"Erkel a saját nemzetközi érvényesülését vágta el azzal, hogy fölesküdött a magyar történelemre" (Tallián Tibor, az MTA Zenetudományi Intézetének igazgatója)

Erkel Ferenc születésének bicentenáriuma kapcsán Tallián Tibor zenetörténésszel, az MTA Zenetudományi Intézet igazgatójával beszélgettünk a komponista művészetéről, operái korabeli fogadtatásáról, a művek kritikai kiadásáról.

(Fotó: Felvégi Andrea)

   - Ha egész pontos akarok lenni, akkor nem a bicentenárium közeledésére kezdeményeztük az összkiadást, hanem már jóval korábban. Halálának 100. évfordulója tájékán kezdtünk Fodor Géza és jómagam egymástól függetlenül - ahogy mondani szokták: - kampányolni az eredeti Bánk bán visszaállításáért. Hozzátartozott, hogy abban az időben jelent meg az a bizonyos lemezfelvétel, amely egyféle "vegyes megoldást" tartalmaz. Ennek zenei anyaga (a partitúra Bácskai György rekonstrukciója volt) nagyon tisztességes munka volt, de például belekeverték a Nádasdy-féle szöveget is. Néhány esztendővel később jött a téma újra elő, a 90-es évek vége pályázati szempontból elég pozitív időszak volt. Nagyjából ekkor fedeztem föl, hogy egyszer, a 60-as években már megindult, majd meghiúsult Erkel műveinek összkiadása - ha röviden akarjuk összefoglalni, akkor pénzhiány miatt. Ezt az akciót Bónis Ferenc kezdeményezte, és Vécsey Jenő adott közre partitúrákat, melyek végül kéziratban maradtak.

   - Tehát már volt valamilyen alap, amiből ki lehetett indulni?

   - Az volt az első gondolatom, hogy ezeket az elkészült partitúrákat ki lehetne adni, pályáztam is rá. Meglepő módon, nem volt olyan fórum, amelyik ne támogatta volna a kezdeményezést. Akkor jött a Millennium, és a Nemeskürty-féle kormánybiztosság - a mi mércénkkel mérve - jelentős összegekkel támogatta a munka megindulását. 2002 után ez a támogatás némileg lanyhult, de annyi mindig volt, hogy a folyamat nem állt le. Kiderült, hogy a Vécsey-féle partitúrákat mégsem lehet kiadni, akkor összehoztunk egy munkacsoportot. Dolinszky Miklós, Szacsvai Kim Katalin, Halász Péter és mások működtek közre benne, az én irányításommal.

   - Miért van minderre szükség?

   - Teljesen hihetetlen, hogy a magyar zenetörténet egyik alapító figurájának, bizonyos szempontból a XIX. század legfontosabb személyiségének zeneszerzői munkájából tulajdonképpen szinte semmi nem jelent meg nyomtatásban. A két legnépszerűbb opera zongorakivonatát ugyan kiadták a XIX-XX. század fordulóján, de azok sem voltak hitelesek, mert az előadói gyakorlat addigra már messze volt az eredetitől. S megjelent még egyszer a Bánk bán zongorakivonata, ami viszont az 1940-es átdolgozást tartalmazta, és ez terjedt el. Ki merem mondani, hogy ez az utóbbi anyag végtelenül kártékony volt. Az emberek ösztönösen azt hiszik, hogy ez "A MŰ", hiába van odaírva kisbetűvel, hogy "átdolgozta Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv és Rékai Nándor". Ha Erkellel egyáltalán foglalkozni akar a nemzetközi operai szakma, akkor nem tud mást kezébe venni, mint ezt a kottát. Ha megnézzük igazán tekintélyes nemzetközi szakértők elemzéseit, akkor láthatjuk, hogy bizony ebből dolgoztak.

   - Még ha nem is elemezzük aprólékosan az átdolgozást, néhány megállapítást nem tudunk elkerülni...

   - Vannak vélemények pró és kontra. Azt mondhatjuk, hogy valami téboly vett erőt az átdolgozókon, hiszen ütemről ütemre szétszabdalták, majd kedvük szerint összerakosgatták az eredeti művet. Nem lehet rá magyarázatot találni, sem a dramaturgiára, sem Katona József drámájához való visszatérésre nem lehet hivatkozni. Alkotóknak képzelték magukat. Ráadásul, bár 70 éve adják, azóta az Operaház folyamatosan felülírja az átdolgozást is, vagyis már régóta nem azt játsszák, amit Rékaiék kiadtak a kezükből.

   - Nagy kérdés, hogy mi legyen ezeknek az átdolgozások sorsa? Hogyan áll a zenetörténész szakma Nádasdyék munkájához vagy Vaszy Viktor Sarolta-átdolgozásához? Van, aki azt mondja, játszani kell párhuzamosan, mások szerint be kell tenni a könyvtárba ezeket a kottákat.

   - Én az utóbbi híve vagyok. Rengeteget ártottak és nagyon keveset használtak ezek a munkák. Emlékszem, nekem mekkora csalódást okozott a tény 20 éve, amikor rájöttem, hogy Biberach szólamát adták oda Peturnak.

Erkel-kiállítás

   - Se Nádasdy, se Oláh Gusztáv nem voltak kurzuslovagok, mindketten működtek két ellentétes előjelű politikai érában. A munkájuk mindkét politikai rendszerben diadalt aratott. A kiállításunkon ["Opera és nemzet", a Zenetudományi Intézet kiállítása - a szerk.] látható az az eredeti partitúra, amit szétvagdostak és újra összeragasztgatták, abból lett az új.

   - Önnek személy szerint mit jelentett a Bánk az életében?

   - 1952-ben láttam a Bánkot először. Ma is előttem van az a kép, amikor Bánk és Gertrudis küzdelme végén Delly Rózsi hátrahanyatlik a trón lépcsőin. Azt követően mindig ezt a küzdelmet vártam, és csalódott voltam, mert mások nem tudták ugyanazzal a szenvedéllyel felmutatni, mint Delly és Joviczky József. De az a jelenet is szét volt szabdalva, érthetetlen okokból. Elsőnek a debreceni előadás rekonstruálta (majdnem teljesen, de nem egészen) a darabot. Ott, Bódi Marianna és Kiss B. Atilla előadásában Gertrudis még ki is kezdett Bánkkal, mert ez is benne van abban a jelenetben, s Vidnyánszky Attila ezt nagyon jól meglátta. Én tehát minden erőmmel az eredeti előadás mellett vagyok.

   - A Bánkon túl a többi opera hogy járt?

   - A Hunyadi úszta meg a legsimábban, abból leginkább csak húztak, mindig az adott színrevitel érdekeinek megfelelően. A Brankovics György átdolgozására (Romhányi József munkája volt) nincs jobb szó sajnos: hülyeség. Murat szultán volt, nem pedig nagyvezír, ez történelmi tény, ahogy Brankovics Marával kötött házassága is (Csak megjegyzem, hogy a sokszor idealizált Kolozsvári Opera jelenleg is ezt a verziót játssza.) A Saroltát Vaszy Viktor előadta Szegeden, és azt gondolta, hogy Mátyás királlyal könnyebben eladható lesz, mint II. Gézával.

   - Erkel beszorítottságának másik oka az lehetett, hogy nem alakult ki igazi minőségi műhely operaszövegkönyvek írására. Egy Jókai, Arany vagy Petőfi nem írt librettót.

   - De azért a Dózsa György dráma alapja Jókai Mór munkája, s a Brankovics színműalapja is megfelelő volt, túlzottan is ragaszkodtak hozzá a szövegírók. A Brankovics előadására egyébként a nagy basszisták is folyamatosan noszogatták a színházakat, Takáts Mihálytól kezdődően Fodor Jánosig, a 62-es pesti előadás címszereplőjéig. A Dózsával meg az volt a gond, hogy perzselően politikus mű, amitől elfordultak a kortársak, nem is vették elő egészen az 1994-es Erkel színházi felújításig.

   - Térjünk vissza az összkiadásra. Ezek után nem volt mit tenni, mint teljesen nulláról elindulni?

   - Nem is lehetett másképp közelíteni. Ha valaki elmegy a Széchényi Könyvtárba, ahol őrzik az Erkel-hagyatékot, az autográfjait, amelyben rajta kívül még mások kézírásai (elsősorban fiaié) is olvashatók. Ha akkor megnézi mellette azt is, hogy mit használtak például a Nemzeti Színházban, akkor egy őserdőben találja magát. Mindenképpen el kell végezni a kritikai kiadás munkáját, mert ezek a művek nem léteznek, ha nem tesszük őket közzé. És ez már a XIX. században is így volt. Vannak fennmaradt levelek, amelyekben külföldi színigazgatók, karmesterek érdeklődtek Erkel operái iránt, és azt a választ kapták, hogy nincs partitúra, nem tudják elküldeni.

   - Erkelnek miért nem volt fontos, hogy életében megjelenjenek művei nyomtatott formában?

   - Egy: a francia operakultúrát (később Wagnert) kivéve a partitúrák nyomtatása nem volt általános gyakorlat a XIX. században, még Verdi-partitúrákat sem adtak ki. Ami volt, az előadási anyag volt, és a kiadó azt adta oda a színházaknak, ezzel biztosítva a szerzői jogokat. Kettő: a magyar zenemű-kiadás, általában a magyar zenekultúra lokális (nem akarom azt mondani, hogy provinciális) jelenség volt. Elég hamar kiderült, hogy a művek nemzeti tematikája elsősorban a magyar nyelvi területre fogja előadásukat korlátozni. Külföldi kiadók ezekért a művekért nem jelentkeztek, a magyar kiadók pedig a kispolgári közönségnek dolgoztak, maximum zongorakottákat adtak közre, énekszólamok nélkül. Erkel, szegény, próbálkozott, hiszen elvétve léteznek partitúramásolatok. De ő gyakorlati ember volt, aki estéről estére a színházban vagy koncerten ült és vezényelt, és beletörődött abba, hogy nem volt megfelelő kiadója. Ha megnézzük, Verdit, Donizettit és kortársaik alkotásait sem a szerző terjesztette, hanem ott volt a Ricordi és más konkurens kiadók is, ők végezték el - ügynöki rendszerben - a munkát. Ebbe a körbe Erkel nyelvi és politikai okokból sem tudott belekerülni. Szerző Katalin foglalkozott azzal a témával, hogy a magyar opera (Erkellel az élén) nem kis mértékben a pesti német színház ellenében működött. A magyar sajtó részéről egészen otromba támadások érték a német színházat, s ennek a visszhangja a német zenei és színházi sajtóban egyáltalán nem volt kellemes. Lehet beszélni egyfajta bojkottról is.

   - Mondjuk, a művek is tettek ezért egy s mást...

   - Ahogy Podmaniczky mondta, nincs olyan Erkel-opera, ahol ne ölnének meg egy uralkodót a nyílt színen. Erkel a saját nemzetközi érvényesülését vágta el azzal, hogy fölesküdött a magyar történelemre. De hozzáteszem: külföldi nemzedéktársai közül is csak kevesen tudtak nemzeti operával igazi világkarriert csinálni.

   - Mostanra mennyi változott a helyzet?

   - Most, amikor a historikus irányzat megerősödött, amikor Bellini, Donizetti vagy a fiatal Verdi műveit rendszeresen játsszák, van esély arra, hogy Erkel operái jobban előtérbe kerülhessenek. Nekünk pedig kötelességünk tenni azért, hogy ne csak a két legismertebb alkotás legyen műsoron. Ebből a szempontból a bicentenárium jót tett az összkiadásnak, mert sokan írtak és sokan beszéltek Erkelről és műveiről.

   - Hol tart most az összkiadás?

   - A Bátori Mária, a Hunyadi László és a Bánk bán készen van. A Sarolta előrehaladott állapotban van, már ami a kottagrafikai munkát illeti, de a közreadás még nem jutott előbbre. Ennek az is az oka, hogy a munkában résztvevő kollégákat sokkal jobban izgatják a nagyoperák. A Dózsa György és a Brankovics György nagy feladat, nagy próbatétel. A Sarolta szövege finoman szólva nem olyan kiváló. Még az is lehet, hogy ha a Sarolta kottagrafikai munkájával végzünk, egyből nekiugrunk a Dózsa Györgynek, mert az iránt sokkal nagyobb az érdeklődés.