Csak a szerző iránti alázat! (Interjú a Nagy Operarendezővel)

A minap abban a kegyben volt részünk, hogy leereszkedett közénk a Nagy Operarendező, és megosztotta velünk zseniális ötleteinek néhány morzsáját. Az apropót a MÁO új bemutatója szolgáltatta.

   - Mester, hogyan jutott el oda, hogy a Rigolettót rendezhesse a MÁO színpadán?

   - Rendezői indíttatásom családi eredetű, már édesapám a Rákosrendező pályaudvaron volt kerékkopogtató. A zenés színpad irányába pedig édesanyám terelt: ő gyakran lejárt a szomszéd házban lévő vendéglátó-ipari létesítménybe, ahol sokan élvezték gyönyörű hangját. Is. Igaz, később ő más területen kamatoztatta képességeit, a más eszközökkel próbált gyönyörű perceket szerezni embertársainak, apám halála után a környék lakói - azért nyilvánvaló zenei utalással - a "víg özvegynek" nevezték.

   - Mi az Ön rendezői hitvallása?

   - A jó rendezőt nem vezérelheti más, csak a szerző iránti alázat. Nem önmagát kell megvalósítania, hanem minden feltűnés nélkül követnie kell a szerző leírt instrukcióit és legmélyebb gondolatait.

   - Mégis a próbákon sokan elcsodálkoztak, hogy Ön a mantovai herceg palotája helyett a haiti királyi udvarba tette át a cselekményt.

   - A szerző iránti határtalan tiszteletem késztet arra, hogy visszavigyem a helyszínt egy királyi udvarba! Minden operakalauz leírja, hogy a Rigoletto csak a gonosz cenzorok miatt került egy hercegi palotába! Mantova pedig csak a leleményes librettista kedvéért lett a helyszín, hogy Rigoletto eme szavakkal indíthassa leányát a végzetes útra:
                  "Édes lányom, menj tova/Bűnös hely a Mantova!"

   - Ezt értjük, de most miért éppen Haitire esett a választás?

   - Ó, ez csak a mi szövegátírónk leleménye. Milyen szépen újult meg a fenti két sor:
                  "Rohadt egy hely Haiti / Hol a király hajít ki!"

   - Valóban zseniális az átköltés, de miért lett a kiválasztott uralkodó a félvér XIV. Montezuma?

   - Ezúttal is csak az alkotók eredeti, hamisítatlan szándékához való hűség vezérelt, hiszen tudjuk, hogy Victor Hugo eredeti drámájának a címe: "A király mulatt".

   - Már megbocsásson Mester, de "A király mulat". Egy t-vel!

   - Úgy vélem, amikor itt egy korszakos jelentőségű kultúrtörténeti rekonstrukciós kísérlet tanúi vagyunk, nem kellene leállnunk holmi kicsinyes helyesírási kérdéseken kötözködni!

   - Rendben. Fogadjuk el tehát, hogy a helyszín és az uralkodó kiválasztását már értjük. Többeket nagyon megdöbbentett viszont, hogy Önnél, drága Mester, nem Rigoletto, hanem Gilda púpos!

   - Bizony, ehhez a rekonstrukcióhoz nagyon hosszú kutatómunka vezetett. Hihetetlen intuícióm és a kitartás mellet némi szerencse is segített!

   - Mi volt az intuíció?

   - Ismerjük Verdi nagyszerű emberi erényét, mindig az elesettekkel, a szegényekkel vállalt közösséget. Feltűnt nekem, hogy ez a drága mester aligha hullatta volna könnyeit egy üvegházban nevelt, elkényeztetett leánykáért! Nyilvánvaló, hogy inkább egy sorskivetett szerencsétlen hátrányos helyzetű leány sorsa ragadta meg! Gondolja csak meg, a Rigoletto után komponált Trubadúrban az elnyomott etnikai kisebbséggel rokonszenvez, a Traviata hősnője meg egyenesen tüdőbajos! Teljesen kézenfekvő, hogy Gildának is kellett valami hendikep!

   - És mihez kellett a kitartás?

   - Nem fogja elhinni, de 34 könyvtárban 152 dokumentumot néztem rá, mire megtaláltam a megoldást!

   - És itt jött képbe a szerencse is?

   - Igen. Ma is tisztán előttem van a bús őszi délután képe, amikor drága barátom, Balek Edömér a Felsőtöpörcei Helyrajzi Gyűjtemény igazgatója izgatottan telefonált. A kezében tartotta Vitézfiné Söprűs Aranka néni 1893-ban papírra vetett visszaemlékezéseit, amelyben leírja élete folyását, s kitér azokra a napokra is, amikor (csak a történeti hűség kedvéért: 1849-től 1862-ig) a bukott magyar szabadságharc leverése után elkísérte férjét, Vitézfi Bendegúz hadnagyot Itáliába. Nos, 1851 elején, vagyis a Rigoletto bemutatójakor Söprűs Aranka néni éppen a velencei Fenice (Feniccse, ahogy ez az egyszerű felsőtöpörcei asszony írta!) színházban dolgozott takarítónőként. Azonnal rohantam, s izgatottan kezdtem böngészni a megsárgult papírlapokat. És mit találtam?

   - Mit, drága Mester? Ne csigázzon...

   - Nos, ez a drága Aranka néni mindent feljegyzett. Azt is, amikor a főpróbán a Gildát alakító énekesnő dühödten így kiáltott: "No, ez a koloratúra egy újabb púp a hátamon!". Figyeli: "újabb", vagyis egy már volt! Itt a bizonyíték! És a hitelességhez semmi kétség nem férhet, hiszen maga Verdi is ott volt a főpróbán, vagyis az ő jóváhagyásával - mit jóváhagyásával, nyilvánvalóan kifejezett kívánságára volt Gildán a púp! Hát kell ennél egyértelműbb bizonyíték a mindenben a szerzők eredeti, torzítatlan szándékát követni igyekvő rendező kezébe?

   - Izé, nem is tudom, talán nem... de ha Gilda púpos, akkor hogyhogy beleszeretett a herceg?

   - Köztudott, hogy a haiti uralkodóház örökletes rövidlátásban szenved, főleg, ha sokat mulatt.

   - Értem, és remélem, más is érti. Vagy legalábbis megérti... Viszont lesz még egy szokatlan, sokak számára meglepő megoldás a rendezésben, nevezetesen az, hogy a mű végén Gilda nem hal meg. Erre mi a magyarázat?

   - Nem hiszem, hogy ez olyan meglepő ötlet lenne, sőt, nem értem, eddig miért nem folyamodott senki ehhez a megoldáshoz. Szerintem ez a befejezés logikusan következik úgy a cselekményből, mint magából a zenéből. Ha megnézzük, hogy Verdi az első felvonás...

*

(Mindenkitől szíves elnézést kérünk, de az interjú ezen részénél lemerült az elem a diktafonban. Így, ilyen érdekes, új ötletek ígérete után mindenkinek csak azt tanácsol... - bocsánat, itt meg elment az áram - ...hatjuk: nézze meg az előadást.)