„Ez egy tipikus Verdi-mű” (Kovács János, A szicíliai vecsernye dirigense)

A Magyar Állami Operaház évadzáró bemutatójaként vasárnap este kerül közönség elé Verdi ritkán játszott operája, a Szicíliai vecsernye. A műről, a produkcióról, a budapesti Verdi-produkciókról a főpróbát megelőzően beszélgettünk Kovács Jánossal, az előadás karmesterével.

(Fotó: Éder Vera)

   – A Ház művészeti vezetése hosszan rágódott, hogy a Verdi-repertoár számos művének pihentetésével egy időben kíséreljünk meg egy ritkábban játszott darabot elővenni. Úgy tudom, hogy a Simon Boccanegra és a Szicíliai vecsernye merült föl, végül is ez utóbbira esett a választás.

   – Ez az opera Verdi középső korszakának a végén keletkezett, közvetlenül „a nagy triász”, a Rigoletto, A trubadúr és a Traviata után. Mennyiben hallatszik ez meg a darabban?

   – Nehéz így megmondani. Ez egy tipikus Verdi-mű. A többiektől abban tér el, hogy Párizs számára, ottani felkérésre íródott. A szövegíró nem bevált librettista, hanem az ismert drámaíró, Eugene Scribe volt, akivel Verdi hosszan hadakozott, s több ponton nehezen jutottak dűlőre. Talán ennek köszönhető, hogy a mű szövegkönyve nem sikerült annyira, nem segítette a zenét úgy, mint akár a Rigoletto vagy a Traviata esetében. Nem állt össze olyan egységgé a szöveg és a zene, mint ezek esetében.

   – Ezzel magyarázható, hogy a Vecsernye jóval népszerűtlenebb mint az ezt megelőző operák?

   – Én nem nagyon szeretem az összehasonlítgatást. Való igaz, hogy nem olyan népszerű opera, és ahogy mondtam, a szüzsé sem segíti a szerzőt, ugyanakkor a zene hihetetlenül szenvedélyes és drámai, tele van fantáziával. Én azt mondom, nem érdemes méricskélni, hogy melyik a jobb mű. Most épp ez van az orrunk előtt, hazai énekesekkel teljes erőbedobással készülünk a bemutatóra, s a közönség – érzésem szerint – szívesen fogadja majd a darabot.

   – Az, hogy Párizs számára készült az opera, valamint 18 órai kezdéssel tervezitek az előadást, azt jelzi, jó hosszú a mű. Lesznek azért húzások?

   – Bőségesen. A leginkább az akkor és ott kötelező hatalmas, a Négy évszak címet viselő balettbetétből kerültek ki részek (legalább 25 perc!), azonkívül a korban gyakori ismétlésekből húztunk leginkább. Emellett egy-két tradicionális húzással éltünk, ami világszerte bevett szokás. De ezek a húzások nem sértik a darab egységét és szellemiségét.

   – A Szicíliai vecsernye máshol sem megy olyan gyakran. Nem túl kockázatos egy szereposztással kiállni a közönség elé?

   – Nagyon kockázatos. Eltérő vélemények vannak erről. Én régi bútordarab vagyok itt, és hozzászoktam ahhoz, hogy egy mű két szereposztásban kerül színre, többnyire úgy, hogy az első szereposztást a „bevált nagyok”, a másodikat meg a „tehetséges fiatalok” alkotják. Van, aki viszont azt mondja, nem biztos, hogy erre a négy főszerepre minden ponton találtunk volna adekvát másodikat. Van egy olyan érv is, hogy egy énekes másképp készül az előadásra, ha egyedül rá hárul a produkció, más a felelőssége.

   – A jövő évadban két nagyon régi rendezésen, a Don Carloson és a Nabuccón kívül ez a mű képviseli Verdit a műsorstruktúrában. Ez is jelent egy váltást?

   – Kicsit szerencsétlen a helyzet, sokan vitatják az Operaház mindenkori művészeti vezetésének az eljárását, hogy mi marad műsoron és mi nem. Idő kell ahhoz, hogy megszokjuk, nincs Erkel Színházunk, s mivel széles repertoárt szeretnénk játszani, ezért évadonként mindig valami nagyon fontos áldozatul esik ennek. A fene akarja elhagyni az Aidát és az Otellót! Most így alakult, hogy beleférjen a Rózsalovag, a Kékszakállú és a többi. Ez most egy évad, utána biztosan jönnek még Verdik.

   – Te nem tipikus olasz repertoár-dirigens vagy, de azért sok Verdi-darab fűződik a nevedhez. Hányadiknál tartasz?

   – Hú, nem is tudom hirtelen. Azt hiszem, a Traviata volt az első, azóta sokat dirigáltam, Carlost, Falstaffot, Trubadúrt és másokat is. Az ismert Verdik közül szerintem egyedül a Rigoletto hiányzik még.