\"Úgy gondoljuk: a kicsi szép\" (Charles Medlam, a London Baroque vezetője)

Harmincéves az egyik legismertebb régizenei társulás, a London Baroque. Közelmúltbeli, váci koncertjük után az együttes vezetőjével, Charles Medlammel beszélgettünk.

   - Úgy tűnik, a London Baroque családi vállalkozássá vált, hiszen már a lánya is játszik az együttesben

   - Ingrid Seiferttel alakítottuk az együttest 1978-ban, de nyaranta nehézségeink adódtak a második hegedűsünkkel, aki kurzusokat tartott. Így, ha szükséges, mostanában már a lányunkat kérjük fel, hogy álljon be játszani.

   - Volt olyan idő, hogy kamarazenekarként működtek, még operák előadására és felvételére is vállalkoztak.

   - Úgy gondoljuk: a kicsi szép. Manapság ezért leginkább hárman vagy négyen lépünk fel, legfeljebb néha hívunk egy fuvolást vagy egy énekest. Négyen el tudjuk játszani a triószonátákat, amelyek olyanok voltak a barokkban, mint a későbbi korokban a vonósnégyes. Egy zeneszerző akkor vált igazán zeneszerzővé, ha egy tucatnyi triószonátával jelentkezett. Volt, hogy játszottunk operákat, ami egyrészt sok munka, ugyanakkor jó szórakozás volt. Azt azonban nem szerettem, hogy a menedzselési feladatok is az én nyakamba szakadtak.

   - A hetvenes évek vége felé már szerte a világon elfogadott volt a régizene előadása autentikus hangszereken. Mi volt az a cél, ami önök előtt lebegett akkor?

   - Akkoriban egyszerűen el voltunk ragadtatva ettől a zenétől, melynek jelenléte a koncertműsorokon nem volt annyira megszokott, mint manapság. A művek nagy része akkor még könyvtárakban lapult, ismeretlenül. Hozzáláttunk a felfedezésükhöz, szerettük volna ezeket hangzóvá tenni. A kották a könyvtárakban nagy kötetekben rejtőztek, amelyekből nem lehetett játszani, de a fotókópiák a segítségünkre voltak. Angliában a hatvanas években már játszottak néhányan régizenét a romantikus zene mellett, és a hetvenes évek vége felé már sok nagyon jó régihangszeres zenész működött, akik voltak olyan jók, mint azok, akik professzionális vonósnégyesekben, vagy a nagyzenekarokban játszottak.

   - Csellistaként kezdete, még ma is csellózik, a váci koncerten viszont csak viola da gambán játszott. Sok esetben azt olvasni, hogy ön basszusviolán játszik. Ez valami speciálisan angol típusa a hangszernek?

   - Nem. Ez ugyanaz. De Angliában nagy divatja volt a gambaegyütteseknek, amelyekben szoprán-, tenor- és basszusviolán játszottak, ezért jobban megkülönböztették ezeket egymástól, és a basszusviola látszott a legalkalmasabbnak a szólózásra. Nekem egyébként egy eredeti, 1680 tájékán készült angol hangszerem van, amit később francia stílusúvá alakítottak át, akkor kapta a hetedik, plusz basszushúrt. A leghíresebb zenészek a tizenhetedik század első felében angol gambajátékosok voltak. Őket különösen improvizációs készségükért becsülték. Exportáltuk ezeket a művészeket. William Young Insbruckban, Buttler Madridban zenélt, Simpson és mások pedig Észak-Németországba jutottak el. A nagy francia gambások már a következő nemzedék, akik tőlük tanultak, de azután kifejlesztették a maguk nagyon speciális stílusát. Tehát a gamba, mint szólóhangszer Angliában született, azután Franciaországba költözött, és talán ott is halt meg. Az olaszok nem szerették, az ő erőteljesebb, izgatottabb stílusuknak ez nem felelt meg, Vivaldi például 28 csellóversenyt írt. A gamba viszont nagyon arisztokratikus, kifinomult hangzású hangszer.

   - A modern csellót a kezébe veszi még?

   - Volt egy idő, körülbelül tíz év, amikor játszottam rajta egy zongorás trióban, de ez csak egy epizód volt. Nem egyszerű a régi és az új hangszer játékmódját összeegyeztetni. Ma már csak nagyon ritkán veszem elő a modern hangszert.

   - Harminc éve játszik régizenét, látja a változásokat. Mi minden történt ezekben az évtizedekben?

   - Az egyik legfontosabb, hogy az olaszok és a franciák elkezdték játszani a saját régizenéjüket, énekelni a régi operákat. Ez egyrészt érdekes, mert mindig kíváncsiak voltunk rá, hogyan szólnak ezek a művek, ha anyanyelvükön énekelnek az énekesek, milyenek ezek maguknak az olaszoknak és a franciáknak az előadásában. Másrészt pedig fontos, mert a barokkban a különböző nemzetek nagyon eltérő stílusban zenéltek. Mások voltak a hangszerek, a hangolás is. A franciáknál például csak a szopránt énekelték nők, a férfiak szólaltatták meg az haute-contre, a taille és a basszus szólamot. Az olaszoknál - csakúgy, mint ma - nők énekelték a szoprán és az alt szólamot, a tenor és a basszus volt csak a férfiaké. Nagyon nagy a hangzásbéli különbség. Sajnos manapság ezek a sajátosságok nem mindig hallhatók, sokkal inkább észrevenni valakin azt, hol, kinél kezdett tanulni, ahelyett, hogy saját, egyéni stílusát hallanánk. Ez valahol szégyen. Meg kellene őriznünk az identitásunkat.