Hármasinterjú a rossz vibrációkról (Norrington, Grimaud, Komsi)

Az időjárás kegyes volt Budapesthez. Az eső és a szél kimosta a párát, füstöt, port a levegőjéből, olyan tisztán tárult a város panorámája a szemlélő elé a Várból, ahogy csak nagyon ritkán. Meg is jegyezte interjúalanyaim mindegyike, hogy elbűvölő a látvány. De végül is dolgozni jöttek, úgyhogy a munkára, vagyis a zenére terelődött a szó.

\"A zongorán nem lehet vibrátózni!\" (Sir Roger Norrington)

A szállodai szobájában fogad, elmagyaráztatja az ablakból elénk táruló városkép főbb elemeit, megkérdezi, magnóra rögzítem-e a mondandóját, az igenlő válaszra megjegyzi: \"Szóval nincs olyan jó memóriája, mint nekem\". Korából jó tíz évet letagadhatna (71 éves!), teljesen fesztelenül, közvetlenül viselkedik, de azt a viccelődést, amit a múltkor (színpadi produkciója részeként) a Zeneakadémián láttunk tőle, szerencsére mellőzi. Érdeklődik, hallottam, láttam-e már, mondom, igen, tavasszal, és annak idején megvettem, és nagy meglepetéssel, de élvezettel is hallgattam Beethoven-szimfónia felvételeit.

   - A \'80-as évek második felében vette lemezre a Beethoven-szimfóniákat, akkor, amikor még nem igazán volt gyakorlat klasszikus zenét régi hangszeres zenekarral, autentikus stílusban játszani. Hogyan jutott erre a gondoltra?

   - Tíz évvel korábban kezdődött, amikor Monteverdit, Schützöt és Purcellt játszottunk eredeti hangszereken. Később jött Bach és Händel. Akkor gondoltunk arra, mi lenne, ha tovább mennénk, Haydnt és Mozartot próbálnánk meg így játszani. Beethovenre nem is mertünk gondolni, de azután mégis megpróbáltuk, és nagyon gyönyörű volt. És persze mehettünk volna tovább, akár Mahlerig is eredeti hangszerekkel, amit természetesen már nem tettünk meg, de a lényeg az volt, hogy minél pontosabban próbáljuk meg kideríteni, mire gondolt a zeneszerző, mit szeretett volna hallani. De leszögezem: nincs abszolút igazság, csak kereshetjük az egyik lehetséges megoldást.

   - És mi volt ebben a legnagyobb segítség? Maguk a hangszerek, az eredeti kották?

   - Jó kérdés, minden együttvéve. Egy jó kottakiadás, vagy maga az eredeti kézirat. És persze az eredeti hangszerek is sokat segítenek. És természetesen az az irodalom, amely az egészet körbeveszi. Mit írtak a Kilencedik bécsi bemutatójáról, mit gondoltak, mit vártak el. Ez a három mind-mind fontos. Azután ott vannak olyan dolgok, mint a zenészek száma, az ülésrend, a vonósok és a fúvósok egymáshoz viszonyított aránya, az artikuláció, a vonásnemek, a tempó, a frazeálás.

   - Például ott vannak a Schindler-féle metronómjelzések.

   - Igen ezek megbízhatóak, bár van egy-két különös jelzés a Kilencedikben, azok talán Beethoven unokaöccsétől származnak. Sokan megkérdőjelezték ezeket a tempókat, de amikor az ember így hallja, azt gondolja: ez az! És nem is olyan nagy újdonságok Haydn, Mozart után. Az igazi változás az 1830-as években következett be. Nekem ez nem volt akkora meglepetés, nyitottan kell a zenéhez közeledni, ezek a tempók életre keltik a zenét, ez Beethoven.

   - Nehéz volt ezt a felfogást elfogadtatni?

   - Igen is, meg nem is. A közönség egyből elfogadta, különösen a fiatalabbak. A zenetudósok is, mert azt mondták, így helyes. A kritikusok meglepődtek, mert nem azt hallották, amit addig, ők maradtak utoljára. (Jót nevet.) És mindez mai zenekarral is megvalósítható, amint megszabadul a huszadik századi vibratótól. Ha meghallgatja a stuttgartiakat, úgy szólnak, mint egy korabeli zenekar, nem úgy, mint egy modern.

   - Nincs ezeknek a változásoknak köze ahhoz, hogy még a huszadik század első évtizedeiben is bélhúrokon játszottak?

   - Nem igazán, sokkal fontosabb a tempó, a frazeálás, a vibrato nélküli hangzás tisztasága. Ez az, amire az utóbbi hét évben rájöttem. A régi hangszerek nem olyan fontosak. Az elején sokat tanultunk tőlük, de ma már tudjuk, hogy ezek megvalósíthatók nélkülük is. Nem a hangszer, a zenéhez való hozzáállás a fontos.

   - Azt írja a cikkében, amely először olyan napilapokban, mint a New York Times, a Guardian - és csak később az Early Music folyóiratban - jelent meg két-három évvel ezelőtt, hogy a zenekari vonósvibrato, amely addig gyakorlatilag nem létezett, a harmincas években kezdte meghódítani a nagy szimfonikus zenekarokat. Mi lehetett ennek az oka? A nagyobb zenekarok, a nagy hangversenytermek, amelyeket meg kellett tölteni hanggal?

   - Nem tudom a választ. Egyszerűen divatos lett. Mint a dohányzás. Egy új korszak kezdődött azokban az években. Kialakultak a hatalmas metropoliszok London, Párizs, New York. Jött a motorizáció, rádió, elektromosság, Zeppelin, hatalmas óceánjárók, hollywoodi glamour (= kb. varázsos csillogás). A nők kikészítve jártak az utcán. A tizenkilencedik században csak a prostituáltak tették ezt. Ez a vibrato, amely Bécsből és talán Budapestről származik, alapjában a vulgáris, a kávéházi zenére volt jellemző. Ehhez jött még a jazz is. A klasszikus zene meg akart felelni a korszellemnek, a korízlésnek. A vibrato tehát terjedt, mint egy vírus. A kérdés: mi most szeretjük ezt, vagy nem.

   - Nehéz az ellene való harc?

   - Stuttgartban már nem, és ebben az évben ott, ahol vendégkarmester voltam (Philadelphiában, Washingtonban, a Concertgebouwnál, Lipcsében, Londonban a Filharmonikusoknál és a BBC Zenekaránál) már semmi gond nem volt ezzel, tökéletesen jól játszottak vibrato nélkül. Ez abból is adódik, hogy a tagok fiatalabbak, hallották a felvételeimet már régebben. És tetszett nekik az új hangzás. Nem azért kell így csinálni, mert így helyes, hanem mert gyönyörű, expresszív. És történetesen historikus.

   - Mahler viszont nem igazán historikus zeneszerző, hiszen ott vannak a felvételek Bruno Waltertől, aki jól ismerte, rajta keresztül majdnem személyes a kapcsolatunk vele.

   - Majdnem. Walter legjobb Mahler-felvétele egyébként egy élő Kilencedik szimfónia a Bécsiekkel 1938-ból. És nincs vibrato! 1938-ban! Arnold Rosé, aki Mahler sógora volt, és a bécsi Hof-, illetve Staatsoper zenekarának koncertmestere 1881-től 1938-ig, amíg a nácik el nem üldözték, soha nem játszott vibratóval! Bachtól Mahlerig azonos a zenekari ízlés. Az olyan nagy szólisták, mint Kreisler, Mahler halála után kezdték a vibratóval a kalandozást. Õ maga sohasem hallott ilyet.

   - És ezen túl milyen elemekre kell figyelmet fordítani Mahler zenéjének előadásakor? Maradjunk most a Negyedik szimfóniánál!

   - A negyedik tétel tempóira nézve két fontos forrásunk van. Az egyik Mahler saját metronómjelzés-listája az összes váltásról. És játssza a dalt Welte-Mignon gépzongorán. Azt mondta, az első tételt egy kicsit ennél lassabban kell kezdeni, ami nem jelent nagyon lassú tempót. A többi tételnek nincs metronómjelzése. Van egy különös tradíciója a második tétel előadásának. Sokan játsszák ezt nagyon lassan, de nem gondolom, hogy Mahler úgy vezényelte volna Münchenben, 1901-ben. Mert ez nem lassú tétel, hanem egy scherzo 3/8-ban. Ez még Mahler idejében is egy ütésre jött. Tim-pam-pam, tim-pam-pam. Ez tánc, egy bécsi keringő. Nem nagyon gyors, oda is írja: \"Nem sietősen\". Ráadásul később ott egy landler is, amely eleve lassabb tánc, és a végén egy még lassabb szakasz. Tehát az a személyes véleményem, hogy ez a tétel gyakran túl lassan hangzik fel. A frazeálással nincs probléma, Mahler mindent pontosan bejegyzett. Mahler könnyű. Mozart a nehéz, meg főleg Haydn. Mahlerrel semmi baj.

\"Az elképzeléseim hasonlóak voltak\" (Heléne Grimaud)

Sűrű köhécselések közepette érkezik, sportos \"otthoni\" ruhában, kézfogása erős, határozott, hangja viszonylag kis termetét, soványságát meghazudtolóan mély, és kezdeti míszsége is hamar oldódik. Nem kell rábeszélni a fényképezésre sem, a nem igazán erre készült megjelenés ellenére sem. A végén még magazinunk címét is elkéri.

   - Azért nincs olyan rossz állapotban, hogy le kelljen mondania a ma esti koncertet?

   - Nem, végül is ezért jöttem, és tényleg nagyon jó, hogy újra itt lehetek Budapesten. Ez a világ egyik legszebb városa, gyönyörűek az épületek homlokzatai, amikor jöttünk az autóban befelé a városba Sir Roger Norringtonnal és Anu Komsival, nem győztük jobbra-balra kapkodni a fejünket, hangosan kiáltoztunk: \"Nézd, nézd!\"

   - Miért változtatta meg a programot?

   - Nagyon sajnálom, hogy így kellett tennem, de az utóbbi néhány hónapban elég komolyan beteg voltam, nem volt rá lehetőségem, hogy rendesen felkészüljek a Brahms Másodikból. Tulajdonképpen itt Budapesten játszottam volna először, és nem szerettem volna kompromisszumos módon megoldani, úgy, hogy nem vagyok a legjobb formában.

   - Norrington a megszokottól eléggé eltérő módon közelíti meg ezeket a műveket. Milyen az ön hozzáállása ehhez a stílushoz?

   - Nagyon kirobbanónak találom, tele van élettel, energiával, amit csinál. Ragályos, igazán magával ragadó. Nagyon erősen ragaszkodik a leírt szöveghez, de nem egy tudós száraz módján, teli van \"élannal\", egyéni hangsúlyokkal. A frazeálása nagyon gazdag képzeletre vall. Úgyhogy nagyon nagy elvárásokkal vállaltam a turnét, amelyek be is igazolódtak.

   - Azelőtt ismerte, hallgatta az autentikus stílus nagyjait Harnoncourt-t, Gardinert, és a többieket?

   - Igen, hallgattam Sir Rogert, főleg a Stuttgartiakkal, így tudtam, mi az, amit ő keres a zenében, és ez nagyon felvillanyozó élmény volt.

   - Voltak nehezen teljesíthető elvárásai?

   - Nem, mert pontosan azt kívánta, amit én gondoltam erről a darabról réges-régóta. Az elképzeléseim hasonlóak voltak a tempókról, frazeálásról, pontozásról. Úgyhogy, amikor összejöttünk, megörültem, hogy végre itt az a friss levegő, amire vágytam.

   - Egy ilyen nagy koncertterem, ahol ma játszanak, megfelelő ehhez az intim hangulatú darabhoz, ahhoz, ahogy kidolgozták?

   - Nagyon jó kérdés, ez még nem egy ilyen nagy terembe íródott. Ha ez valóban olyan jó, ahogy mondták nekem - amikor két évvel ezelőtt itt jártam, még nem volt kész -, akkor ez nem lehet probléma. Ha hangzása meleg tónusú, gazdagon zengő, akkor ennek az intimitásnak meg kell jelennie benne.

   - Tehát változott a műsor, Brahms helyett Schumann, a két zeneszerző szoros kapcsolatban volt, de az a-moll verseny Clarának íródott, a B-dúr pedig egy sokkal férfiasabb jellegű alkotás...

   - Ezen a turnén a Brahms Elsőt és a Schumann a-mollt váltogatjuk. Annak ellenére, hogy a két mű karaktere, filozófiája különbözik, az esszenciájuk, az ideáljuk, az aspirációjuk nincs olyan messze egymástól. Brahms Első koncertjének első tétele Schumann első öngyilkosságára reagál, egy requiem tulajdonképpen, és a második tételt Clara portréjának gondolják, nagyon forró imádság-jelleg van, tehát a két mű közötti szellemi kapcsolat valahol a mélyükön nagyon erős. Norrington és zenekara mindkettőhöz a megfelelő hozzáállással közelít.

\"Mint egy kalandot, úgy közelítem meg a zenét\" - Anu Komsi

Rövid, várbeli sétáról érkezik, minden különösebb énekesnői különcködéstől mentes, talán csak gyakori, zavart kacagásai árulkodnak arról, hogy nem egyszerű utazóként múlatja itt az időt, lélekben talán már az esti szereplésre készül. Az euró árfolyama érdekli, meg hogy mikor vezetik be Magyarországon.

   - Azt olvastam az életrajzi ismertetőjében, hogy minden stílusban otthon van, a reneszánsztól a kortárs zenéig. Melyikkel kezdődött énekesi pályafutása?

   - Az első operai szerepem Ligeti Aventures, Nouvelles Aventures című groteszkjében volt. Esa-Pekka Salonen vezényelt. Ligeti ott volt a próbákon, és megjegyezte, hogy még senki nem énekelte, játszotta úgy, ahogy le van írva. Nehéz munka volt a betanulás, de a végén sikerült. Azelőtt az Avanti Zenekarral játszottunk sok-sok zenét Helsinkiben. A Sibelius Akadémián tanultam, akkor kezdtem mindenféle stílusban énekelni: reneszánszt, barokkot, modernet. Énekeltem a Kurtág Kafka-töredékeket, ezt nagy fesztiválokon Londonban, Prágában, Frankfurtban, Párizsban is előadtuk, sőt lemezre is vettük Sakari Oramo hegedülésével. Én voltam a második előadója ennek a műnek. Az első és a második könyvvel kezdtem, eltartott egy vagy két évig, míg mind a négy könyvet el tudtam énekelni. Akkor még elég fiatal voltam, nem volt meg az igazi mélységem. Mostanában egyre könnyebb mély hangokat énekelnem, pedig igazából magas fekvésű a hangom. Szóval egy kicsit nehéz volt, de azért élveztem.

   - Ez német nyelvű mű.

   - Igen, ezért könnyebb volt, de énekeltem magyar nyelven is a 4 capricciót szintén Kurtágtól, tehát tanulmányoznom kellett kicsit a magyart. Nagyon szeretem a magyar zenét.
A finnek közül Esa-Pekka Salonen áll közel hozzám, énekeltem a műveit az egész világon, lemezt is készítettünk belőlük, amelyen a nővérem is szerepel, aki szintén szoprán.

   - Ezek a különféle stílusok kívánnak másfajta hangot, éneklési technikát?

   - Ugyanazt a hangot használom, legfeljebb a vibrato mértéke változik. Egészen nagy a hangterjedelmem, három és fél oktáv. Ezért is tudok annyiféle zenét énekelni. Ez számomra természetes. Igazából hangszeres zenésznek indultam, hegedültem és fuvoláztam szimfonikus zenekarban. Mint egy kalandot, úgy közelítem meg a zenét, kíváncsi vagyok.

   - Ezek közül melyek azok a szerepek, amelyek különösen alkalmasak a hangjának, személyiségének?

   - A nagy szerepek közül különösen megfelel a koloratúra-fachomnak Gilda, Lulu, Zerbinetta, és a modern operák: Ligeti, Schnittke, Adriana Hölzky. Õ egy romániai születésű román-magyar komponista, most Németországban él.

   - Norringtonnal dolgozott már ezelőtt?

   - Igen, a múlt szezonban volt egy kisebb turnénk Vaughan Williams Pastoral-szimfóniájával, amelynek negyedik tétele szintén énekszólós. Ezzel fejeződik be a mű, a szoprán a legvégén egyedül marad hangszerkísért nélkül, igazán megható mű.

   - Kívánt-e valami különlegeset Norrington? Gondolom, leginkább vibrato nélküli hangot.

   - Igen tudtam, hogy így szeretné, de nem volt újdonság számomra, előtte is énekeltem már így.

   - Ez helyénvaló itt ön szerint?

   - Igen, mert a karakternek nagyon fiatalosnak kell lennie, tulajdonképpen egy kisfiú énekel, de ugyanakkor nagyon sokat követel a hangtól, mert Mahler kényelmetlen szólamot írt, nagyon sok enharmonikus történés váltogatja egymást föl-le, és ha vibrato nélkül éneklem, akkor tisztább, a közönség is könnyebben meghallja ezeket.

   - És a megvalósítás során miket kért még másként?

   - Szerintem, ahogyan Norrington az egészet felfogja, abban nem igazán különbözik másoktól, de nagyon megkapó a hozzáállása a zenéhez. Nála minden opera, minden frázisnak története van, a zene csupa élet, és ez nagyon szeretetre méltó.