\"Jobb együttest adok át, mint amit húsz éve átvettem\" (Gál Tamás, a MÁV Szimfonikusok távozó művészeti vezetője)

Két évtized után búcsúzik a MÁV Szimfonikus Zenekartól Gál Tamás karmester. Ez alkalomból döntésének hátteréről és a zenekarnál eltöltött időszakról kérdeztük.

   - Milyen érzés 20 év után otthagyni egy csapatot?

   - Felemás. Főleg, ha arra gondolok, hogy ez a húsz év sok, vagy kevés. A világban nagyon ritka az, hogy egy zenei vezető húsz éven át ugyanannál az együttesnél dolgozzon. Hamar kiderül, mit tudnak egymásnak nyújtani, mennyire tudnak javulni, fejlődni, együtt dolgozni egy ügyért, és elég gyakran 5-6 év után kimerülnek, vagy elfásulnak. Tehát ha ezt nézem, akkor a húsz év rendkívül sok idő. Viszont ha arra gondolok, hogy a döntés már jó másfél-két évvel ezelőtt megszületett, és azóta annak tudatában dolgoztam, hogy távozom, akkor borzasztó rövidnek érzem az itt töltött időt. Ez a felemás érzés kavarog bennem. Büszke vagyok arra, hogy ez ilyen sokáig nagyon jól működött. Szerintem működött volna tovább is, de azt érzékelem, hogy a zenekarnak is és nekem is egyfajta szakmai váltás indokolt, és jót fog tenni.

   - Ha az első öt év alatt mindent megtudtak egymásról, minek köszönhető a két évtizedes együttműködés?

   - Szerintem pont annak, hogy kiderült, ki mire képes. Számomra egyértelmű volt, hogy a zenekar folyamatosan tud fejlődni, számukra pedig, feltételezem, megnyugtató volt, hogy együtt tudunk működni. Ráadásul körülbelül 10-12 évvel ezelőtt volt egy nagy generációváltás, jött úgy másfél év alatt mintegy 20-25 új muzsikus, és bizonyos értelemben újrakezdődött az építkezés. Úgy gondolom, egy olyan együttest adok át, amely most jobb, mint amit húsz évvel ezelőtt átvettem.

   - Az, hogy távozik, hány százalékban volt az ön döntése?

   - Nagyon nehéz ezt így meghatározni, de ötvenben biztos. Amikor Lendvai György lett az igazgatónk, nagyon hamar kiderült, hogy a zenekar jövőjével kapcsolatban eltérő gondolataink vannak. Ha a találkozásunk akkor történik, amikor én még csak mondjuk 4-5 éve vagyok a zenekarnál, akkor szerintem ezek a véleménykülönbségek nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy önként távozzak, és valószínűleg ahhoz sem, hogy döntésemet elfogadják. De mivel már jó ideje álltam a zenekar élén (és ahogy említettem, ilyenkor már egy váltás amúgy is jót tesz mindkét félnek), Lendvai úr elképzeléseit megismerve úgy gondoltam, eldönthetem, hogy ha nem akarok felszállni, akkor nem szállok fel erre a vonatra.

   - Volt szava az utód kiválasztásában?

   - Szándékosan nem akartam, hogy legyen. Annyit kértem csak, hogy az a három karmester, akit a jelöltek közül egy független szakmai bizottság kiválasztott, ne csak egy félórás versenydirigálással, hanem \"élesben\", nagy bérleti koncerten indulhasson az állásért. Egy próbadirigálás annál is inkább nevetséges lett volna, mert a jelöltek az elmúlt években egyszer-kétszer már vezényelték a zenekart. Ennyi volt a kérésem személyükkel kapcsolatban. Dönteni, vagy beleszólni a döntésbe azért sem akartam, mert mindhárom jelölt növendékem volt a Zeneakadémián.

   - Nem abszurd valahol, hogy a MÁV Szimfonikusoknál mindig központi kérdés volt a pénzhiány, és ön pont akkor távozik, amikor stabilizálódásról szólnak a hírek?

   - Tény, hogy a helyzet stabilizálódott, legalábbis a következő három évben a jelenlegi szinten, vagy az inflációt követve támogatja a zenekart a MÁV. Egy ilyen hírnek egy karmester nagyon örül. Ugyanakkor kérdés, hogy mi van a mérleg másik serpenyőjében. A pénzkérdés mellett ugyanis az utóbbi idők hírei a létszámcsökkentésről is szóltak, aminek persze lehetnek előnyei is. Hiszen attól még nem jobb egy zenekar, hogy 90 muzsikusa van. De például két évvel ezelőtt a MÁV Szimfonikus Zenekar egyszerre volt jelen egy japán turnén és a Mozart-maratonon. Mindkettő jelentős anyagi és erkölcsi sikert hozott. Ez 60-70 tagú zenekarral nem ment volna. Nem attól jó egy zenekar, hogy sokan játszanak benne, hanem ha rugalmas, ha ott tud lenni mindenféle színpadon, ha hosszú a kispad. Arról nem is beszélve, hogy egy MűPa-koncerten azért illik 14, esetleg egy nagyobb programnál 16 prímmel és ehhez arányított vonóslétszámmal kiülni. Elismerem, hogy a zeneirodalomban rengeteg kamarazenekarra vagy kis szimfonikus zenekarra írt mű található, de én nem szerettem volna ebbe az irányba vinni a zenekart.

   - Távozásának hírére a zenészek, munkatársak önnel vagy maguk között bontottak pezsgőt?

   - Húszévnyi munkám alatt öt igazgató dolgozott a zenekarnál. Én mindenkivel nagyon jól tudtam kommunikálni, legalábbis megpróbáltam, és azt hiszem, sikerült is, oda-vissza. Ez is az egyik záloga volt az itt töltött hosszú időnek. A muzsikusokkal kapcsolatban pedig annyit tudok mondani, hogy amikor az utolsó előtti szerződésem lejárt, a tagság 85 százalék fölötti arányban szavazta meg, hogy maradjak. Most nem volt szavazás, mert nem merült fel sem bennem, és ennek hatására a másik félben sem, hogy folytatás lesz. Így most nem tudom megmondani, milyen lett volna ez az arány.

   - Felmerült önben az utolsó két évben a \"mi lett, volna, ha...\"?

   - Nem. Nem is láttam értelmét, hogy ezen gondolkodjam. Ez olyan, mint amikor valaki a turistaúton egy elágazásnál úgy dönt, hogy a kék úton megy balra, és nem a piroson jobbra. Elindul, és már a tizedik méternél idegbeteg lesz, hogy úristen, mi lett volna, ha a piroson indulok? Csak arra nem gondol, hogy ha elindul a piroson, akkor ott kezd el tíz méteren belül azon tűnődni, mi lett volna, ha... Nem fog kiderülni, és ha nem fog kiderülni, akkor nem is szabad rajta meditálni.

   - Amikor meghozta döntését, háló nélkül ugrott, vagy voltak már konkrét elképzelései a jövőjét illetően?

   - Akkor még csak a döntésre koncentráltam. Ha be kell csukni egy ajtót, nem arra kell figyelni, hogy nyílik-e valahol másik.

   - Az ajtó becsukva. Hogyan tovább?

   - Nyilvánvalóan senki nem tudja azt garantálni, hogy ha az ember befejez egy munkát egy zenekarnál, akkor azonnal elkezdheti egy másiknál. De soha annyi vendégkarmesteri felkérést nem kaptam, mint amennyi a jövő szezonban vár rám. Ez persze nem valami horribilis szám, hiszen túl sok zenekar azért nincs az országban, de valamilyen módon egyfajta visszaigazolás a szakma részéről. Megnyertem egy pályázatot is, amelyet a Tajvani Nemzeti Szimfonikus Zenekar írt ki, ezáltal én lehettem volna a művészeti vezetőjük, de több mint fél évet kint kellett volna töltenem, és így már nem vállaltam. A tanítás megmarad, és több időm lesz tanulni is. Bár át kell rendeznem az életemet, de ha szakmailag aktív vagyok, akkor szerintem ez a helyzet jól is alakulhat. Sőt.