\"Felháborító, ami Magyarországon a kultúrával történik\" (Gulyás Dénes)

   - Miért gondolja egy közismert és sikeres operaénekes, hogy a Parlamentben van a helye?

   - Elsősorban két ok miatt. Az egyik az, hogy szerintem felháborító, ami Magyarországon a kultúrával történik. Vérlázító. A második ok, hogy harminchat éve a pályán vagyok, és azt látom, hogy ez a leépülés, ez a folyamat, ami a színházakat, az Operaházat érinti, úgy tűnik, megállíthatatlan, vagy nehezen megállítható. Elképesztő, hogy a művészekből iparosembereket csináltak. Természetesen ezzel nem az iparosembereket szeretném bántani. De lehetetlen, hogy egy művész azért énekel, fest, épít, vagy farag szobrot, hogy gázszámlát tudjon fizetni. Azért kellene mindezt csinálnia, mert nem csinálhat mást, erre teremtette az Isten. Milyen helyzet az, hogy a művészeknek szolgáltató tevékenységről kell számlát adniuk? Amikor ilyen módon dehonesztálják a művészetben rejlő varázslatot, misztikumot, értéket és személyiségformáló erőt, akkor ott nagyon nagy baj van. Természetesen akkor leépül az opera, a színház, a művészet, a kultúra, a nyelv. Ez ellen igazán most a Parlamentben lehet tenni. És 52 évesen úgy érzem, van erre energiám, hogy én ezt csináljam.

   - Mennyiben kell összehangolnia új feladatait az énekesi teendőivel?

   - A következő évadban összesen tíz előadásom lesz a Házban. Gyakorlatilag a művészi perspektíva a Magyar Állami Operaházban egy 52 éves énekes számára, aki amúgy sok mindent letett már az asztalra, megszűnik. Nincs. Senki nem kérdezi meg, hogy művész úr vagy művésznő, 36 éve a pályán van, azt gondoljuk, hogy maga ezt meg ezt már nem énekelheti, a színház terve ez és ez, de ön mit gondol? Nincs ilyen beszélgetés. Nincs perspektíva. Nincs művészi fejlődési lehetőség, még szinten tartási lehetőség sincs, mert tíz előadás arra sem elég, hogy a szakmai színvonalat tartsuk, nemhogy arra, hogy művészileg fejlődjünk. Ezek után azt gondoltam, hogy más területen is tudok én ezért tenni.

   - Ez az elhatározás nyilván nem egyik napról a másikra született, hiszen már jó ideje közéleti szereplőként is ismerhetjük. Mikor és miért érzett indíttatást arra, hogy megszólaljon a nyilvánosság előtt aktuális, elsősorban kulturális és politikai kérdésekben?

   - Az első megrökönyödésem akkor volt, amikor a szocialistákat visszaszavazták 94-ben. Nem értettem, hogy emberek hogyan gondolkodhatnak így? Aztán persze rájöttem, hogy ez természetesen a több évtizedes nevelésnek köszönhető. Négy évvel később, amikor jött az Orbán-kormány, akkor azt mondtam, hogy na, hát most történik valami. Én most jobban élek, több a lehetőség, nagyobb a perspektíva. Kultúrára is többet fordítottak, elég talán a Rockenbauer Operaháznak adott támogatását említenem. És aztán jött az az iszonyatos csalódás 2002-ben. Illetve aztán most, 2006-ban ismét, de most az ürömbe az az öröm is vegyült, hogy nekem sikerült nyernem a választáson, bekerültem a Parlamentbe, és hallathatom a hangom a kultúráért, a választókerületemért.

   - Ki kezdeményezte a jelölést?

   - Orbán Viktor nevezett ki, 2004. január 16-án választókerületi elnöknek Pest megye 10. választókerületében, ami 16 település a Pilisi- és a Zsámbéki-medencében. Természetesen előtte beszélgettünk erről, én kinyilvánítottam azt a szándékomat, hogy szívesen részt vennék egy ilyen munkában.

   - Mit lehet látni most, milyen teendők várják a Parlamentben? Feltételezhetően a kulturális bizottságban kap feladatot.

   - Hol máshol? Nem mehetek a honvédelmibe, vagy a környezetvédelmibe. Természetesen a kultúra foglalkoztat, és az oktatás. A Zeneakadémián tanítok 12 éve, tehát arról is van valami fogalmam, hogy a felsőoktatásban, különösen a művészetek oktatásában mi a probléma. Alapfokú művészeti iskolát is vezettem egy évig Nagykovácsiban, arra is rálátok, hogy milyen nehézségekkel küzd az a generáció, amelynek a legnagyobb szüksége volna kultúrára. Hogyan csökkentették a fejkvótát, hogyan sorvasztották, lehetetlenítették el az alapfokú művészeti iskolákat. Tehát itt, az oktatás és a kultúra területén mindenképpen tudnék segíteni.

   - Lesz-e kifejezetten olyan téma, amit kitűz a zászlajára?

   - Hogyne. Az első mindenképpen, amihez nem kell különösebb információt és tudásanyagot felszednem, mert azoknak birtokában vagyok: az Operaház helyzete.

   - Ön szerint hogyan jutott el az Opera az elmúlt 16 évben oda, ahova eljutott?

   - Ez korábban egy bezárt világ volt. És természetesen nem kívánom vissza az akkori rendszert és az akkori vezetőket, de egy dolog biztos: a kultúrára ők adtak, odafigyeltek. Ennek ellenére nem értettem egyet a három T rendszerével (támogatás, tűrés, tiltás), de az opera egyetemes műfaj, amit nem is lehetett tiltani. Nem küszködött a színház ilyen anyagi problémákkal, generációk nevelése folyt a színházban, a Zeneakadémia és az Operaház között összhang volt, közös programok születtek, közös vizsgák voltak. Aztán kinyílott a világ, jött a demokrácia, és jött az úgynevezett \"kereskedelmi\". Nem mint melléknevet mondom, hanem ez \"a kereskedelmi\". Kereskedelmi média, kereskedelmi szórakoztatás, kereskedelmi sajtó. És 16 év alatt sikerült oda zülleszteni a művészetek és a kultúra iránti közérdeklődést, hogy ma Magyarországon hihetetlenül népszerűek azok a televíziós műsorok (a kibeszélőshow-k, a valóságshow-k, a másik oldal prominenseit, elkötelezettjeit vagy akár csak híveit, szavazóit lejárató showműsor), amelyekkel sikeresen sötétítik az agyvelőket. Ebből a szempontból fölszabadult a piac. És sajnos, mint tudjuk, az emberben benne van az a hajlam, hogy hamarabb vegye föl az értéktelent és a szemetet, mint az, hogy elmélyedjen az értékesben, mert ahhoz felkészültség kell, ahhoz intelligencia kell, ahhoz rákészülés kell. Úgy érzem, meglehetősen negatív és a rossz irányába megy el minden.

   - Az Opera kulturális életben betöltött szerepét, a Ház jelenlegi helyzetét nyilván befolyásolja a közízlés is, de ez még nem feltétlenül vezet működési válsághoz. Az elmúlt éveket, gyakorlatilag szinte függetlenül attól, hogy ki az igazgató, az elégedetlenség illetve a pánikintézkedések jellemezték. És az egyre rosszabb gazdasági helyzet, melyen a már említett, nagyon tisztességes apanázs sem tudott javítani.

   - Szerintem egy dolgot kell tudomásul vennie mindenkinek, aki tulajdonolja az Operaházat (itt jelesül a minisztériumra gondolok, és annak mindenkori vezetőjére): ebből a színházból, az Operaházból Magyarországon egy van. Bizonyos kis staggionék, vállalkozások létrejönnek itt, ott, amott, előadások születnek, de ilyen társulat nincs. Azt gondolom, hogy egy tízmilliós ország ennél sokkal többet is elbírna. Erre volt példa. Volt egy szegedi operatársulat, egy debreceni, egy győri, amit magam is vezettem egy évig, volt egy pécsi is. A mindenkori kulturális miniszternek rá kell jönnie arra, hogy azt, amiből egy van, a kultúrában betöltött szerepéhez méltóan kell támogatni. Különösen akkor, ha ez egy nemzeti alapintézmény. Vannak a nemzetnek alapintézményei: a Magyar Állami Operaház, a Nemzeti Színház, a Nemzeti Filharmónia, a Levéltár, a Nemzeti Múzeum, a Tudományos Akadémia, a Széchényi Könyvtár (sorolhatnám még), ahol nem lehet kérdés, hogy mennyi pénzre van szükség. Annyi pénzt kell kapnia, amennyire az európai színvonalon való működéshez szüksége van. És pont. Nem fordulhat elő, hogy egy színház akkor közelít a nullszaldó, vagy a szufficit felé, ha nem játszik. A Magyar Állami Operaház akkor közelít a gazdaságosság felé, ha nem játszik. Magyarul, ha azt, amire teremtődött, nem végzi el. Ez egy olyan hihetetlen anomália, amit szerintem nem engedhet meg magának a magyar kultúrkormányzat.

   - Elég-e önmagában a pénz? Rendben vannak-e a viszonyok, a működési-szervezeti struktúra?

   - Alapfeltétele a működésnek, hogy ne legyen APEH-tartozása az intézménynek, ki tudja fizetni a közüzemi számláit, a művészei honoráriumát, tervezhessen előre a premiereivel, a fenntartással, hogy tudja előre, mi mibe kerül. Ez pénz nélkül nem megy. (És amikor azt halljuk, hogy ötmilliárd-párszázmillió a színház dotáltsága, akkor el kell mondani, hogy ez nem igaz. Ugyanis ebből durván másfélmilliárd visszamegy járulékok formájában az államkasszába.)
   Ugyanilyen fontos a pénzzel való elszámolásnak a \"fővesztés\", azonnali kirúgás, eltávolítás, büntetés terhe melletti kötelezettség. Egy racionalizált, minden fillérre odafigyelő gazdasági vezetésre van szükség, ahol nem fordulhat elő, hogy az első zenekari jelmezes-díszletes próbán a rendező azt mondja, hogy jaj, az a díszletelem mégsem kell. Megcsináltattuk ugyan három-négymillióért, de nem kell, dobjuk ki. Olyan szerződéseket kell kötni, amely alapján ilyen esetben azt mondhatjuk a rendezőnek: lehet uram ilyet csinálni, de akkor azt ön fizeti ki. Be kell vezetni olyan szabályzókat, amelyek ráveszik arra az előadás létrejöttében résztvevőket, hogy gondolják meg, mit mire költenek.
   Elsősorban tehát a pénzügyekben kell rendet csinálni, és utána bevezetni azt a fajta szemléletet, ahol a zene, a művészet és a művész az első. Az Operaház Modernizációs Programjában ez a szó, hogy zene, nincs leírva. Le van írva sok minden, hogy ki kell cserélni a kommunikációs rendszert, hogy házi színpad kell, hogy külön díszletműhely kell. Na de... ez csak a kiszolgálása a dolognak. Hol van a modernizációnak az a pontja, amit lát az ember a színpadon, este, amikor megy a színházba?

   - Amikor néhány éve megpályázta az Operaház igazgatói állását, akkor ezek már tükröződtek a pályázati anyagában?

   - Igen. Leírtam az elképzeléseimet arról, hogyan lehet több pénzhez jutni, hogyan lehetne az embereket megtartani úgy, hogy mégis csökkenjenek a színház terhei. Leírtam egy művészi koncepciót, leírtam, hogy milyen előadásokra, milyen szerzők milyen darabjaira gondolok. Egy utánpótlás-nevelésre való koncepciót is leírtam. Lehet, hogy ellentmondásos, de én azonnal bezáratnám az Operastúdiót, ugyanis nincs rá szükség. Mert van egy állami felsőoktatású intézmény, jelesül a Zeneakadémia, ahol a zenészeket, énekeseket képzik, és van egy másik, ahol a díszlettervezőket, jelmeztervezőket tanítják (és ezeknél az állam a költségvetésből személyenként egymillió forint körüli összeggel dotálja a képzést). Akkor miért kell nekem fenntartanom még egy operastúdiót, ahol nem kapnak semmilyen pluszt, nem tanulnak többet annál, mint amit az egyetemen tanulnak? Ez csak felesleges pénzköltés. És ráadásul az Operastúdió semmiféle képesítést nem ad. Kapnak egy papírt, hogy látogatták. Igen, és? A másik meg egy egyetemi diploma. Miről beszélünk? Nevetséges dolgok. Az adófizetők pénzén ilyet nem lehet csinálni.

   - Mi lenne még, amin nagyon változtatni kellene, vagy lehetne?

   - Nagyon fontos lenne az is (most kiadom az összes adumat, de mindegy, az a lényeg, hogy menjen a színház, vagy kéne, hogy menjen), hogy komoly felelősségre és komoly részesedési lehetőséggel kellene egy csapatot összeszedni, három-négy-öt embert, akik PR-ral, reklámmal, kommunikációval foglalkoznak. Akik olyan helyzetbe hozzák a színházat, hogy a Ház, a műfaj, a produkciók és a művészek olyan módon kerüljenek a közérdeklődés középpontjába, mint ahogy, mondjuk, a Megasztárok. Róluk naponta ötven újságban lehet olvasni.

   - De nyilván nem olyan módszerekre gondol, amelyekkel a \"megasztárosoknak\" biztosítják az állandó média-jelenlétet.

   - Az első lépésnek azt gondolom, hogy egy nagyon-nagyon jó minőségű, delikát, ki sem merem mondani: bulvár irányába kell elvinni a dolgot. Természetesen nem az alja, olcsó, gusztustalan, undorító változata felé. Olyan kivitelezésre gondolok, ami nem gázol bele senkibe, de hétköznapi nyelven, színesen tálal. Mert sajnos a tapasztalatom az, hogy az emberek nem szívesen olvasnak el tíz mondatnál hosszabb hírt. Egy hosszú, több oldalas, cizellált, szakmai fejtegetést valamiről csak azok olvasnak el, akiket az érdekel, akik abból élnek. Ez egy szűk réteg. Na most, ha ez a nagyon értékes, de mégis bulvár vagy bulvár irányába menő kommunikáció beindulna, akkor egy néhány éves, évtizedes munkával el lehetne érni, hogy ez a műfaj és ez az intézmény olyan büszkesége legyen az országnak meg az embereknek, mint az olaszoknak a Scala, vagy a bécsieknek a bécsi opera. Akkor a különböző cégeknek reklámhordozó felületként kívánatos lenne a színház. Tehát pénzhez lehetne jutni. Sok mindent lehetne csinálni, egy dolgot nem: azt, hogy elveszünk pénzt, kevesebb előadást játszunk és elhagyunk bemutatókat. Ez a Ház nem arra teremtődött, hogy ne játsszon, hanem arra, hogy játsszon.

   - Sokan vélik úgy, enyhén szólva luxus, hogy mienk Európa egyik legszebb operaháza, és ugyanakkor arra játsszunk, hogy azt majd gazdag emberek fogadásokhoz meg esküvőkhöz bérbe veszik tízmillió forintért.

   - Van ilyen, olvasható a Modernizációs Programban az ingatlanok, az Opera és az Erkel hasznosítási terve. Hát hogyan hasznosíthatom én a nemzet egyetlen és első operaházát? Nem Gundel-vacsorákra, nem divatbemutatókra és body building show-kra. Maholnap az lesz benne. Meg Győzike Show. Természetesen a Győzike Show-nak is kell hely, de ne a nemzet első operaháza legyen az (egyelőre persze szó nincs arról, hogy odavinnék). Azt gondolom, vannak olyan rendezvények az Operaházban, amelyeket, ha igazgató lennék, biztosan nem engednék be.

   - Ha nyer a pályázaton annak idején, akkor indult volna-e az Országgyűlési Választásokon?

   - Valószínűleg visszaléptem volna. Egyébként, ha mind a két területen mellettem állna egy megfelelő csapat, akikre nyugodtan bízhatnék feladatot, mert nem csinálnának mást, mint amit megbeszéltünk, egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy tudnám egyszerre csinálni a két dolgot. Csak ez nagyon sok munkával járna, és sok ember kellene, aki segít nekem. Természetesen ez csak elméletet, nem hiszem, hogy erre kilátás van a jövőben, mert nem vagyok igazán comme il faut a most hatalmon lévőknek.

   - A szakmában mennyire comme il faut? Sok kolléga gratulált a választások után?

   - Sok, bizony. Sőt, olyanok is, akikről tudom, hogy nem azt gondolják, amit én. De azok, akikkel az ember harminc éve a színpadon együtt dolgozik, másképpen állnak ezekhez a dolgokhoz. Például hiányzik belőlük a gyűlölet. Míg egy idegen azonnal elkezd gyűlölni, anélkül, hogy ismerne.

   - Első a szakmai kérdés, és aztán kerülhet egyáltalán szóba, hogy ki kire szavazott?

   - Így van, sőt, igazán szóba se került, hogy ki kire szavazott. Az első a szakmai kérdés, meg az is, hogy az elmúlt harminc évben mit adtunk egymásnak. Akár a színpadon, akár a barátságban, akár a köznapi életben. Én nem szeretem azért kevésbé X. Y.-t, mert tudom, hogy nem arra szavazott, akire én. De tudom, hogy milyen ember, ismerem, és nem fogok neki rossz einsatzot adni a következő előadáson, vagy lelökni a zenekari árokba. Az az igazság, hogy a kultúrával, művészettel foglalkozó emberek között sokkal európaibb a közlekedés, mint a nagypolitikában a két oldal között.

   - Vonatkozik ez a hozzáállás az elmúlt évek közéleti szerepléseire, megnyilvánulásaira is?

   - Természetesen. Ki merem jelenteni, sőt, fontosnak is tartom kijelenteni, mint ahogy megtettem már sokszor, hogy a pályámon egy percig nem kerültem hátrányba, egy forintnyi károm nem származott a politikai hovatartozásom és funkcióim miatt. Sem az Operaházban, sem a Zeneakadémián. Az, hogy jövőre a Házban mindössze tíz előadásom lesz, meg pár koncertem itt-ott, nem azért van, mert engem valaki nem szeret, hanem azért, mert ma az emberek szívesebben hallgatnak mást, mint mondjuk, a Karnyónét majd, vagy a Jenufát, vagy a Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth-et. Ez annak az eredménye, hogy így neveltük az embereket. Hogy az legyen nekik fontos.

   - Mennyi esélyt lát arra, hogy új munkakörében elősegítsen bármiféle változást, akár az Operaház, akár szélesebb értelemben véve a kultúra, az oktatás, a közgondolkodás, tömegízlés jelenlegi állapotában?

   - Reményeim szerint nagyon sokat fogok tudni segíteni a Parlamentben. Készülök arra, hogy rábírjam az aktuális minisztert, ugyan már tájékoztasson engem, mi történt az Operaházzal meg a támogatásával. (Ez az új miniszter bizottsági meghallgatásán megtörtént - a szerk.)
   Az az ember, aki a bölcsődétől kezdve az értéken, a kultúrán, a művészeteken nevelkedik fel, abból egy okos, intelligens, intuitív, érzékeny, előre gondolkodó, analizálni és integrálni képes ember lesz, aki megkérdezi majd a felettesét, meg a miniszterét, hogy ez így nem jó, miért tetszett így csinálni?

   - Nem beszéltünk még azokról a művészeti tevékenységeiről, amelyekkel - az éneklés mellett - sokat foglalkozott az elmúlt években. Korábban láthattuk néhány rendezését, mostanában nincs hír ilyen tervekről. Mi a helyzet a Linum Fesztivállal, ami szintén az ön nevéhez kötődött?

   - A Linum Fesztiválra még Görgey Gábortól kaptunk támogatást, de utána aztán egy fillért sem. Hiller István már szóba sem állt velem, Bozóki pláne. (Az interjú készítésekor még Bozóki András volt a kultuszminiszter - a szerk.) Ahogy az előbb mondtam: nem vagyok comme il faut ennek a vezetésnek.

   - Az eddig elmondottak alapján nagyon fontosnak tartja a nevelést, a tanítást, amellyel szintén foglalkozott, illetve foglalkozik. Így lesz ezután is?

   - A tanítást mindenképpen szeretném folytatni, mert azon a néhány előadáson kívül, ami a következő szezonban vár rám, ez az egyetlen a kapcsolatom a zenével. Ezt mindenképpen szeretném megőrizni. De nemcsak magam miatt tartom fontosnak. Mondok egy apró példát. Egy magyar irodalom vizsga-tesztlapon a következő feladatot olvastam: bizonyos kitételek alapján meg kellett határozni azt a verssort, hogy \"mely nyelv merne versenyezni véled?\". Volt négy meghatározás, és a helyes megoldás az \"egyhangú\" volt. Azért, mert sok \"e\" hangzó van benne. Magyarul, egy zseniális költő zseniális versének a környezetéből kiragadtak egy mondatot, és így megbélyegezték Petőfi Sándort azzal, hogy egyhangú. Mit fog ez a gyerek majd felnőtt korában hallani, gondolni? Petőfi Sándor egyhangú. Akik ilyen tételsorokat gyártanak, ezek a lámpaoltogatók ma Magyarországon. Ezek csinálnak sötétséget.