\"Egy magasabb szintű kultúráért meg kell dolgozni\" (Jeney Zoltán)

Idén szinte minden fesztiválon, ahol szerephez jut a kortárs zene, kihasználják a ziccert: Jeney Zoltán hatvanadik születésnapját. Az ünnepelt köszöni, jól van - de ha a \"szakmája\" helyzete kerül szóba, már nem annyira elégedett.

   - Ünnepelték a Tavaszi Fesztiválon, aztán Szombathelyen is. Hogyan néz ki most a jubileumi évi naptár?

   - Saját magammal kapcsolatban a jubileum szó biztos nem jutna eszembe. Természetesen jól esett, hogy barátaim, kollégáim kezdeményezésére a Tavaszi Fesztiválon - közel a születésnapomhoz - egy jól sikerült hangversennyel köszöntöttek. Az újabb és újabb köszöntések azonban mindig meglepnek. Természetesen a Bartók Fesztivál alkalmával Szombathelyen, vagy június közepén a Földvári Napok esetében nem ért váratlanul a köszöntés, hiszen a műsort velem is egyeztették. Persze letagadhatatlan, hogy jól esik a figyelmesség is, valamint az is, hogy a műveimre is nagyobb figyelem irányul.

   - A születésnapi alkalmon kívül mennyire van betáblázva? Játsszák eleget a műveit?

   - Az én számból épp most nagyon rosszul hangzana mindennemű panaszkodás, de ha csak egy megközelítőleg is ideális helyzetet képzelek el a kortárs zene játszottságát illetően, akkor ahhoz képest az új zene megszólalási lehetőségei nálunk bizony eléggé siralmasak. Ez persze így túl sommásan hangzik, mert egyrészt a kóruszene populárisabb vonulata még mindig elég nagy közönséget vonz - hála annak, hogy mindez ideig nem sikerült teljesen tönkretenni azt a struktúrát, amely itt Kodály kezdeményezésére nagy erőfeszítéseket követelve valamelyest kiépült -, másrészt most is nagyon sokan és nagyon sokat tesznek azért, hogy ez a helyzet megváltozzon, tehát semmiképp sem szeretnék épp velük igazságtalan lenni. Az azonban tény, hogy míg a hatvanas években, hetvenes évek elején egy zeneszerző műveinek játszottsági kilátásai - néhány kivételtől eltekintve - nem sokban különböztek Nyugat-Európában és nálunk, addig ez mára sajnos - a homlokegyenest ellenkező irányú tendenciáknak köszönhetően - a hátrányunkra lényegesen megváltozott.

   - És nyilván nem a zeneszerzők miatt.

   - Nálunk 1989 után különböző okok miatt a zenei menedzselés korábbi infrastruktúrája lényegében összeomlott. S bár a hagyományos értelemben vett hangversenyrendezést óriási nehézségek közepette sikerül működtetni, a kortárs zene megszólaltatása teljes mértékben ki van szolgáltatva egy - Nyugat-Európában ilyen formában már nem létező - vadkapitalista szemléletnek. Ez pedig párosulva egy abszurd módon kizárólag rövidtávra tervező állami mecenatúrával teljesen lehetetlenné tette-teszi azoknak a helyzetét, akik az utóbbi évtizedben a kortárs zene menedzselésével foglalkoztak volna, vagy foglalkoznának. A magyar kortárs zene külföldi menedzselése pedig a nullánál is rosszabb: külföldi terjesztés híján az itthon élő magyar szerzők külföldi játszottsága elképesztően visszazuhant a 70-es, 80-as évekhez képest, miközben a kortárs zene nyugat-európai \"piaca\" nagyságrendekkel nagyobb, mint annak idején volt.

   - Mi a kortárs zene útja? Mivel magyarázható, hogy nincs közönsége?

   - A kortárs zenében ma nagyon sokféle tendencia létezik. Nincs olyan egységes trend, mint pl. a szeriális zene volt az 50-es években. Ennek megfelelően az egységes közönség is csak illúzió. Eltérő közönségük van a különböző irányzatoknak s nagy közönséget csak a már kiemelkedőnek értékelt vagy vélt szerzők vagy művek, illetve előadók vonzanak. Ennek ellenére hosszú és jól szervezett, szívós munka eredményeképpen néhány éve még a korábban erősen konzervatívnak tartott Bécsben is teljesen megváltozott a helyzet, és például a Wien Modern koncertjeinek látogatottsága a harminc évvel ezelőtti fesztiválok zsúfolt termeire emlékeztet. Ezt a nagy látogatottságot persze a magas kultúra adott keretei között kell érteni. Ma a TV show-k, plázák és áruházláncok korszakában az árut megatonnákban, a közönséget pedig milliókban mérik. Milliós nagyság alatt már semmi nem nyereséges, a műsor rétegműsor, pénzt fordítani rá nem érdemes. Akik azt hiszik, hogy ez a szemlélet kizárólag a kortárs művészetet érinti, nagyot tévednek: ez a szemlélet Mozartot is csak \"poposítva\" viseli el, és fel sem fogja, hogy egy magasabb szintű kultúráért mindig mindenütt a közönségnek is meg kellett dolgoznia.

   - Hogyan alakult, alakul Magyarországon a kortárs zene kereslet-kínálat aránya?

   - Nálunk utoljára a hetvenes években volt együtt szurkoló közönsége a kortárs művészetnek. Ez akkor kétségtelenül ellenzéki demonstráció is volt egyben, de a közönség tagjaiban volt valódi szenvedély is az új iránt. A nyolcvanas évek szellemileg langyosabb, de politikailag valamivel szabadabb légkörében már a közönség létszáma is csökkeni kezdett, s csak azok jártak továbbra is rendszeresen kortárs zenei koncertekre, akikben ez a szenvedélyes érdeklődés nem csökkent. Ez az érdeklődés tartósan csak rendszeres és kiszámítható programokkal tartható fenn, a mai helyzet azonban éppen ezt nem teszi lehetővé.

   - Mennyire érintette Önt a múlt rendszerben a három T? Hogyan élte meg a változást?

   - A hetvenes években erős törekvések voltak az Új Zenei Stúdió betiltatására, egyben az abban működő szerzők háttérbe szorítására, netán elhallgattatására is. Mivel ez jónéhány felelős beosztásban lévő és felelősen is gondolkodó vezető illetve kolléga ellenállása folytán nem következett be, ezért utólag sem szeretném a helyzetet túldramatizálni: a hivatalosság egy része be akart tiltatni, más része megtűrt bennünket s így megmaradhatott a lehetőségünk arra, hogy élvezzük a közönségünk támogatását. S mindezért nekünk jószerivel semmilyen kompromisszumot nem kellett kötnünk. Tudva, hogy más területen (flozófia, irodalom, képzőművészet, színház) működő, velünk azonos vagy hasonló elveket valló kollégáink, barátaink miként lettek elnémítva egyik pillanatról a másikra, azt kell mondanunk: szerencsénk volt, az Új Zenei Stúdió \"burokban\" született. Ráadásul az akkori együttes munkatapasztalatai nélkül ma egyikünk sem lenne ott, ahol van.

   - Maradt valamilyen mű a fiókban előadatlanul?

   - Nem jellemző. Egy kórusmű az, ami most eszembe jut. Na és az opera, de az egy másik történet.

   - Írt operát?

   - Tizenöt évi többszöri nekirugaszkodás után a Operaház millenniumi pályázatára 1999-ben elkészültem Esterházy Péter Daisy címmel nekem írt librettójának megzenésítésével. A pályázat zsűrije előtt nem aratott nagy sikert, amin olyan nagyon nem is csodálkoztam, mert mit is kezdtek volna - különösen ilyen ünnepi alkalomból - egy ilyen nagy tradícióval rendelkező dalszínházban egy \"néma\" operával, ahol a színpadon mindenki csak tátog, a zenekari árokban pedig őrülten húzzák, de egy hang sem szól, és így tovább. A darab egy traszvesztita bárban játszódik, kvázi pantomimként, a zene pedig (mert azért opera nyilvánvalóan nem lehet meg zene nélkül) a közelben lévő operaház próbatermeiből szűrődik át. Lássa be, ez nem egy olyan mű, amely illene bármely állami protokolláris alkalomhoz. Bár az egyik főszereplője Kurfürst...

   - Mi a véleménye arról, hogy lassan a ZAK-on is a papír számít? Nem vezet-e ez egyfajta kontraszelekcióhoz?

   - Gondolom, arra gondol, hogy a felsőoktatási törvény által előírt egyetemi előmeneteli rendszer - így a zeneakadémiai is - az egyetemi docensi és egyetemi tanári kinevezésekhez megköveteli az ún. doktori fokozat megszerzését. Ennek kétségtelenül nincs hagyománya a magyar művészképzésben, viszont a Zeneakadémia Doktori Iskolája vezetőjeként, immár öt-hat éves tapasztalat birtokában az a véleményem, hogy a fiatalon végzettek számára egy ilyen továbbképzési módot, mint a doktori iskola, már régen ki kellett volna találni. A nappali tagozatos doktorképzés valódi alkalmat adhat a felnőtté érésre mind a művészi, mind intellektuális értelemben. El kell ismerni, persze, hogy az idősebb kollégák számára a doktori fokozat megszerzésének követelménye - mint minden váratlan és új követelmény - erős többletmegterhelést jelent. De azért a mi korosztályunk tagjai is utólag nagyon tudnak örülni a sikeresen lefolytatott védési eljárásuk után. Tudni kell: mindenki kiváló művész marad vagy lesz doktori fokozat nélkül is, de nélküle egyetemi oktatói karrier ma már szinte sehol sem lehetséges. Mi is csak alkalmazkodtunk ehhez az új kihíváshoz.