pénzügyi dolgokat kijárjon a zenekarnak. Ugyanakkor Vásáry Tamás lemondásának hátterében pénzügyi nehézségek is álltak.

   - Pénzügyileg tulajdonképpen olyan vákuumba kerültek a Rádió zenei együttesei, amiből a fenntartó, a Magyar Rádió, a saját szűkös anyagi helyzetére való tekintettel nem képes minket kisegíteni olyan módon, ahogy ezt szeretnénk, illetve - összehasonlítva helyzetünket más vezető zenekarokkal - ezt igényelhetnénk. A másik pedig az, hogy a Minisztérium és a Parlament is azt mondja, nem az ő dolguk, hogy velünk foglalkozzanak, hiszen mi egy rt.- n belül működünk, ők megadják az alaptámogatást, továbbiakért forduljunk máshová. Csak hát mégis arról van szó, hogy Budapestnek van három-négy nagyon magas színvonalon játszó zenekara, amelyek között a bérkülönbségek nem kicsivel különbözőek, hanem három-négyszeres a differencia. Ez nem elfogadható, úgyhogy ez ellen minden lehetséges fórumon tiltakoznunk kell.

   - Másrészt ez méltatlan helyzetekbe is kényszerítheti a zenekart, gondoljunk a legutóbbi esetre Fujiko Hemminggel.

- Igen, itt erről is szó van, bár nem vagyok biztos benne, hogy egy másik zenekar ilyen helyzetben más döntést hozott volna.

   - A BFZ és az NFZ is fellépett vele, Japánban.

   - Ők végül is nem kényszerültek bele egy zeneakadémiai koncertbe, de bizony Japánban szólistaként velük is fellépett.

   - És hasonló helyzetek adódhatnak, vagyis el kell vállalni olyan külföldi fellépéseket, amelyek csak anyagilag hozhatnak valamit?

   - A tájékozatlanok azt gondolják, hogy egy szimfonikus zenekar - mondjuk a londoni Royal Albert Hallban - úgy lép fel, ha meghívást kap. Kifizetik az útiköltségét, a szállodát, a magas napidíjat, a gázsikat és létrejön a koncert. Hiszen ők jók, ezért meghívták őket. Telt ház van, és összefut a fél világ. Sajnos, a dolog sokkal jobban a pénzügyi háttér függvénye. Valamit fizet a meghívó fél, de hogy hogyan jut ki a zenekar, hogy hol alszanak a zenészek, hogy a napidíjakat miből fedezi, az a zenekar saját gondja. És hogy a koncerten mennyien vannak, az attól is függ, ki rendezte, és mennyire profin működik mögötte a háttéripar.
A Rádiózenekarnak nagyon sok magas szintű fellépési lehetősége lehetne, ha képes lenne a turnékhoz azt a sok millió forintot hozzátenni, amellyel a konkurensek rendelkeznek. Amíg ez nincs a kezünkben, nagyon nehéz ezen a téren jeleskednünk. Egy-egy turné egyszer-egyszer bejön, amire azt mondjuk, igen, a körülmények most olyanok voltak, hogy…, de nem ez a jellemző. A turné rangja a Rádiózenekar esetében pénzkérdés.

   - Akkor miért van szükség ezekre a fellépésekre? Presztízskérdés egy koncertturné?

   - Rendkívül fontos a zenekar számára, hogy olyan helyen szólalhasson meg, ahol a világ vezető zenekarai, a Bécsiek, a Berliniek, a Chicagóiak feltűnnek. Ahhoz, hogy ezek a koncertek létrejöhessenek, hosszú, kitartó szervezőmunka szükséges. A másik oldal pedig az említett anyagi háttér, amellyel a zenekar a saját koncertjeit támogatja.

   - És ezeken a helyeken az a közönség, amely rendszeresen találkozik ezekkel a zenekarokkal, értőbben fogadja a produkciókat?

   - Az, hogy a közönség mit fogad el egy koncerten értékesnek, arról sokat lehetne beszélni, de az tény, hogy a Rádiózenekar külföldi koncertjei, mint ahogy az itthoniak is, rendkívül sikeresek, ezzel nincsen baj. De hogy általában miért is tapsol a közönség, mit hall, vagy inkább mit lát egy koncertből, arról érdemes lenne elemzéseket meghallgatni.

   - Hogyan hatnak ki a Rádiózenekarnál megnövekedett feladataid a Miskolciaknál végzett munkádra?

   - Valóban több a munkám és nagyobb a felelősség a vállamon a Rádióban. De Miskolcon nincsenek ilyenfajta problémák, melyekkel a Rádiózenekar ebben a nagyon nehéz átmeneti helyzetben szembenéz. Ott sem jobbak például az anyagi körülmények, de nincsen közvetlen összehasonlítási alap. Nem találkoznak a zenészek nap mint nap más zenekarokban játszó kollégákkal, akik elmondják, hogy náluk bezzeg kolbászból fonták a kerítést.

   - A Miskolci Szimfonikus Zenekar most volt negyven éves, amiből gyakorlatilag húszat töltöttél velük. Mit sikerült elérned az előző húsz évhez képest?

   - Amikor Miskolcra kerültem, egyrészt nem voltam abban a helyzetben, másrészt nem volt szimpatikus számomra az a zenekar-alakító módszer, hogy azoktól, akik nem tökéletesen illeszkedtek az együttesbe, rövid úton megváljak. Így pár évbe beletelt, míg odáig eljutottunk, hogy minden széken a megfelelő ember ül és látja el jól a feladatát. A húsz év elteltével sikerült egy olyan – ez talán kicsit sablonos megfogalmazásnak tűnik – magas szintű munkának kialakulnia, hogy ha hozzánk vendég jön – szólista, vagy karmester -, a koncert után azt mondja, van ebben a zenekarban valami olyan különlegesség, amit nagyon nehéz megfogalmazni, de aminek következtében nagyon jólesett az együttműködés velünk. Családias a hangulat, nincs igazán vasfegyelem, de mégis, amikor koncentráltan kell dolgozni, akkor a zenekar mintegy varázsütésre összekapja magát, és jóval magasabb szintű produkcióra képes, mint azt bárki gondolná, aki nem hallotta még őket. Ma is örömmel állok eléjük vezényelni, úgy érzem, még mindig el tudjuk egymást viselni. Nem érezzük, hogy becsaptuk volna egymást, és nekem ez a legfontosabb. Lehetséges az, hogy a próbákon nem beszélek tempóváltásokról, de ha úgy alakul, a koncerten mégis változtathatok, mert tudom, mindenki velem fog jönni, és senki nem fogja elhibázni.

   - Ez lehet ennek a nem kis időnek az eredménye.

   - Álszerénység lenne részemről, ha másra fognám ezt a dolgot. Húsz év jelenlét egy zenekar életében nagyon pontosan rányomja bélyegét az együttesre. Ha a Miskolci Szimfonikus Zenekar nem jól működik, az csak az én hibám, ha jól működik, és jó a produkció, az is csak az én művem. Azért meg kell említeni, hogy ez \"team\"-munka, a vezetésben rajtam kívül többen is részt vesznek. Van igazgató, van gazdasági vezető, van művészeti főtitkár és más segítők, akikkel közösen hozunk döntéseket, nem csak az én érdemem az a sok jó, ami elmondható a zenekarról, de a zenei része hozzám kötődik, és ezt büszkén vállalom.

   - Ez a húsz év adja karmesteri tevékenységed javát. De a Zeneakadémián nem csak karmesterként, hanem harsonásként is diplomáztál, és zongoristaként is fellépsz időnként.

   - Igen, a harsonázással egészen a diplomáig eljutottam, és fél éven keresztül játszottam is az Operaház zenekarában. A zongorázáshoz fűződő kapcsolatom régebbi, hároméves koromban kezdődött, és egészen tizenhét éves koromig nagyon komolyan vettem. Akkor fel is vettek a Zeneakadémiára, a harsona, illetve a karmesterképző mellett. Mivel azonban akkor még nem volt meg az érettségim sem, hiszen csak harmadikos voltam a Konziban, csak két szakba vágtam bele. Ennek ellenére mindig is úgy éreztem, hogy zongorista vagyok, bár vagy tíz-tizenkét évig alig-alig zongoráztam, legföljebb, ha néha-néha valaki megkért, hogy kísérjem (büszkén mondom, hogy az utóbbi öt évben Marton Éva állandó kísérőjeként járom a világot). A tanuláshoz sem volt rá szükségem, a darabokat olvasás útján tanultam meg, belső hallással. De egyszer Miskolcon műsorra tűztem a Kék rapszódiát, és elhatároztam, hogy én fogom játszani a zongoraszólamot. Másfél hónappal a koncert előtt nekiálltam gyakorolni. És mivel nagyon szépen sikerült, azóta már sokakkal eljátszottam, a Fesztiválzenekartól kezdve a Moszkvai Filharmónia Zenekaráig, úgy, hogy mellette a dirigálást is magamra vállaltam. Viszont ahogy vége van a hangversenynek, lezárom a hangszer tetejét, és eszembe sem jut, hogy felnyissam a következő produkcióig.

   - Viszonylag ritkán fordul elő, hogy a zongora mellett, ha az jól megy, valaki másik hangszert kezd el tanulni. Hogyan jött mégis a harsona?

   - Hét éves koromtól kezdve minden zeneiskolai koncerten szerepeltem, ezért számomra természetes állapot volt a fellépés, közönség előtti megnyilvánulás, úgyhogy tizenhárom éves koromban, amikor – a magam akkori feje szerint – úgy gondoltam, hogy el tudom játszani a Kék rapszódiát, azt mondtam, én itt be is fejezem, hiszen mindent tudok. Ma már megmosolygom magamat, de akkor túl sok izgalmat nem láttam már a dologban. Ezért, amikor egy fúvószenekar szerveződött az általános iskolában, még nyolcadikos koromban, nem akartam belőle kimaradni. Nekem a tenorkürt jutott, ezt a fúvószenekari hangszert általában a harsonások fújják. Gyorsan ment a tanulás, mert a kottával már nem volt semmiféle problémám, így a Konziba már a harsonával mentem. A következő évben vettem fel a zongorát és a zeneszerzést.

   - És a karmesterség hogyan lépett be az életedbe?

   - Harmadikos voltam, amikor alakítottunk egy szimfonikus zenekart, Händel Vízizenéjét játszottuk, a másik darabra már nem is emlékszem. Egy barátommal ketten dirigáltunk, sokat próbáltunk, és a koncert után bennem maradt, hogy ezzel jó lenne foglalkozni. Így hát feljöttem jelentkezni tizenhét éves koromban a karmesterképzőbe. A vizsgabizottság láthatott bennem valamit, mert a huszonöt-harminc jelentkező közül másodmagammal felvettek. A másik Ligeti András volt.

   - Többször szóba került a Kék rapszódia. Ma már ez a klasszikus zene birodalmába tartozik, mindamellett látható, hallható, hogy az úgynevezett könnyebb műfajok is vonzanak, nevezetesen a jazz. Honnan ez az indíttatás?

   - Mindig is érdekelt a könnyűzene, és egy idő után tudtam, hogy ezen belül a jazz az, ami engem igazán érdekel. Nagyon sajnálom, hogy az embernek csak egy élete van, mert ha lenne egy másik, akkor azt arra szánnám, hogy olyan szinten tudjam művelni, mint amilyenre most csak fél percig vagyok képes. Mindazonáltal a lehetőségeimhez képest igyekszem segíteni ennek a Magyarországon nagyon hálátlan sorsú műfajnak a sorsát. Próbálok hidat verni a klasszikus zene és a jazz közé. Bár mint szólista nem vagyok képes olyan produkcióra, ami színpadképes lenne, egy együttesben elég szépen tudok működni a zongorán, ezért készítettem néhány hangszerelést, amelyekben a triót, kvartettet beépítettem a szimfonikus zenekarba. Én játszom a zongoraszólót, és ezek az alkalmak kiemelkedő ünnepnapoknak számítanak az életemben. Másrészt Miskolcon létrehoztunk egy fesztivált, amelyen tavasszal egy hosszú hétvégén három különböző programot szólaltatunk meg. Tavaly fellépett a Szimfonikus Zenekarral a László Attila Band, Oláh Kálmán és együttese, valamint az After Crying. Itt a szimfonikusoknak is jelentős szerepük volt, de azért ez nagyon is jazzes produkció volt, tehát megvalósult az az álmom, hogy mind a két műfaj kibontakozzon egymás mellett.

Névjegy

Kovács László

Diplomáit a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szerezte karmester és harsona szakon. Mint karmester 22 éves korában mutatkozott be a Magyar Állami Operaházban. Diplomái megszerzése után a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban és a Nagyszínházban tanult, Jurij Szimonovnál. 1981 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára.
1984-től a Miskolci Szimfonikus Zenekar művészeti vezetője és zeneigazgatója. 1985-ben elnyerte a Doráti Antal által alapított Ferencsik János-emlékdíjat, és a Royal Philharmonic Orchestra meghívására egy hónapot töltött Londonban. 1986 óta a Pro Brass együttes karmestere, akikkel 1993-ban a Londoni Abbey Road stúdióban CD-felvételt készített. 1989-től 1999-ig a Nyírbátori Nemzetközi Zenei Tábor művészeti vezetője, ahol minden nyáron a 120 fiatal alkotta szimfonikus zenekarral dolgozott. Több nemzetközi karmesterverseny zsűrijében részt vett.
A Magyar Televízió 4 operafelvételét rögzítette. 1998 óta Marton Éva dal- és áriakoncertjeinek állandó kísérője. Zongoraszólistaként fellépett többek közt a Moszkvai Filharmonikus Zenekarral. Hanglemezfelvételeinek száma 40 felett van.
1998-tól a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának karmestere, 2004-től első karmestere.
Évente 70-80 hangversenyt vezényel. Koncertezett Európa 21 országában, Ázsiában, Amerikában és a Közel-Keleten is.

Kitüntetései:

Kortárs művek előadásáért az elmúlt években tizenkét díjat kapott.
1989 - Liszt-díj,
1993 - Bartók-Pásztory-díj,
1996 - Pro Urbe Miskolc-díj,
1998 - a Magyar Rádió eMeRTon díja az év legjobb produkciójáért,
2004 - Miskolci Múzsa-díj.