\"Intelligens énekeseket vár el a világ\" (Bátori Éva)

Bátori Éva 1988-ban diplomázott a Zeneakadémia Opera szakán. Bécs, Lipcse, Köln operaházaiban volt állandó tag, illetve vendégművész. Számos főszerepe és pozitív szakmai kritikák ellenére alig-alig tudunk róla valamit. A Jenufa bemutatója jó ürügynek kínálkozott egy beszélgetésre.

   - A Zeneakadémia befejezése után pályája első 10 évét főleg német operaházakban töltötte. Véletlenül alakult így, vagy tudatos döntés eredményeként tanulta a szakmát külföldön?

   - Amikor még főiskolás voltam itt járt nálunk Réti Eszter, aki kurzust tartott. Azt mondta, szeretné, ha tovább tanulnék nála odakint. Ez akkoriban egyáltalán nem volt olyan könnyű, hiszen nem volt sem pénzünk, sem lehetőség nem nagyon volt erre. Õ azt mondta nem baj, a problémákat majd megoldjuk, csak menjek ki hozzá Salzburgba. Õ ugyanis minden nyáron ott tanított. Megoldottuk. Megnyertem egy énekversenyt, és a bécsi Staatsoper stúdiójába kerültem. Így indult először a külföldi továbbtanulás, majd a külföldi munka. Először szabadúszó voltam, illetve rövid szerződésekkel rendelkeztem, és nagyon kis szerepeket énekeltem. Ezután Lipcsébe mentem. Egyre többször kérdezték ugyanis, hogy tudom-e ezt vagy azt a szerepet. Én pedig nem tudtam. Vannak olyan szerepek, amit csak egy repertoár színházban lehet elsajátítani. Nagyon gyümölcsöző négy évet töltöttem ott. Gyakorlatilag csak Mozartot énekeltem. Ennek még most is nagyon nagy hasznát veszem. Ezután Köln következett. Itt öt évet töltöttem, majd Frankfurtba mentem.

   - Mennyire és mennyiben más a kinti munka, mint az itthoni?

   - Nagyon. És mindenben. A világ gyakorlatilag kétféle operajátszást ismer. Az ének központút és a rendező centrikust. A német színházak ez utóbbihoz tartoznak.

   - Milyen a munkamorál?

   - Senki nem késik el. Mindenki tudja a darabot elölről végig, oda-vissza. Nagyon sokat dolgoznak és nagyon jól. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Mint, ahogy régen a cipész legény, miután megtanult cipőt készíteni elment a világba, hogy mester legyen. Ez kellene minden énekesnek. El kellene szerződni mindenkinek néhány évre.

   - Nagyon különböző szerzők nagyon különböző hangfajú hősnőit énekli. Mozarttól Pucciniig, Verditől Janačekig. Nem okoz-e gondot a hangjának ez a sokféleség?

   - Mostanában sokat gondolkodom ezen. Mert mindig is nagyon vigyáztam arra, hogy mit énekelek. Harminc éves koromig nem voltam hajlandó elénekelni a Fiordiligit. Harmincötéves korom előtt nem voltam hajlandó elénekelni a Toscát stb. Mert különben, nem lehet vigyázni a hangra. Ez az én nézetem. Amikor Lipcsében szinte csak Mozartot énekeltem, ez azért volt, mert a tévé fölvette a teljes Da Ponte-ciklust, és én minden előadásban benne voltam. Amin mostanában gondolkodom, az éppen az, hogy most a Magyar Operaházban kuriózumokat kezdtünk el játszani. Én ezeket nagyon szeretem, és örömmel fogadom. Engem ugyanis az éneklésben nem az érdekel, hogy ki meddig tart ki egy magas cét, hanem, hogy miként lehet a hanggal játszani. A kérdőjel tehát ott van, hogy ha én egymásután éneklem ezeket a szerepeket és nincs ott mellette az olasz repertoár, akkor öt év múlva mi lesz a hangommal? Mert ez nem most hallatszik, amikor az ember a hangja teljében van, hanem majd öt év múlva lesz probléma. Én még akkor is negyven egynéhány leszek, és nem hinném, hogy akármelyik jövendő igazgató azzal foglalkozik majd, hogy mit tegyen a megkopott hangú énekesekkel. Ezért nagyon kell vigyázni.

   - A kérdés az, hogy megteheti-e egy szerződésben lévő énekes, hogy bizonyos szerepeket nem vállal el? Sokan vagy félelemből, vagy kivagyiságból elvállalnak mindent.

   - Akik ezt teszik, azoknak csak körül kellene nézniük a világban. Manapság, ha valakinek gyönyörű hangja van, az nem elég. Az, hogy a Zeneakadémia egyetemi színvonalú, az azt kellene, hogy jelentse, hogy intelligens énekeseket vár el a világ. Ha senki nem énekelte harminc éves koráig mondjuk a Toscát, akkor el kellene gondolkodnia azon, hogy ő van belül a ketrecen és ő majom az állatkertben, vagy a többiek? Nem tudom, hogy meg lehet-e tenni. Végül is ebben a házban sem adnak olyan szerepet, ami nem jó. Ismernek bennünket és a darabokat is. De ezek mellett a kuriózum darabok mellett szeretnék olyan operákat is énekelni, amelyek ápolják a hangomat. Nagyon sokan vagyunk a színházban, és nagyon keveset vagyunk színpadon. Legalábbis én így gondolom. Ráadásul nagyon nagy a repertoár a két épületben. Ezért aztán előfordul, hogy négy Köpenyt játszunk vagy öt Jenufát. Idén hármat, jövőre kettőt. Ezért az öt előadásért tanuljuk meg ezt az irtózatos anyagot. Én nem plusz előadásokat szeretnék, mert tudom, hogy arra nincs mód, de szívesen cserélnék kolléganőkkel egy-egy olasz előadást.

   - Milyen speciális nehézségeket okozott a nyelven kívül a Jenufa megtanulása?

   - Ez az egész olasz, nem olasz nyelvi kérdés számomra azért olyan fontos, mert tavaly volt szerencsém megkapni a Pikk dámát, amit oroszul énekeltünk. A hangot jó hátul kell hozzá képezni. Minden elképzelhető olasz énekpozíció ellenében. Idén Jenufa, jövőre Sosztakovics jön, ami szintén nem lesz könnyű menet. Kicsit hanggyilkos nyelvek/szerepek. Ezzel együtt a cseh nyelv korántsem annyira rázós énekesi szempontból, mint az orosz. Viszont zeneileg irtózatosan nehéz a szólam. Aki Mozarton és Puccinin nőtt fel, annak a szimmetria nem ezt jelenti. Éppen ezért nagyon nehéz fejből megtanulni a szerepet. Minden nap a kottával kelek, fekszem. A próbák egyébként nagyon jól mentek. Vidnyánszky Attila nagyon felkészült és végtelenül tehetséges ember. Nagy segítség volt!

   - Önről mindenki azt mondta nekem, hogy az a peche, hogy mindig olyan produkciókba kerül be, ahol megjelenik egy húzónév, akivel aztán tele a sajtó és ön mindig háttérbe szorul. A mostani Jenufa bemutatónak kétségkívül Marton Éva a szenzációja. Nem zavarja-e a másodhegedűs szerepkör? És miként tudtak együtt dolgozni Martonnal?

   - Nézze, az éneklésnek ez a része soha nem érdekelt. Nem azért jöttem haza Magyarországra, mert kopik a hangom, hanem mert a fiam iskolás lett, és el kellett döntenem, hogy anyja akarok-e lenni a gyereknek, vagy sem. Amit manapság a karrier egy énekesnőtől megkövetel, azt én nem vagyok hajlandó megfizetni. New Yorkban és Philadelphiában énekeltem, Grófnét énekeltem abban a bécsi Staatsoper-es Figaróban, amivel megnyitották a pekingi operaházat. Minden úgy jött, mint a mesében. Egy bizonyos határig. Ez azt is mutatja, hogy az a fajta karrier, hogy megismer a hentes, nem érdekel. A Jenufában nem lehet bejönni nagykalapban, gyönyörű ruhában, mint a Toscában, de nem is ez a fontos. Hanem, hogy mit lehet csinálni a hanggal. Ezért aztán az, hogy a sajtótájékoztatón Marton Éva ült kint az asztalnál, nem zavar. Borzasztóan féltem tőle. Nagyon kemény ember hírében áll. Én nagyon tisztelem az idősebb kollégákat, és ezt a végtelen tiszteletet az első pillanattól éreznie kellett. Ettől aztán a keménység elmaradt, s helyére a szeretet lépett. Nagyon sokat lehet tőle tanulni. Ezért tisztelettel üzenem minden fiatal énekesnőnek, hogy csuda vigye el őket, amiért nem ülnek itt a próbákon, és nem lesik minden hangját. Mert abból, hogy napi háromnegyed órát vokalizálunk a mesterünkkel fele annyit sem lehet tanulni, mint abból, ha csak nézik, hogyan dolgozik \"a Marton\".

   - Milyen szerep kilátásai vannak a jövőre vonatkozóan? Említette a Sosztakovics operát.

   - A Kisvárosi Lady Macbeth már nem lesz ennyire vidám dolog. Mert nem tudom Lukács Gyöngyi mennyit fog próbálni, de gyanítom, hogy én is rengeteget és aztán majd minden sajtó vele lesz tele és senkit sem fog érdekelni, hogy van egy második szereposztás is. Az, hogy valaki mellett dolgozik az ember egészen más, mint amikor valaki jön, leénekli a premiert, learat mindent, utána pedig húzhatom az igát. Ráadásul az sem egy vékonyan hangszerelt darab. Nem tudom, hogyan fogom elénekelni. Most elutazom Amerikába, és amikor hazajövök, egy hónapig csak ezzel szeretnék foglalkozni. Utána, ha azt gondolom, hogy árt a hangomnak, akkor kénytelen leszek nemet mondani a szerepre. Pedig nagyon szeretném elénekelni. Marton Évával beszélgettünk, és ő azt mondta nekem, lehet, hogy nehéz darab, de olyan kuriózum, ami lehet, hogy többet nem adatik meg az életemben. Én csak álltam, elgondolkodtam, és azt mondtam; igaza van.