Commedia dell\'arte és gyerekdarabok Bozsik módra

Nyolc esztendővel ezelőtt született meg a Bozsik Yvette Társulat, amelynek fenntartása, működtetése az eredmények ellenére évről-évre rengeteg munkát, komoly harcot jelent. Az állandó létbizonytalanság sokban nehezíti az életüket, nem csoda hát, ha Bozsik Yvette végre már egy saját teátrumra vágyik.

   - Tíz esztendeje szerepel rendszeresen a Katona József Színházban, ahol az évek során sikerült kialakítania a kortárs táncot szerető, állandó törzsközönséget is. A múlt szezon végén azonban olyan hírek kezdtek terjedni, hogy társulatával kénytelen megválni a teátrumtól...

   - Valóban veszélybe került az ottani működésünk. Nagyon sok pénzt vontak el a Katona József Színháztól is, s egy prózai teátrum esetében természetes, hogy ilyen helyzetben a tánc kerül a második helyre. Pedig ez a színház valóban kultúrmissziót folytatott az elmúlt évtizedben azzal, hogy befogadott engem, majd a társulatomat is. A vezetőség ezzel sosem kérkedett, pedig az utóbbi időben már az új produkcióink költségének harmadát is a Katona fizette. Amikor az évad végén kiderült, hogy mennyire tragikus a gazdasági helyzetük, s ezért valószínűleg új játszóhelyet kell keresnünk, akkor összefogtunk Zsámbéki Gáborral, s együtt mentünk el a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumába. Sikerült elérnünk, hogy a teátrum külön támogatást kapjon, és így most maradhatunk. Az új darabom, a Commedia dell\'arte bemutatója is a Kamrában lesz, október 27-én.

   - Utolsó két művében, a Táncterápiában és a Csoportterápiában ismét a tánc, és nem az addig megszokott színházi irányvonal állt a középpontban. Milyen lesz ez a mostani darab, és mi az, ami miatt ez a XVI-XVII. században született itáliai vígjáték alkotásra inspirálta?

   - A két utolsó darabom kimondottan a társulatomra, a táncosok egyedi teljesítményére, alkatára született, s valóban mindkettő tiszta tánc. De engem azért a színház is nagyon érdekel, izgalmas kihívásnak tartom, hogy olyan műveket is készítsek, amelyben a mozgásvilág mellett a játék és a szöveg is fontos szerepet kap. Ilyen volt például a Dadaisták című darabom vagy az Állatfarm. Érdekes ez a különleges, rögtönzött vígjáték, amelynek csak a váza van meg, s persze ezt a magam módján igyekszem majd körüljárni. Ilyenkor egyébként nem is a mozgásvilág elkészítése a legnehezebb, hanem az, hogy egyszerre kell koreográfusnak és rendezőnek is lennem. Hiszen ebben a darabban nemcsak tánc, hanem jelenetek és szöveg is van. A dramaturgom Török Tamara, aki olasz szakos révén otthonosan mozog ebben a közegben, és igazán érti a műfajt. A Commedia dell\'arte-ban a táncosok mellett a Katona számos színésze is szerepel, köztük Ónodi Eszter, Nagy Ervin, Fekete Ernő, Szacsvay László, Vajdai Vilmos, Rajkai Zoltán és Hajdúk Károly. Persze az sem könnyű feladat, hogy a színészek számára valóban táncolható koreográfiát készítsek, de szerencsére közülük már többen szerepeltek előadásaimban, s igazán kiválóan megoldották feladatukat.

   - Milyen zenéket válogatott a produkcióhoz?

   - Sztravinszkij, Sosztakovics és Schumann kompozíciói mellett olasz kortárs szerzők művei és népdalok is felhangzanak majd, sőt a \'60-as évek slágerei is szerepelnek az előadásban. Igyekeztem érdekes és különleges zenei aláfestést összeállítani. A produkció érdekessége még az, hogy - akárcsak az Egy faun délutánjában - ebben a műben is lesz \"színház a színházban\", s olyan híres koreográfiákból, mint Gyagilev társulatának Petruskája vagy Pulcinellája, is láthatnak részleteket a nézők. Engem mindig kimondottan izgatott, hogy hogyan lehet különböző műfajokat vegyíteni, keverni. A commedia dell\'arte hihetetlen izgalmas lehetőség, olyan színházi műfaj, amelyből már nagyon sokan merítettek. Legutóbb a Derevo Társulattal dolgoztunk, Anton Adasszinszkij világhírű orosz rendező társulatával, s ők is felhasználták ezt produkcióikban. Sok kortárs, struktúrán kívüli színház építkezik ebből a műfajból, hiszen annyi szabadság, rögtönzés, játékosság, és groteszk van benne. Engem is nagyon izgat, hogy mit tudok kihozni belőle, hogyan tudom maivá tenni.

   - Lesz ezen kívül a szezonban még más bemutatója is a Bozsik Yvette Társulatnak?

   - Idén nem, de februárban, a Trafóban tervezünk egy új produkciót, a Derevóval pedig a Tavaszi Fesztiválon egy közös premiert, s remélem, ez meg is valósul. Az ősz az új bemutatónk jegyében telik, emellett a Nemzeti Táncszínházban is rendszeresen fellépünk, ott havonta a Bál című darabomat játsszuk. Külföldi turnékra is készülünk, hiszen évek óta tervezünk egy tuniszi fellépést, ez most már végre realizálódik, ráadásul még egy erdélyi vendégszereplés is vár ránk, Gyergyószentmiklóson a Csoportterápiát adjuk elő. Nagyon sajnálom, hogy a repertoárunkat nem tudjuk rendszeresen játszani, talán erre az új szezonban lesz lehetőség. A Merlin Színházban ugyanis felújítjuk a Holtodiglant, s bízom abban, hogy ott műsoron tarthatjuk a régebbi darabjainkat is.

   - Bár az ön társulata állami támogatást kap, egy kortárs táncegyüttes működtetése így sem lehet egyszerű...

   - Rengeteg energiát vesz el tőlem, hogy a titkárommal - Répa Anitával - együtt magunknak kell szervezni a fellépéseket, és pályázatokat írni. Hiába tartozunk a kiemelt kortárs táncegyüttesek közé, az állami támogatásért is minden évben újra és újra pályáznom kell, így pedig csupán egy esztendőre előre tervezhetek, s ez nagyon megnehezíti az életünket. Rossz ez az állandó létbizonytalanság, pedig én még szerencsésnek mondhatom magunkat, hiszen van próbahelyünk, a Bethlen Táncműhely, amelyet a Közép-Európa Táncszínházzal osztunk meg. Tíz ember tartozik a társulatomba, s felelősséggel tartozom életükért, az egzisztenciális biztonságukért, a művészi fejlődésükért. Ezért aztán nagyon szörnyű volt lelkileg az a néhány hét, amíg ki nem derült, hogy maradhatunk-e a Katonában.

   - Gondolt arra, amikor nagy kínnal-keservvel életre hívta társulatát, hogy egy együttes fenntartása, működtetése ennyi bonyodalommal jár majd a későbbiekben is?

   - Akkoriban nem nagyon foglalkoztam ezzel. Most már látom, hogy sokkal könnyebb a kiugrás, a feljutás a csúcsra, mint az, hogy az ember megtartsa ott a helyét, sőt, folyamatosan tovább is fejlődjön. Egy alkotó életében az a jó időszak, amikor felfedezik, vagy amikor már ő a \"nagy öreg\", s azt tehet, amit akar, nyugodtan kísérletezhet, hiszen bármit megbocsátanak neki. A legnehezebb azonban a köztes lét, és sajnos, ez tart a legtovább. Ilyenkor szidják és utálják az embert a legtöbben. Kérdés, hogy ezen képes-e túljutni egy alkotó, s elérni azt, hogy a \"nagy öregek\" közé tartozzon. Nekem is folyamatosan fejlődnöm kell. Az, hogy elértem valamit, még semmit sem jelent. Minden új darabommal újra és újra bizonyítanom kell. Megújulni pedig nem könnyű, ráadásul úgy, hogy a támogatási rendszer működése miatt évente két új alkotással kell a közönség elé lépnem.

   - Erre sokan panaszkodnak már mások is, hiszen az ihlet nem megrendelésre, és nem biztos, hogy éppen évente kétszer érkezik...

   - Valóban jobb lenne csak akkor készíteni darabot, ha valóban van mondanivalója az embernek. Bár én azt is rosszul viselném, ha mondjuk csak háromévente tarthatnék bemutatót. De éppen azért, hogy ne legyen számomra ilyen nyomasztó ez a féléves kényszer, igyekszem a társulatomhoz vendégkoreográfusokat hívni. Novemberben például egy németországi butoh tanár érkezik, Endo Tadashi, ő fog dolgozni az együttessel. Szeretnék a társulaton belül is kialakítani egy stúdiót a fiatalabb táncosoknak, közülük hárman ugyanis koreográfus-szakra járnak. Örülnék, ha ők is készítenének egy-egy rövidebb darabot az együttesnek, s így kipróbálnák magukat. Emellett táncosként is szeretnék már végre színpadra lépni, de a nagy visszatérést egy különleges új bemutatóra tartogatom.

   - Nem lehet könnyű a szervezés, a koreografálás mellett még balettórákra is járni...

   - Ráadásul van egy 15 hónapos kisfiam is, s anyaként is jól kell tennem a dolgomat, így valóban nem árt ügyesen beosztani az időmet. Az anyaságnak egyébként szakmai hatása is van, a Nemzeti Táncszínházban ugyanis - ahol nagyon fontos célkitűzés az utánpótlás-, a közönségnevelés - felkértek egy gyerekdarabra. Két évvel ezelőtt valószínűleg nem vágtam volna bele, de most örömmel vállalkoztam rá. Nagyon sokat foglalkozom Milánnal, s nap mint nap tapasztalom, milyen hihetetlen a fantáziájuk ezeknek a kicsiknek. Nyitottabb lettem a gyerekekkel kapcsolatos feladatokra, s ezzel egy új dimenzió nyílt meg előttem. Van ugyanis egy másik felkérésem is. A Kolibri Színház szervezésében, egy európai uniós pályázatra (két esztendős projekttel) készül egy olyan produkció, amely egyaránt szól a néhány hónapos csecsemőkhöz és a három esztendős gyerekekhez. Egy esztendő múlva lesz a bemutató Budapesten, majd két év múlva a darab Párizsban is színre kerül. Én vagyok a koreográfusa és társrendezője Vajdai Vilmossal közösen, s három táncosom is szerepel benne. A mű címe A négy évszak, s a tavasz, nyár, ősz, tél jellegzetességeit, színeit, hangulatát járjuk körül. A táncon keresztül igyekszünk bemutatni ezeknek a hónapoknak a növényvilágát, s azt, hogy az állatok hogyan viselkednek az egyes évszakokban. A mozgás és az érzékelés is fontos szerepet kap. Az előadáshoz nem a megszokott Vivaldi-muzsika társul, s igyekszünk minél nagyobb színházi élményt nyújtani a kicsiknek. De persze remélem, hogy olyan produkciót sikerül készítenünk, amelyet a szülők is élvezni fognak.

   - Színházi produkciók, gyerekdarabok, stúdió a fiataloknak és persze rengeteg szervezőmunka. Hol tart most a saját útján, milyennek éli meg a \"köztes létet\"?

   - Az embernek nagyon nehéz kívülről látnia magát, akárhogyan is próbálja. Talán azért, mert sok esetben meg is rémülne attól, ami a szeme elé tárul. Engem sokszor az véd meg, hogy képes vagyok még ma is gyerekként rácsodálkozni a világra. Hiába készítettem már eddig harminc művet, minden új produkció előtt ugyanúgy izgulok, azt érzem, semmi ötletem, aggódom, hogyan fogok nekikezdeni. Nem véd meg az előző darab, az elmúlt siker. Ráadásul az ember mindig védtelen, hiszen mindent nagyon könnyű bírálni. Ezt el kell tudni viselni. Ráhagyom azt is a kritikusokra, hogy eldöntsék, éppen milyen korszakomat élem. Egyébként nálam általában ötévente jön egy újabb, s most lassan már itt az ideje a váltásnak. Az alkotásaimat pedig a közönség igazolja vissza. A szeretetük, az érdeklődésük, s az, hogy olyan sokan jegyet váltanak az előadásaimra. Nem célom, hogy 3 ember előtt játsszak, ezért is sokszor kapok bírálatot. Én azonban a gyerekeimnek tekintem a műveimet. Az egyik ilyen, a másik olyan. Nem tökéletesek, de mind az enyém, s elfogadom őket a hibáikkal együtt...