Huszonegyedik századi mecénások (Tízéves az Erdődy Kamarazenekar)

Szombaton tartotta tízéves jubileumi hangversenyét az Erdődy Kamarazenekar. A névadó, a pozsonyi Erdődy gróf, Pleyelt taníttatta Haydnnál, majd alkalmazója volt. Az ő nevének felvétele jelzi, milyen zenei-működési területet választott az együttes: a tizennyolcadik és tizenkilencedik század fordulóján élt, a Habsburg Birodalom főleg kisebb, gyakorlatilag ismeretlen zeneszerzőinek életműve felkutatását és előadását. Ez is egyfajta mecenatúra tehát: lehetőséget adni az arra érdemes alkotóknak, hogy kétszáz év után újra életre kelhessenek - legalább műveiken keresztül.

   - Mi vezetett fiatal zenészeket arra tíz évvel ezelőtt, hogy kamarazenekart alakítsanak?

   - Az elsődleges cél az volt, hogy régebbi korok magyar zenéjéből felfedezzünk olyan műveket, amelyeket addig hanyagoltak, a kottatárak mélyén rejtőztek. Ezekre barátom, Farkas Zoltán hívta fel a figyelmemet, de később magam is el kezdetem kutatni a Széchényi Könyvtár Zeneműtárában. Ezekkel lehetett szélesíteni az általam akkoriban - a kilencvenes évek elején - eléggé megkövesedettnek gondolt kamarazenekari repertoárt. Olyan neveket is beemeltünk a műsorunkba, amelyeket mások nem mertek, már csak attól való félelmükben sem, hogy nem fog senki elmenni a koncertekre. De az idő igazolt minket, azáltal is, hogy elkezdhettünk lemezeket készíteni. Körülbelül húsz, Magyarországon működött - nemzetiségét tekintve persze nem magyar - szerző mintegy száz művét mutattuk már be, számosat lemezre is sikerült venni.

   - Kik ezek közül a legjelentősebbek?

   - Hummelt emelném ki egy részről: egy Te Deumát és egy nagymiséjét lemezre is vettük, és Michael Haydnt, akitől a legtöbb darabot mutattuk be, például a Szent Teréz misét és a hozzá tartozó Offertóriumot, Graduálét, Te Deumot is felvettük. Azt mondhatom, hogy nagy a felelőssége annak, aki ilyenre adja a fejét, mert - természetesen - sok olyan mű van, amelyet jobb is, hogy elfelejtettek, de találni nagy számban olyanokat, amelyeket megéri játszani és a repertoárba behozni.

   - A régizenei együttesek mindezt már elkezdték jóval korábban élt zeneszerzőkkel. Több tucatnyi elfeledett művet emeltek be a repertoárba. Itt viszont az történt, hogy Haydn, Mozart, Beethoven, akik nagyon komolyan meghatározták ezt a korszakot, sokkal jobban elfedték kisebb kortársaikat, mint - mondjuk - Monteverdi, aki szintén \"rehabilitációra\" szorult.

   - Kezdetben csak ismeretleneket játszottunk, egy kicsit félve is attól, hogy ki fog ezekre eljönni, de időközben törzsközönségünk is kezdett kialakulni, amely szinte szomjúhozza az efféle újdonságokat. Időközben finomítottam egy kicsit azzal, hogy általában nevesebb szerző műveivel állítjuk párba ezeket a darabokat. Így össze lehet hasonlítani, miben hasonlítanak, miben térnek el, miben mások, és ez ismét csak nagyon tetszik a közönségnek.

   - És mint zenész, mit lát ezekben a művekben?

   - Nem mindig igazságos a sors, bár - természetesen - a nagyok megfellebbezhetetlenül állnak ott, ahol állnak. Viszont az úgymond, második vonal sokszor majdnem ugyanolyan jó, vagy el is éri azt a színvonalat. Persze meg kell találni a legjobb műveiket. A tizenhetedik században a második vonal szakmai tudás tekintetében ugyanott állt, mint az első, a klasszikában ez nincs már egyértelműen így. De például Hummel is Mozart-tanítvány volt, és el is lesett tőle sok mindent, de új utakat is keresett. Számunkra például nagyon érdekes és a legkedvesebb korszak a tizennyolcadik század utolsó évei és a tizenkilencedik első évtizedei. Ez egy kísérletező kor volt, amikor a klasszika már teljesen beérett, de a romantika még nem születtet meg, például Hummel is egy ilyen átmeneti alak, de mondhatnám Anton Eberlt, aki bécsi szerző, és fantasztikusan jó szimfóniái vannak, kicsit talán Beethovenével összevethető az ő szimfóniatermése. Ők újat akartak, de még klasszikus iskolázottságúak voltak. Később nyitottunk a modernebb zenék felé, ezt megkönnyítette, hogy mai hangszereken játszunk.

   - Maradjunk egy kicsit a klasszikus szerzőknél. Az ő műveik ma már egyértelműen a régizene kategóriájába taroznak. Milyen előadási elvek szerint közeledtek hozzájuk?

   - Természetesen egy előadást meghatároznak a hangszerek, de kevésbé befolyásolják, mint az, ami fejben dől el. Nagyra becsülöm a régizenész kollégák felkészültségét a tizennyolcadik századi előadói problémák kezelésében, és amit érdemes tőlük ellesni és megvalósítani modern hangszereken, azt megpróbáljuk.

   - Gondolom az, hogy Vashegyi György vezényli a tizedik évi jubileumi koncertet, épp ezt akarja bizonyítani.

   - Igen, ehhez nagy segítség ő is, de játszottunk másokkal is, például Spányi Miklóssal. Vigyáznunk kell, hogy ne legyünk hangzásban túl intenzívek, viszont zenei élmény tekintetében tudunk korhűek lenni. Igyekszem én is tovább képezni magam, például Somfai tanár úrnál, olvasok a tizennyolcadik századi előadói praxisról, mert a kotta nagyon sok mindent elárul, persze annak nem, aki nem tudja, mit keressen benne. Az a lényeges, hogy tudjunk váltani a tizennyolcadik századi zenéről a tizenkilencedik századira.

   - Modern zenében mi a határ? A legmaibb szerzők?

   - Igen, rendeltünk többüktől is darabot, Orbán Györgytől a Stabat Matert már lemezre is vettük, mindenképpen próbáljuk a mai magyar szerzőket népszerűsíteni. Fontosnak tartom, hogy a koncerten elhangzó műveket valamilyen szellemi szál fűzze össze. És ezt tudatjuk is a hallgatósággal, ingyenes műsorfüzetekben.

   - Mik jelzik az elmúlt tíz év legfontosabb állomásait?

   - Úgy látom, hogy a zenekar az elmúlt tíz évben folyamatosan fejlődik, de azért voltak fordulópontok. Az egyik, hogy 1997-ben megjelentettük az első lemezt, azóta már a tizediknél tartunk, ami a világtendenciát is figyelembe véve ma nagyon soknak számít, jó, hogy az együttes működésének maradandó emlékei vannak. Ezekkel több díjat is nyertünk: a francia Le Monde de la Musique szaklaptól kétszer, a magyar Gramofontól a lemezeink általánosan magas színvonaláért, tevékenységünkért a \"Magyar Klasszikus Díjat\" kaptuk 2002-ben.

   - És melyek az emlékezetes koncertek?

   - Nem törekszünk arra, hogy mindegy, hogy hol, csak fellépjünk külföldön, igyekszünk rangos helyeken megjelenni, ilyen volt az Ile de France Festival 2001-ben, amelyet közvetített a Radio France, és a Le Monde írt róla kéthasábos kritikát.

   - Oda is a \"magyar\" zeneszerzőket vitték?

   - A tematika az volt, hogy Joseph Haydn mellé Michael Haydnt rendeltük, akit a francia közönség nem nagyon ismert (a magyar sem, most már talán többen, hogy mi sokat játsszuk), de voltunk az ORF-nél Bécsben, és Rómában egy egyházzenei fesztiválon régi magyar szerzők műveit adtuk elő.

   - A közönséghez el is kel juttatni a zenét. Egyre több zenekar próbálkozik, ami ma már azt jelenti, hogy nem csak a Zeneakadémia nagy és kistermei a lehetséges helyszínek. Hol lehet ilyen koncerteket rendezni?

   - Igyekszem - amennyire lehet - harmóniába hozni azt a helyszínt, ahol játszunk, és azt, amit játszunk. Ezért is szoktunk kastélykoncerteket szervezni nyáron, és kalandra is invitáljuk a közönséget. Kiránduló koncerteket tartunk a makkosmáriai templomban, vagy a gercsei románkori templomban. Olyan helyeken, ahova csak az erdőn keresztül lehet eljutni. Ez is vonzotta az embereket. A Tudományos Akadémiával négy éve van egy megállapodásunk, hogy évente két koncertet adunk a Roosevelt téri díszteremben, a mostani koncertünkre már eleve száz akadémikus foglalt helyet. Van tehát egy idősebb értelmiségi réteg, de aminek nagyon örülök, hogy egyre több szellemi kalandot kereső, a komolyzenével rokonszenvező egyetemista választ minket.

   - Ez a sikeres első tíz év nyilván meghatároz egy következő legalább tíz évet.

   - Független zenekar a miénk, ennek megvannak az előnyei és hátrányai is. Az, hogy tíz évig talpon tudtunk maradni, nagy szakmai és közönségsikereket elérve, mindenféleképpen büszkeségre adhat okot. Remélem, hogy az ötleteink, az energiánk és a közönség lelkesedése továbbra is ki fog tartani, és ha lehet, még magasabb régiókba fogja emelni a zenekart. Annak örülök, hogy egyre több a meghívás. Amikor kezdtük, minden koncertet én szerveztem, az persze jó is volt, mert bármit kitalálhat az ember, és ezt sikerre is viheti, de most már koncertszervezők, fesztiválrendezők kérnek fel minket, és így ráérünk csak a zenével foglakozni. Tíz-tizenkét hangversenyt adunk egy évben, ami lévén, hogy nem vagyunk hivatásos zenekar, elég sok szellemi energiát igényel, de hát még bírjuk.