\"Jó ötlet volt\" (Sümegi Eszter és Derek Lee Ragin)

Derek Lee Ragin már jó másfél évtizeddel ezelőtt bemutatta kiemelkedő énekesi-színészi kvalitásait a Budapesti Kamaraopera Orfeo-előadásain, és később a zeneakadémiai áriaestjén is. Most egy - utólag fényesen beigazolódott - hangversenyrendezői ötlet folyományaként Sümegi Eszterrel lépett fel egy koncerten, melyen áriákat adtak elő, emellett ők voltak Pergolesi Stabat Materének szólistái is. A művészekkel a hangverseny előtt pár órával beszélgettünk.

   - Egy anekdota szerint, amikor Sztravinszkijtól megkérdezte a pápa, hogy tehetne-e valamit az egyház a zeneszerzőkért, ő így válaszolt: igen, adják vissza a kasztráltakat. Valószínűleg úgy gondolta, ennek a hangszínnek helye lenne a zenében. Az a bizonyos barbár szokás természetesen nem éled már újra, de a kontratenorok azóta bizonyították: ez a hangfaj komoly szerepet játszik abban, hogy például Händel legszebb operái újraéledhetnek. Ön hogyan látja ezt?

   D. L. R.: - Valóban egyre népszerűbbek a kontratenorok, és ebben erőteljes hatása van a popzenének, ahol a falzettes éneklésmód teljesen elfogadottá, népszerűvé vált, miközben még a komolyzenében a közönség a száját húzta: magas hangon éneklő férfiak, ááh? Az áttörésben nagy-nagy szerepük volt olyan énekeseknek, mint Angliában Alfred Deller, később James Bowman, Amerikában Russel Oberlin, aki már az ötvenes években felélesztette nálunk ezt a hagyományt.

   - Én jó harminc évvel ezelőtt kezdtem így énekelni, bár akkor még zongorázni tanultam. Egy német-amerikai asszony, Ursula Stechow bátorított, hogy használjam a falzett regisztert. Az ő férje, Wolfgang volt a göttingeni Händel-fesztivál egyik alapítója, így jól tudta, milyen nagy szükség van a barokk művekben a kontratenorokra. Európába kellet jönnöm, ahol volt már tradíciója a kontratenor éneklésnek. Először Amszterdamba mentem, majd Angliában találkoztam Gardinerrel, akivel Gluck Orfeóját lemezre is vettem. Eleinte ez csak egy hobbynak tűnt számomra, de később a foglalkozásommá vált, ez a fő tevékenységem az utóbbi húsz évben. Arra, hogy maga ez az éneklési mód miért olyan népszerű, nem tudok válaszolni, de örülök, hogy részese lehettem annak, hogy újra elterjedt. A közönség szereti.

   - Igen, és ebben élen járnak olyan magyarok, mint például Ligeti. A Le Grand Macabre egyik szerepét énekelheti fiú-alt, vagy kontratenor. Eötvös Három nővére is megoldható kontratenorokkal, de a másfél éve Párizsban bemutatott Angyalok Amerikában című operájában is volt szerepem.

   - De, és a hetvenes évek soulzenéje áll ma is a legközelebb hozzám, olyanok, mint Luther Vandros, a Temptations. Ám mivel sajnos nincs ilyen jellegű felkérésem, így marad otthon, a zárt ajtók mögötti énekelgetés.

   S. E.: - A technika mindig egy és ugyanaz. Csak a stílus, amelynek keretén belül alkalmazzuk, az kíván teljesen más hangvételt. Főleg akkor, ha egy kontratenor mellett szólalunk meg, akinek a hangjával teljesen együtt kell lennünk, és mindezt a barokk zene lehetőségeit szem előtt tartva. Ez például azt jelenti, hogy egy jóval kisebb méretű zenekar előtt éneklünk, tehát a hangot sokkal karcsúbban kell vezetni. De az érzelmeket ugyanúgy meg kell mutatni. A barokk korban sem voltak mások az emberek, ugyanolyan érzelmeik voltak. A kontratenor azonban mégis unikum, de a tegnapi próbán kiderült, hogy csodálatosan illeszkedik a kettőnk hangszíne. Dereknek nagyon szép, sötét színezetű hangja van, és egészen nagyszerű technikája. Vele énekelni fantasztikus élmény, ő tetőtől talpig zene. Nagyon inspiráló. Jó ötlet volt a szervezők részéről, hogy összehoztak minket, és biztos, hogy a közönségnek is tetszeni fog.

   - A zeneakadémiai éveim alatt már találkoztam barokk zenével, így ez nekem nem újdonság, mégis nagy kihívás. De azon kevesek közé tartozom, akik szívesen vállalják a kihívásokat. Ezek közé akár egy dalest, vagy egy barokk áriaest is tartozhat. Nem könnyű feladat. Nem egyszerűen visszafogottan, hanem karcsúbb hangon kell énekelni, ugyanakkor a stílus adta kereteken belül ugyanolyan kifejezőerővel megszólaltatni a nagyon is gazdag érzelmi telítettségű áriákat. Megmutatni, hogy milyen képlékeny a hangom. Nem végigkiabálni, mert semmit sem szabad végigordítani. Wagnert pláne. Ez a legmagasabb művészi megnyilvánulás, és úgy gondolom erre kíváncsiak igazán az emberek.

   D. L. R.: - Nagyon jó választás volt Eszter, hiszen képes arra, hogy váltson a koloratúr szoprán attitűdről a barokkra. Nem minden szoprán tudja ezt, és neki az is sikerül, hogy hozzáillessze a hangját a kontratenoromhoz. Egyszer Verdi Requiem, aztán Pergolesi Stabat Mater. Igazán fantasztikus…

   S. E.: - Thank You, köszönöm, Holnap a Toscát éneklem, Jöjjenek arra is!