„Engem a mandátumom a miniszterelnökhöz köt” (Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház kormánybiztosa)
Az elmúlt viharos évad után még mindig nem csitultak el teljesen a hullámok a Magyar Állami Operaház körül. Interjúnkban a frissen kinevezett kormánybiztost, Ókovács Szilvesztert kérdeztük a biztosi feladatairól, az intézmény jövőbeni terveiről, a politikáról és a sajtóról.
– A Magyar Állami Operaház 128 éves történetét átnézve, amikor az intézmény élére kormánybiztost neveztek ki, akkor valami nagyon nem működött, mai közkeletű szóval mondva: gáz volt. Itt most gáz van?
– Érzel gázszagot?
– Ha csak az elmúlt évadot tekintjük, akkor lehet olyan érzése az embernek, hogy valami nem működött rendben. Tavaly is volt egy biztos (igaz, csak miniszteri), majd egy rövid időre úgy tűnt, mintha főigazgatóvá avanzsálna, azután mégsem. Most pedig te ülsz itt, immár kormánybiztosi pozícióban. Mintha ez egyenes beismerése lenne annak, hogy a tavalyi év mégsem volt tökéletes.
– Nem tisztem az előző évet minősíteni, az viszont biztos, hogy nehéz örökséget kapott Horváth Ádám is. Akkor is, most is a pénzügyi problémák terhelték meg az intézmény életét, a társulatét pedig a játéklehetőség hiánya. Én most arra kaptam mandátumot, hogy a leendő főigazgató pályázati úton történő kiválasztásáig lássuk el azokat a teendőket, amelyeket az Operaház kisebb-nagyobb szervezeti átalakítása, a repertoár rendberakása, a világos út, a művészi program kijelölése és az Erkel Színház újranyitása megkíván. Ezek eredetileg nem az én célkitűzéseim, de a feladat elfogadásával az azonosulás is együtt jár – ez esetben nem is nehéz.
– Ehhez a kormánybiztosi funkció eredményesebb lehet, mint a miniszteri biztosé volt?
– A kormánybiztosság hatékonyabb eszköz, mint a miniszteri biztosé, mert vannak tárcaközi feladatok, például ilyen az Erkel Színház beindítása vagy az intézménynek a zenei életben zászlóshajóként történő előre vitele, amelyek időnként miniszteri mandátummal kevésbé, kormányfőivel inkább vállalhatók.
– Az az út, ami ily módon kijelölődik, nyilván befolyásolja majd a leendő főigazgató mozgásterét.
– Egészen biztos. Ezért is fontos, hogy a pályázati kiírást megelőzze az én aktív tevékenységem, hogy kijelölhessük a kereteket. Úgy fogom fel a saját mandátumomat, mint egyfajta „mini” tárca nélküli minisztériumot. Az ember főnöke a kormányfő, éppúgy, mint a tárcavezetőknél. Az egyik újságíró kolléga nemrég azt kérdezte, hogy akkor most Orbán Viktor vezeti az Operaházat? Természetesen nem. Mindössze arról van szó, hogy nagyobb felhatalmazással nagyobb rendet, nyugalmat akar, nem joysticknek szerződtetett.
– Hadd kérdezzek akkor mindjárt a sűrűjébe. Társulat vagy stagione? Én azt látom, hogy amióta tart a – fogalmazzunk úgy – mélyrepülés, mindig e kérdés körül volt a lényegi vita, de sosem született végleges döntés.
– Több ok indíthatta „mélyrepülésre” az Operaházat, az egyik lehet akár ez is. Megjegyzem, sajátos repülés ez, hisz estéről estére változik a színvonal. Még élénken emlékszem egy májusi Otellóra, amely gyakorlatilag maradéktalan volt, de az évadnyitó Bánkra ez már nagyon nem áll. Nos, szerintem a stagione-kérdésre ma nem adható magyarázat nélküli válasz. Például a római operaháznak nincs saját társulata, rövid évaddal, néhány produkcióval, de hosszú sorozatokkal üzemel, ahova mindig toborozzák a művészeket. De Itáliában sok helyen, és Németországban is, vagy akár Európában a legtöbb helyszínen rendelkeznek társulattal. Sőt, még a nálunk jóval kisebb Szlovákiában is van minimum két klasszikus társulat, a pozsonyi és a kassai, és Ausztria is négy-öt operaházzal üzemel, hisz a bécsi dupla mellett Graz, Linz és Salzburg is mutatja magát. Nekünk egyetlen nemzeti operaházunk van, és néhány több tagozatú színházunk vidéki városokban. Emiatt vagyunk más eset. Semmiképp sem szavaznék arra, hogy csak stagione rendszerű produkciók jöjjenek létre. Kell egy rezidens művészcsapat, amely magyar, és amely ki tud szolgálni stagione rendszerben vagy semi-stagionéban szervezett előadásokat, én erre voksolok.
– Tehát a válasz…
– Tehát a válasz: is-is. Kell társulat, de kis- és középszerepekre. Hogy minden este legyen minőségi kertész a Figaróban (és ne bolgár, hanem magyar), és ha kell, majd az Arabellában is legyen beugró Fiakermillink. De a jövő az, hogy a legjobb, a főszerepes magyar művészek és a hozzájuk időnként elhívott vendégszólisták (nem az európai középszerre gondolok, hanem a valóban nagy művészekre) szerepszerződéssel kötődjenek hozzánk.
– De a közalkalmazotti törvény nem igazán erre az utóbbira van kitalálva.
– A közalkalmazotti létnek főszerepeknél nincs sok jövője. Ma is látszik, hogy a viszonylag fogott alapfizetésből alig lehet kijönni, a szerepdíjak pedig töredékét teszik ki a külsősök gázsijának. Magyarán: ha nincs elég előadásuk, nem élnek meg és mellőzöttnek érzik magukat, ha van, az meg a leértékelés rossz ízét hordozza. Sok fellépése márpedig csak a karakterszereplőknek lehet: emlékszem, még Gáti István – aki Staatsoper-tagként szintén sokat énekelt, de nem főszerepeket – egyszer arra ösztökélt, menjek át spieltenorba. „Meg kell nézni Heinz Zedniket”, mondta, „nincs nélküle előadás Bécsben.” Szeretném, ha idővel majd olyan szisztéma alakulna ki, ahol a főszerepek alakítói szerepre, természetesen többéves, kiszámítható konstellációval szerződnének.
– Ennek ők azért fognak ellentmondani, mert nem látják a garanciát a pályájuk leszálló ágára. Ha ma egy énekest idő előtt elkapnak főszerepekkel és viszi a Házat a hátán néhány évig, akár egy évtizedig, akkor ötvenévesen már nem biztos, hogy már szalonképes lesz. De, ha jól lenne fölépítve a pályája, akkor nagyobb garancia lenne a hosszú pályára, mint régebben volt is erre példa.
– Ez ma már csak elmélet. Hallottál olyat, hogy valaki manapság azt mondja: én márpedig vigyázni fogok a hangomra, mert közalkalmazott akarok maradni? Ezért nem vállalom el a németországi felkérést, amire rá is érnék, és el is bírnék a feladattal? Valahogy nekem nincs meg ez a hangfájl, és nem is csodálkozom ezen. Ráadásul a mai közalkalmazottat tényleg bántja, hogy az ő szerepdíja csak jelképes. Elégedetlen, joggal. A megoldás – és a kérdésedre a válasz –, hogy több évaddal előre kell dolgozni. És az lesz majd az igazi garancia számukra, ha a státus helyett három- vagy kivételes esetben ötéves szerepszerződéssel kínáljuk meg őket, amelyben már benne lehet a pálya íve. Akkor majd látja, hogy nem kell egy évben elénekelnie Taminót és Stolzingi Waltert, de az egyiktől eljuthat a másikig. Ma semmire nincs garancia: ahogy te nem tudod garantálni, hogy tíz év múlva hasznos lehetsz a társulatban, úgy az intézmény sem tud státusszerű örök garanciákkal szolgálni. Az éneklés a legillékonyabb művészetek egyike, ezért jól meg kell fizetni, amíg kitart a hang. De a közönség nem szociális szempontok alapján ül be, nem mondja: hadd fizessek már negyvenezret ma este a családommal, hogy szegény bebetonozott, megkopott hangú énekeseknek, elkopott térdű táncosoknak legyen ki előtt fellépniük! Keményen hangzik, de amint te fizetsz be a bécsi pénztárnál, egyből más lesz a leányzó fekvése, azt is kikéred magadnak, ami felett itthon, tiszteletjeggyel vagy a színpadon állva, kollegialitásból szemet hunytál. Ezzel nem átállok a másik oldalra, csak jelzem: a közönség ab ovo a minőség oldalán táboroz, én pedig mellettük, mert nem az ellenségeink – miattuk és belőlük élünk.
– Van egy énekestípus, aki nem világjáró alkat, fél a repülőtől, ideköti a családja, vagy akármi, szóval: itt akarja tenni a dolgát. Ő is csak szerepszerződést kap?
– Miért „csak”? Ezer és egy módja van, hogy egy művész – ha akar – előre tervezhessen. Ekhózhat, evázhat, vállalkozhat, így több nettója marad, mint a közalkalmazottaknak, önkéntes pénztárba gyűjtheti a pénzét. Mindenki mögött áll egy kényszer-bt, teljesen nyilvánvaló, hogy állami státuszú művészek nemcsak nálunk lépnek fel. Én ebben egzisztenciálisan nem látok veszélyt, abban viszont lehetőség rejlik, hogy aki nálunk nem jut elég (vagy fő-) szerephez, annak vendégénekléseit a vidéki színházakban elősegítsük.
– Növelnéd a fellépéseiket?
– Ha rajtam áll, szívesen. A jó énekesi kondíció megtartásában érdekeltek vagyunk. De ceterum censeo: más lesz a világ, ha az Erkel a maga minimum 100 előadásával visszatér!
– Valahogy az elmúlt években mintha kevesebb nagy egyéniség kerülne pályára.
– Érdekes a régi énekesekkel való összevetés, mert a maiak inkább specializálódnak, és ez törvényszerűen vezet el a nagy egyéniségek kikopásához. Az én nagy kedvencem Fricsay Ferenc, aki Berlinben és a Deutsche Grammophon berlin-dahlemi Jézus Krisztus-templomában kéttucat énekessel működtette az egész operairodalmat, abban a korban, a világháború utáni évtizedben, nem akármilyen színvonalon. De ma nem ez a feladat, és legyünk őszinték: Maria Stader vagy Ernst Haefliger Paminától Donna Elviráig, Belmontétól Florestanig ma már nem felelne meg a legigényesebb helyeken.
– Mi a „világos út” az Operaházban a rendezések terén? Klasszikus vagy modern?
– Igyekszem pontosan fogalmazni. Az Operaház nemzeti intézmény. Mi egy műfaj letéteményesei vagyunk Magyarországon, nem egyedüliek, de a legnagyobbak. Ez még nagyobb terhet ró ránk. Richard Strauss háromfajta operaüzemet írt le annakidején, és az első a múzeum volt, de nem pejoratív éllel. Jó értelemben véve: a boldogabb operaidők felelevenítése, a kincsek felmutatása. Én egyébként a művekből kiinduló rendezésben hiszek, a darabok fel nem forgatásában, bármily ásatagnak is láttatja ezt az elvet a posztmodern. A katarzismutatóm épp egy elemelt, friss megfogalmazáskor akadt ki: a 2005-ös salzburgi Traviatánál még nem érintett meg jobban operaelőadás. De visszatérve: kísérleti színháznak ma nem vagyunk alkalmasak. Ha majd az Erkel beüzemeltük, gondolkozunk harmadik helyszínen is, ahol kamaraoperákat, kísérleti előadásokat lehetne játszani. Talán a felújítás alatt álló Zeneakadémia kisterme alkalmas lesz majd erre, nagyon pikk-pakk kisszínház lesz. Oda el tudnám képzelni Menotti Telefonját, Wolff-Ferraritól a Susan titkát, de még a mozarti Színigazgatót is.
– Ma nagyon begyűrűzött a nagypolitika az Operaházba. Hogyan kaphatná vissza a szakma az intézmény irányítását?
– Engem a mandátumom ugyan a miniszterelnökhöz köt, ami nagy sansz a Háznak is, de tényleg biztosítani szeretnék mindenkit – akit ezek után még szükséges – arról, hogy politikai pórázon nem vagyok. Egyeseknek túl sok idejük van kombinálni, talán még azt is hallani vélik, ahogy a kormányfő párttagkönyvi sorszámokat diktál az Arabella-kitűzésekhez… Nevetséges. Érdekes, hogy egy Schwarzenegger-film láttán senkinek be nem ugrik a kaliforniai kormányzó funkciója, pártállása, vagy ha a Koldusoperát hallom, nem a kommunista Brecht jut eszembe, sőt a Fiatal szerelmesek elégiáját is anélkül élvezem, hogy Herr Henze provokatív vörös csillagai rémisztenének.
– Ugyanakkor olyan sajtóorgánumokban szerepel az intézmény szinte naponta, amelyekben korábban sosem.
– Hát nem panaszkodhatunk, lassan tényleg nem látom az interjúktól a problémák erdejét, mégis köszönni való a hatalmas médiaérdeklődés. Először nem akartam a sajtót bevonni az évadnyitó társulati ülésig, de benyomták az ajtót, és rájöttem, nem kudarc feladni a korábbi álláspontomat. Hiba lenne nem élni a sajtó adta lehetőségekkel. Abban bízom, hogy sikerül az érdeklődést az Operaházzal kapcsolatban nemcsak bulvárszinten megtartani, és hamarosan már szakmai értékelésektől, az se baj, ha vitáktól lesz hangos a média. A Momus, persze, a kevésszámú kivétel egyike: titeket mindig az árnyalt megközelítés, vagy legalább annak a szándéka jellemzett, amelyet köszönök. Nekem cserébe azt nézzétek el, hogy nem olvasom a nickname-es fórumokat. Rozsos Pista mindig azt mondta, hogy az éneklést a sok próbai álldogálás miatt lábbal kell bírni – már most tudom, hogy az igazgatást meg gyomorral.
