„Én egy öröm C-s énekes vagyok” – Interjú a 80 esztendős Misura Zsuzsával

Hosszú évekig nem állt kötélnek, hogy interjút adjon Misura Zsuzsa, az Operaház örökös tagja. Végül most sikerült, s ezzel az izgalmas, öniróniától sem mentes beszélgetésben mutathatjuk be kalandos életútját, tanulságos életfilozófiáját. Szeretettel köszöntjük 80. születésnapján.

Hosszú évekig nem állt kötélnek, hogy interjút adjon Misura Zsuzsa, az Operaház örökös tagja. Végül sikerült, s ezzel az izgalmas, öniróniától sem mentes beszélgetésben mutathatjuk be kalandos életútját, tanulságos életfilozófiáját. Szeretettel köszöntjük 80. születésnapján.

   - Zsuzsa, Neked ritka neved van. Kicsit utána nézegettem a neten és találtam egy Misura Mihály nevezetű autógyárost a két világháború közti időkből. Ráadásul a Fiumei úti sírkertben látható kiállítva egy gyönyörű munkája, az ún. Apponyi gyászhintó. Csak nem rokon?

   - A nagyapám. Ebből a családból már csak én élek egyedül, mint Misura. Nagyapámnak két fia volt, már mind meghaltak, nem viszi tovább senki a nevet. Amikor szólista lettem, többen megpróbáltak rávenni arra, hogy változtassak nevet. De engem az iskolában sem Zsuzsinak hívtak, hanem Misunak, Misurának. Úgyhogy nem változtattam, most már így is marad, ráadásul tetszik, mert van valami dallam is benne így kimondva, hogy Misura Zsuzsa.

   - Mi maradt a családi múltból?

   - Azt nagyon bánom, hogy az a gyár tönkrement és főleg, hogy a második világháború után államosították. A gyár mellett volt a család nagy lakása, emlékszem, a gyerekkoromban fogócskáztunk az unokatestvéreimmel az ebédlőasztal körül, mert 24 személyes volt. Nagy életet élhettek, amiből egy-egy darab ezüst evőeszköz maradt meg mindössze. Miután 1948-ban államosították a gyárat, a nagypapa a szívéhez kapott és meghalt. A nagymamát 1950-ben kitelepítették Gyöngyöstarjánba. Én csak arra emlékszem, hogy jött egy teherautó reggel hatkor, felpakolták és mi integettünk utána. Hat éves voltam, de annyira él bennem még most is. Gyöngyöstarjánban egy kulákhoz tették, földes szobában lakott, így hamar összeszedett valami izületi bajt. Amikor Anyukám valahogy elintézte, hogy visszajöhetett Budapestre, ott lakott velünk egy háztartásban. 1956-ban még volt a család birtokában egy kis ház Liptószentmiklóson, amit a szüleim úgy adtak el, hogy cserébe ellátják a nagymamát. Pont ott voltunk nála, amikor jött a hír, hogy lövik a lakásunkat, azonnal fordultunk is vissza. A történelem végigkísérte az életemet.

   - A művészet és a zene benne volt a gyerekkorodban?

   - Az Anyukám húga, Pongrácz Margit Zeneakadémián végzett operaénekesként, olyan osztálytársai voltak, mint Palánkay Klára, vagy Birkás Lilian. Utána férjhez ment és az egész család kivándorolt Chilébe 1958-ban. (Így az anyám is egyedül maradt.) Most már sajnos szinte mindenki elhunyt Chilében is.

   - Az éneklés mikor vonzott be? A pályaválasztás idején?

   - Nem volt olyan elhatározás, hogy én operaénekes leszek. Az általános iskola elején, a Bacsó Béla utcában, még az alsó tagozatban jött valaki, mindenkit megénekeltetett, s az osztályból én tetszettem neki egyedül. Ezt az embert Szubik Istvánnak hívták és a KISZ Központi Művészegyüttes Úttörőénekkarát szervezte. Onnantól kezdve jártunk oda és nyaranta jutalomként két hétre elvittek bennünket a Balatonra. Mivel a családtól mindent elvettek, borzasztó szegényen éltünk. Óriási segítség volt, hogy a gyerek a Balatonon nyaralhatott két hetet. Amikor ez befejeződött az általános iskola végével, már hiányzott a kóruséneklés. Akkor bekerültem a Vasas Együttesbe.

   - Vass Lajos vezette?

   - Még előtte voltunk, András Béla.

   - Ő volt a Vígopera, meg utána Gördülő Opera vezetője.

   - Bizony, mondta is, hogy velem majd érdemes lesz foglalkozni. Ott rendszeresen kaptam szolfézskorrepetálást is, mert az nekem nem ment. Akkoriban már mindenki mondta, hogy nekem énekléssel kéne foglalkozni. Anyukám egy régi-régi ismerősét, Huzella Eleket kérte meg, hogy hallgasson meg. Aki egyébként a konziban tanított, de nem énekeseket. Ő eljött hozzánk, meghallgatott és azt mondta, hogy feltétlenül jelentkezzem a konziba. 16 évesen fel is vettek.

   - Ott már néhány későbbi kollégáddal is összefuthattál…

   - Tizenketten voltunk az osztályban, én voltam a legfiatalabb, ott Berczelly Pista volt a legidősebb. Mások mellett Sík Olga tanított ott, meg Kerényi Miklós György (Gábor apukája), én Kapitánffy Istvánnéhoz jártam. A korrepetitorunkat pedig úgy hívták, hogy Kurtág György, de később elment a Zeneakadémiára és akkor Kármán György, a TV későbbi neves zenei szerkesztője került oda. Nekem már 16 évesen megvolt az a magasságom, ami mindig, de az énektanárnőm azt hitte, koloratúrszoprán leszek és elkezdett fölfelé húzni, de ennek az lett az eredménye, hogy a középhangjaim eltűntek.

   - Közben jártál énekkarba is?

   - Először a KISZ Művészegyüttes Egyetemi Énekkara jött, utána az OKISZ Művészegyüttes, ott ismerkedtünk meg a későbbi férjemmel is. A konzi után nem engedhettük meg magunknak, hogy a Zeneakadémiára menjek, dolgoznom kellett.

   - Akkor jött az Állami Népiegyüttes?

   - Dehogy, négy évig abszolút civil munkát végeztem. Előbb a TÜSPED-nél helyezkedtem el bérelszámolóként (tüzelőanyag-szállítással foglalkoztak), majd utána a CSŐSZER-nél könyvelőként. Akkor jelent meg egy hirdetés, hogy az Állami Népiegyüttesnél előéneklést tartanak. Jelentkeztem, felvettek. Az a meghallgatáson egyértelmű volt, hogy Rábai Miklósnak (a művészeti vezetőnek) nagyon tetszett, amit az előéneklésre vittem. Akkor épp egy nemzedékváltás volt az Énekkarban. Az Állami Népiegyüttes 1951-ben alakult és 15 év nagy idő. Akkor, 1966-ban jött egy olyan társaság össze, ami generációváltást jelentett. Elmondom, kik voltak ott: a tenorszólamban mögöttem Róka István, B. Nagy János, Kecskés Sándor és Hormai (akkor még csak Horváth) József, a szoprán szólamban pedig Szilfai Márta, Pelle Erzsébet, Laky Krisztina, meg én. Körülbelül egyidőben kerültünk be. Nagy csapat volt. És ott volt a legjobb karigazgató, akivel valaha találkoztam, Pászti Miklós. De egy idő után mehetnékem lett egy másik műfaj felé.

   - Jött az Operakórus?

   - Igen, 1973-ban, akkor épp Réti Józsefhez jártam éneket tanulni és Ő is javasolta a váltást az opera felé. Nagy Ferenc volt az Operaház karigazgatója, aki később is számolt velem. Az Operaház Énekkarába kerültem.

   - Még a Népi Együttes tagjaként énekelted az első (és második) Verdi Requiemet, ha jól olvastam, 1972-ben, a Zeneakadémián. Pernye András nagyon megdicsért, Forrai Miklós vezényelt, Barlay Zsuzsa, Korondy György és Kováts Kolos társaságában.

   - Ezt is Réti Józsefnek köszönhetem. Az előzménye, hogy az Operaház nem engedte el a kiszemelt szopránokat, mert Gardellivel volt premierjük. Ezért került szóba, hogy engem Réti József ajánlására elfogadtak az oratórium szólistájaként. Az előadásig Margittay Sándorhoz jártam korrepetálni, Anyukám új ruhát varrt. Amikor beléptünk a színpadra (persze rettentően izgultam), olyan moraj futott át, mert mindenki susmorgott, hát ez ki, hát ez ki.

   - Utána, 1974-ben, már az Operaház kórusának tagjaként jelentkeztél, vagy kiküldtek a barcelonai énekversenyre, ahol előkelő helyezést értél el. Annak a zsűrijében ott volt Lukács Miklós. Ez is segített?

   - Nem feltétlenül. Persze az ember azt hiszi, hogy majd segít, de nem így volt. (A Verdi Requiemnél is azt hittem, hogy majd most felfedeznek, de a világ ment tovább a maga tempójában, én meg vissza az énekkarba.) A versenyekre egyébként szintén meghallgatással lehetett jelentkezni és én megtettem. Ezenkívül minden évben próbát énekeltem, amikor szólista meghallgatás volt az Operaházban. Ez hat éven keresztül így ment. Minden évben megdicsértek, de mivel a Főiskolát végzettek is jelentkeztek, őket vették fel. (Persze, mert Mikó András és Lukács Miklós is tanított a Zeneakadémián, az ottani növendékek előnyt élveztek.) Három dolognak örülök a pályámmal kapcsolatban. Elénekeltem mindent, amit szerettem volna. Bejártam a világot Új-Zélandtól New Yorkig, Chilétől Japánig, ez más szakmával nem nagyon jött volna össze. És a Kossuth-díjon kívül mindent megkaptam, amit ebben a műfajban megkaphattam. Nem akarom fényezni magam, de mindent kizárólag a szorgalomból és kitartásból értem el. Nem kell hálásnak lenni senki felé.

   - ’76-ban, még javában kórustagként kaptál két Aidára lehetőséget…

   - Nyilván épp nem volt itthon a gazdája a szólamnak. Megkérdezték, hajlandók lennénk-e Budai Líviával színpadi és zenekari próba nélkül elénekelni két előadást? (Lívia már szólista volt, de csak kis szerepeket kapott.) Mivel benne voltam a darabban kórustagként, tisztában voltam a rendezéssel, így elvállaltam. Gyakoroltuk éjjel-nappal, lement, sikerünk volt. De ettől egyikünk sem kapott más nagy feladatot, Lívia az évad végével elhagyta az országot. Minden ugyanúgy ment tovább. A változás az igazgatóváltással következett be, jött Mihály András.

   - Bejelentkeztél?

   - Igen, de az nem oldotta meg a helyzetet. Azt mondta, hogy tökéletesen megérti a helyzetet, de nem tud munkát adni, annyi szoprán van. Azt magamba fojtottam (de nem volt könnyű), hogy hallom őket estéről estére a színpadról, azért is jelentkezem. Tehát, semmi. Jött a következő előéneklés dátuma, meghirdették és jelentkeztek vagy kétszázan. És én akkor, hat sikertelen próbálkozás után nem jelentkeztem. Egyszer csak véletlenül összefutottam Merczel Máriával, aki művészeti titkár volt akkor. Mondta, hogy nem látja a nevemet listán. És győzködött, hogy menjek csak. Végül mégis csak elmentem. A sok jelentkező miatt több fordulós volt, az első a karteremben. Beléptem és Kórodi András első karmester azt mondta, hogy nekem itt nem kell énekelni, hanem majd csak a nagyszínpadon. Akkor már sejtettem, hogy jó szelek fújdogálnak. A nagyszínpadon elénekeltem az Ernaniból Elvira áriáját és a Turandot-nagyáriát. Utána felhív Mihály András: „Hajlandó valamit színpadi és zenekari próba nélkül elénekelni?” „Igen.” „Mit tud?” És felsoroltam nyolc szerepet, amit az első hangtól az utolsóig tudtam. Ezeket a szerepeket a kórusmunka mellett Katona Anikóval tanultam meg, akinek ezért nagyon hálás vagyok. Mihály András hallhatóan megdöbbent, végül ebből kiválasztotta Sentát, A bolygó hollandi hősnőjét.

   - Honnan jött, hogy egész szerepet megtanulj?

   - Hálás vagyok a mesteremnek, aki azt mondta, hogy nem áriákat tanulunk, hanem egész szerepeket, mert engem már csak ezek visznek előre és nem mindig az áriák a legnehezebbek, hanem például a duett. A bolygó hollandi pont ilyen volt.

   - A mestered Szőnyi Ferenc volt? Mesélj róla valamit, én már csak kétszer láttam színpadon, de tudom, rengeteg kortárs operában szerepelt, de azokból csak hangfelvételt ismerek.

   - Amikor Réti József meghalt, kerestem új énekmestert és némi keresgélés és néhány kudarc után kikötöttem Szőnyi Ferencnél. Nekem Ő egymaga volt a Főiskola. Mondok egy példát, egyszer azt mondtam neki, hogy visszaadom az Izoldát, mert nem bírok az egyik jelenetben 25 percet térdelni, ahogyan Ruszt József beállította. Szőnyi egy szőnyegen mutatta meg nekem technikailag, hogy min változtassak, hogyan változtassak a súlypontommal, hogy kívülről ugyan mozdulatlannak lássanak, de mégis változtassak a helyzeten. Ilyet senki nem tanít, de ez csak egy példa arra, hogy Ő komplex színpadi létezést tanított. Minden Halottak Napján kimegyek a sírjához. Hatalmas személyiség volt, aki verset írt, festett, lenyűgöző irodalmi műveltséggel rendelkezett, mindenről lehetett vele beszélgetni. Hálás vagyok, mert azt a segítséget tudta adni, amit máshol nem kaptam meg senkitől. Visszatérve a szereptanuláshoz, Szőnyi a kudarcok után is mondta, hogy ne aggódjak, rám fognak fanyalodni előbb-utóbb. És így is lett.

   - Azon A bolygó hollandin 1980 januárjában ott voltam én is, nem tűntél tétovának a színpadon…

   - Ez a választás azért volt jó, mert benne voltam a kórusban és ismertem a rendezés minden pillanatát. Mihály András végig ott volt és az előadás után mindjárt mondta, hogy szeptembertől kinevezett magánénekes leszek. Nyár elején (még kórustagként) megkaptam beugrással az Elvirát az Ernaniban, az is siker lett. De azért egy ideig bennem volt a gondolat, hogy vajon jól tettem-e ezt a lépést. Akkor már nagyon régen volt ilyen kiugrás az Énekkarból, Begányi Ferenc 1966-ban, Sudlik Mária 1969-ben tudta megtenni, én meg 1980-ban. A döntéshozók közül sem mindenki szereti felvállalni az ilyen döntést.

   - 1980-ban énekeltél még egy sorozat Desdemonát is egy balettprodukcióban…

   - Igen, Hormai József volt Otello és Sólyom-Nagy Sándor Jago. Nagy Ferenc, a volt karigazgatóm vezényelt. Jól esett, hogy adott egy esélyt, bízva benne, hogy ezt jól fogom megoldani. A koncertszerű előadáson a zenekari árokban ültünk, a színpadon Keveházi Gábor táncolta a címszerepet.

   - Az első magánénekesi évad azért igazi mélyvíz volt, élén a Turandot címszerepével. Viszont akkor zárt be az Operaház…

   - Igen, szeptember 1-től szólt a szerződésem és 14-től zárt be négy évre a színház. Akkor hívtak le Szegedre másodállásba. Oda Pál Tamás hívott le, de Ő is megvárta a magánénekesi kinevezést. Amikor Vaszy Viktor meghalt, volt egy emlékkoncerten a szegedi Dómban Verdi Requiem 1979-ben, amire beugrottam. Jól sikerült, de nem maradtunk semmiben. Majd a szegedi színház elment egy Nyugat-európai turnéra. A trubadúrral utaztak két szereposztással ugyan, de minden nap volt előadás. Ha valaki kidől, kész tragédia. Ezért hárman mentünk minden főszerepre. Az egyik előadás Fürthben volt, nagy sikerünk volt, majd a másnap reggeli helyi kritika úgy lelkendezett, hogy „erről az énekesnőről színházat kéne elnevezni.” Így indult és több mint tíz évig tartott a szegedi kaland.

   - Szegeden egy sor szerepet beénekeltél, amit később Pesten is és volt pár olyan, amit csak ott…

   - A trubadúr után az első Abigaille volt a Nabuccoban, amit Pesten is, meg mindenfelé sokat énekeltem (még a Carnegie Hallban is), szám szerint 96-szor. Amikor Pál Tamás elment, jött Oberfrank Géza, aki rengeteget dolgozott, reggeltől estig bent volt és próbált. Ő tényleg képes volt felnevelni énekeseket, sorolhatnám a neveket, akiket pályakezdőről egészen professzionális szintre tudott felnöveszteni.

   - Azért fussunk végig a szegedi szerepeiden…

   - Lady Macbeth. Manon Lescaut címszerepe, ez volt az egyetlen szerep, amit kértem. Tudtam, hogy Pesten úgysem adják nekem. Végül Tamás rábólintott és én lettem egyedül a harmadik szereposztás. Négy előadást kaptam meg, rettentően jól esett. Ott énekeltem először Az álarcosbált. Volt még Turandot (ugye, a Kovalik-rendezés), Tosca és Bolygó hollandi Kerényi Miklós Gáborral. Csak Szegeden csináltam az Igor herceget, az nagyon szép előadás volt, pedig nem örültem neki elsőre. És ott voltam először Santuzza A parasztbecsületben.

   - Menjünk vissza Pestre! Később megnyílt az Operaház és újra teljes gőzerővel dolgozhattál.

   - Igen, menetközben sorban megkaptam a „szegedi” feladatokat és újabbakat is. Az egyik legmunkásabb női szerep Szilágyi Erzsébeté.

   - Amikor először énekeltél drámai szoprán szerepet, az egyik kritikus, Dalos László kifogásolta a világos hangszínt. Turandot után már Ő is elismerően írt Rólad. A fanyalgókkal általában mit kezdtél?

   - Semmit, mindig vannak fanyalgók. Ismertem sokkal tömörebb Turandotot, de neki minden magassága alacsony volt.

   - Mi volt a pályád csúcsa?

   - Izolda. De eredetileg nem velem tűzték ki, amit rossz néven is vettem, majd egyszer jött a hír, a Kolléganő visszaadta. Hat évig egyedül voltam rá. Pedig nem voltam egy tipikus Wagner-hang. Egyszer Petheö Zsolt hozott egy kazettát, hogy hallgassam meg, olyan, mint én vagyok. Carlos Kleiber dirigált, akkor nyugodtam meg. Az előadás utóélete is érdekes. A premier után megkeresett Fodor Géza, aki akkor a színház dramaturgja volt, mert ez már a Petrovics-érában történt. Gratulált és megkérdezte, hogy mit szeretnék énekelni. Amikor azt mondtam, hogy a Giocondát, elszomorodott, mondván, hogy az egy másodvonalbeli szerző. Az lehet, mondtam, de nagyszerű szerepek vannak benne, Bécsben is akkor mutatták be Marton Évával, a közönség is imádja. Ez májusban volt, majd szeptemberben bemegyek a színházba, látom, hogy ki van írva a Gioconda, de nem velem. Nagyon odavoltam, hogy megkérdeznek, kitalálom, kimondom, majd nem velem tűzik ki. De hiszek az isteni igazságszolgáltatásban. Azon a szeptemberben egyik délelőtt Patkó Józseffel dolgozom az egyik korrepetitori szobában a Nabucco nagyárián, amikor kopognak és bejön Lamberto Gardelli, mondván megnézi, ki énekel. Kicsit jópofáskodtunk, mire mondom neki magyarul, hogy nagyon sajnálom Maestro, hogy a Giocondában nem dolgozhatunk együtt. Kiderült, hogy azt mondták neki, hogy nem vagyok itthon. Lement a titkárságra és másnap megjelentem a hirdetőtáblán, mint Gioconda.

   - Gardellivel jó volt együtt dolgozni?

   - Nagy mágus volt, a stílust rettentően tudta. Elmondok egy jellemző sztorit. Szegeden ment a Turandot pont akkor, amikor az Aida új rendezése finisébe értünk Pesten. És mind a két helyen mi énekeltük a címszerepet Szilfai Mártával. A Turandot premier napján volt az Aida- főpróba. Nem kéredzkedtünk el, mert Gardelli ebbe nem ment volna bele, hanem a titkárság jelezte neki, hogy beugrok megmenteni egy előadást. Ezért én a másnapi főpróbára jutottam (Márta akkor volt Turandot lent). Turandot után hazaautóztam, másnap reggel be a színházba. Jön Gardelli, rám sem nézett, persze összerakta az eseményeket. Gondoltam, hogy nincs mese és teljes intenzitással végig énekeltem az első felvonást, mintha előadás lenne. Nem volt spórolás, kihagyás, punktírozás, meg effélék. Az első felvonás után letette a pálcát és így szólt: „Uraim, itt van Madame Misura, aki tegnap este Turandotot énekelt és ma így próbál velünk. Köszönöm, többet egy hangot nem kérek, nekem az előadás a fontos.”

   - Nagy beugró hírében állottál…

   - Sokszor volt rá szükség. Szegeden, a Szabadtérin is többször, több szerepben. Itt a Népstadionban is, akkor Aidát. Ha egy szerepet megtanultam, bármikor lehetett ugrasztani.

   - Wagner. Azért Sentán és Izoldán kívül énekeltél Brünnhildét a Siegfriedben, sokszor voltál Vénusz és néhányszor Erzsébet is a Tannhäuserben.

   - És volt, hogy egy este énekeltem mindkettőt.

   - Ez az ötlet honnan jött, nem sokan kísértik Istent…

   - Technikailag nem olyan bonyolult, ha az ember mindkét szerepet atombiztosan tudja. A rendezésben meg annyi segítség kellett, hogy záróképben nem én feküdtem a koporsóban, hanem egy statiszta.

   - Egyszer nagyon fiatalon végignézhettem egy Verdi-Requiem főpróbát a Filharmónia-próbateremben, amit Kórodi vezényelt, Komlósi Ildikó még főiskolásként, Ilosfalvy volt a tenor és Gregor a basszus. Abban a főpróbában az tetszett a legjobban, hogy ugyanolyan lelkesedéssel énekelted végig, mintha előadás lett volna.

   - Azt mondta a mesterem, hogy ha jól éneklek, nem árt. Nem szabad magamat sem becsapni és nem jó, ha egyszer így éneklek, máskor meg úgy. 58-szor énekeltem el Verdi Requiemjét. Az Aidát 25 éven keresztül, A trubadúrt is majdnem ilyen hosszan.

   - Ha megkérdezünk egy operarajongót, hogy melyik az a szerep, ami a legtöbb énekest tönkreteszi, mit gondolsz, mit mond?

   - A Turandotot.

   - Így van és sorolhatnánk a magyar és külföldi neveket, akikkel ez bekövetkezett. Téged mi mentett meg? Ilyen hosszan csak Takács Paula és Déry Gabriella énekelte csak.

   - Nem hiszek abban, hogy minden énekesnek minden szerep jó. Mindenkinek el kell tudni döntenie, milyen irányba szeretne menni. Az, hogy nekem 16 évesen megvolt ez a magasságom, azaz nem kellett megkreálni, az egy biztos alap volt. De ha el kellett volna énekelni az Éj királynőjét, belehalok biztosan. Gardelli mondta, hogy annyira szeretne velem Violettát csinálni, mondtam, hogy szó sem lehet róla. „De miért nem?” „Maestro, látott már 100 kilós, haldokló tüdőbeteg Violettát? És különben is, nincs meg az Esz, anélkül meg miért?”

   - Sass Sylvia sem Esz-szel énekelte…

   - Én nem akartam Esz nélkül. Az egyik legnehezebb szerepem a Szilágyi Erzsébet volt. Kolorálni is kell, magas is, mély is. Az volt a határ. A Violetta azon túl van, a fizikai megfelelésen kívül. A Mózesben volt egy kisebb szerepem, abban van egy együttesen átívelő, négy ütemen keresztül tartott C, mondta is Déry Gabi a premier után, hogy azért a szép hosszú pillanatért megérte eljönni. Én is vártam, mert tényleg én egy öröm C-s énekes vagyok. De nem énekeltem Mozartot és nem énekeltem barokkot, mert nem való a hangomnak.

   - Azt mondod, hogy az a rossz, ha valaki olyannal foglalkozik, ami nem való neki?

   - A pénz nagy úr, de azt mondom, hogy van olyan pillanat, amikor nemet kell mondani és az ember pontosan érzi is ezt, már ha nem csapja be önmagát.

   - Külföldön is előfordultál azért…

   - A berlini Staatsoperbe be kellett ugrani Vénusz szerepére, amikor még nem énekeltem itthon sem. Annyira gyorsan jött, hogy megnézettek velem egy előadást és az volt a főpróba. De szerencsére nagyon tudtam a szerepet. Másnap az előadáson mindenki ott tolongott a takarásban, mert híre ment, hogy ez a magyar csaj úgy ugrik próba nélkül, hogy most énekli először. A darab végén van egy magas hang, amit én már alig vártam, mert a kedvenc lágém. Utána odaugrik az egyik díszletező fiú, hogy ez is benne van a kottában? Benne hát. Mert az eredeti Vénusz mindig kihagyta. Akkora siker volt, hogy hívtak jövőre Saloméba Herodiásnak, sőt vittek abban magukkal Tokióba is. Az azért volt nagy truváj, mert Harry Kupfer rendezte. A következő évben Bűvös vadászba hívtak Agáthának, de azt nem vállaltam. Persze, ha valami olasz darabra hívtak volna. Énekeltem Don Carlost és Aidát Marseille-ben, volt egy amerikai turném a Nabuccoval, mely végén a Carnegie Hallban énekelhettem Abigaille-t. Az új-zélandi Turandottal is szép sikerem volt, bár az a főváros, ahol este 10-kor már nincs nyitva semmi, nekem nem esetem.

   - A tanítás hogyan jött?

   - A Gioconda után megkeresett egy énekes lány, aki akkor jött haza Drezdából és kérte, hogy tanítsam. Utána egyre csak jöttek-jöttek. Én nem ígérek senkinek semmit, mert látom, hogy akik ezt csinálják, azoknál mennyire másról szól ez az egész. Most is heti három napon tanítok. De azért különös élethelyzetek vannak. Majkon tartottam énekkurzust. Jött egy vidéki kislány, derékig érő hajjal. 16 évesen olyan Toscát énekelt, hogy elámultam. Mondtam neki, fantasztikus, de ne énekelj ilyet még. Jöttek a szülők, hogy Zeneakadémiára kell mennie. Persze fel is vették, mert rém tehetséges volt. Azután láttam, hogy minden évben más tanárnál van. Persze, mert jöttek a kudarcok. Végén kiment a zongorista vőlegényével tanítani dél-Koreába. Eltűnt a szemem elől, majd tavaly előkerült. Három óra alatt össze lehetett vakarni 90 %-ban, de elriadt. Most jazzt énekel, biztos abban is jó.

   - Vannak, akik hosszabb ideje növendékeid?

   - Van olyan énekesnő, aki 30 éve jár hozzám. Szőnyi mondta nekem annak idején, hogy már ne azért gyere, hogy énekelni tanítsalak, hanem hogy én legyek a külső füled. Nekem is vannak évtizedek óta visszajáró növendékeim. És van Kossuth-díjas is, neki is én a külső fül vagyok. Mi énekesek, belülről másképp halljuk magunkat.