\"Britten szinte mindegyik művét bemutatásra érdemesnek tartom.\" (Kovalik Balázs, a \"Csavar\" rendezője)

Az újonnan színpadra állított operáról már mindenki tud, dacára annak, hogy nem mindenki nézhette/nézheti meg. A premieren mi sem voltunk jelen, a főpróbát azonban láttuk, és azt követően készítettünk interjút a rendezővel, Kovalik Balázzsal.

   - Elég nehezen született meg a döntés az előadás végleges helyszínéről. Milyen nehézségeket okoztak ezek a változtatgatások, és végül is mennyiben befolyásolta az elképzeléseit az, hogy a játék- és a nézőtér is az Erkel Színház színpadán került kialakításra?

   - Annyiban, hogy intimebb hely a mostani, ezért ez jót tesz ennek a darabnak, tehát még hálás is vagyok, hogy ez így alakult. Másrészt az énekesek játékában figyelni kellett arra, tudatosuljon bennük, hogy a közönség egy karnyújtásnyira van, és nem választja el a zenekari árok. Szerencsére olyan kiváló művészekkel dolgozhattam, akiknek ez az átállás nem jelentett olyan nagy problémát, hiszen mindegyikük belülről dolgozó típus. Nem a - kicsit idejétmúlt - régi magyar iskola tagjai, amelyre a vehemens, túlzott gesztusok a jellemzők, emellett nagyon átélt, belülről fakadó eszközökkel dolgozó előadásra törekedtek, még a nagyszínpadon is.

   - Akusztikailag milyen problémákat okozott, ha okozott, hogy a színpadon ül a közönség?

   - Ez talán annyiban okoz problémát, hogy az adott énekeshez közelebb ülő nézők többet hallanak, mint a sor másik végén lévők, de olyan nagy veszteségek nincsenek. Szerintem Oberfrank Péterre és az általa vezényelt zenekarra hárul az a nagyon nagy feladat, hogy ezt az egészet zeneileg összefogja, de azt hiszem, hogy ezt zseniálisan oldja meg, tehát emiatt nem fáj a fejem.

   - Ez a második Britten-darab, amit rendez. Összefügg a kettő valahol, vagy a mostani önállóan is rendezői pályájának állomása lehetne?

   - Abban összetartoznak, hogy én Britten valamennyi művét nagyon szeretem, és szinte mindegyiket bemutatásra érdemesnek tartom, és ezeket szeretném is egyszer az életemben színre vinni. Tematikailag is összetartoznak abban az értelemben, hogy Britten gondolkodásmódja, látásmódja, társadalomkritikája, -szemlélete nagyon hasonló. A kommunikációképtelenség, a magányosság, a társadalomból való kirekesztettség, a különböző társadalmi rétegek egymásra hatása, viszonya az, ami őt mindig foglalkoztatta. Ez jellemző a Peter Grimesra is, de az egy filmszerűbb, nagy opera-eposz. Ez kamaramuzsika, még mélyebbre megy, még bensőségesebb, ennek következményeként még finomabb. Tehát míg a Grimes rapszodikus mű, rendkívül nagy emocionális amplitúdók között száguldozik, itt nagyon-nagyon finom az ábrázolásmód.

   - A huszadik századi operák között már nem ritkaság az olyan, amely valódi irodalmi alapanyagból készült. Mennyiben tűnik itt tendenciózusnak Britten témaválasztása, milyen librettó született az eredeti műből, és hogyan tudta ezt zenéjével színpadra vinni?

   - Britten többször nyúlt irodalmi alkotáshoz, a Grimes esetében is Crabbe eposzát választotta. Itt Henry James elbeszélését vette alapul, amely abból a szempontból nehéz, hogy egyes szám első személyben íródott. Pipernek sikerült szenzációs librettót készítenie belőle Brittennel együtt. Érződik az egész munkában az átgondoltság, a mondatok hihetetlenül pontosan vannak megfogalmazva és kiválasztva. Az egymásutániságuk rendkívül sokértelmű, gondolatgazdag. Az is érezhető, hogy a szövegírással egy időben született a zene is, tehát a cselekmény és az opera zenei dramaturgiája rendkívül szorosan kötődik egymáshoz.

   - Ez vezethette önt ahhoz is, hogy lefordítsa a szöveget? Mit lehetett megőrizni a fordításban?

   - Semmilyen fordításban nem lehet visszaadni az eredetit, váltig állítom, tudom. Ennek ellenére azt mondom, nagyképűség lenne egy ilyen darabot angolul játszani. Szerintem a magyar közönségnek maximum tíz százaléka tud olyan szinten angolul, hogy egy angol nyelven énekelt darabot megértsen. Magyarul erre több esély van, még akkor is, ha az éneklés miatt a szöveg húsz- harminc százalékát valaki nem érti. Az a másik hetven százalék azonban elkalauzolja. Nem hiszem, hogy eredeti nyelven az emberek jobban értenék a színpadon látott történetet.

   - Egyébként is hozzátartozik az értéséhez, értelmezéséhez az eredeti mű elolvasása?

   - Igen, ez egy nagyon bonyolult darab, nagyon csínján kell vele bánni. A fordítással kapcsolatban az mondható el, hogy többféle szándék vezérelheti. Az enyém az volt, hogy ne a darab nyelvezetét és költészetét helyezzem túlsúlyba, hanem az értelmét. Vannak fordítók, akik ezzel ellentétben egy műnek a költészeti, stilisztikai oldalát sokkal fontosabbnak tartják. Én azt gondolom, hogy itt az első és legfontosabb dolog érteni azt, ami történik, és erre törekedtem.

   - Elhangzott, hogy ez egy többrétegű mű. Hogy a rendezésből a színpadon ebből mi és hogyan szűrhető le, talán döntse el ki-ki maga. Mit vett azonban Britten át az operájába belőle, mit tartott meg az eredeti szellem-történetből, valamint a viktoriánusan visszafogott szexuális töltetből?

   - Én azt hiszem, hogy mindent átvett, és éppen úgy nyitva hagyta a kérdéseket, amelyek az eredetiben nyitottak. És mi is arra törekedtünk, hogy elkerüljük a konkrét magyarázatokat. Maradjon meg ez a nyitottság. A nézőnek kell eldöntenie, hogy kit tekint ártatlannak és kit bűnösnek. A nézőnek kell eldöntenie, hogy létezik-e ártatlanság vagy sem, a nézőnek kell eldöntenie, hogy ez egy krimi vagy egy pszichodráma, vagy akár egy társadalmi kérdéseket feszegető darab. Én azt gondolom, hogy a viktoriánus kor is éppen úgy tartalmazta azokat a problémákat, amelyeket napjaink, és a múlt általában is a maiakat. Semmit nem változott a világ a tények tekintetében, a világ csak a pszichoterror tekintetében változott.
   Teszem azt, tíz-tizenkét éves korunkban nyugodtan mászkálhattunk az utcán, én, akárki, nem kísért minket papa-mama. Nem féltettek annyi bajtól, annyira a gonosz emberektől, cukrosbácsitól, balesettől. Ma hülye az, aki egy tizenéves gyereket magára hagy az utcán. Odáig heccelte fel magát a társadalom, hogy elképzelhetetlen az, hogy egy tízéves gyerek egyedül utazzon Budapest utcáin. Miközben - szerintem - semmivel sem lett több az úgynevezett probléma, legyen az gyerekgyilkosság, szeméremsértés, sokkal inkább a mögötte lévő hecckampány. Hangos eljárás folyik Michael Jackson ellen - egy természetesen elítélendő cselekedet ügyében - egy olyan országban, ahol a statisztikák szerint a gyermekek ellen elkövetett szexuális atrocitások 80-85 százaléka családon belül zajlik. Mégis az a tizenöt-húsz százalék az érdekes, amit plakatíve lehet mutogatni, de az, hogy papa-mama otthon mit csinál, teljesen el van tussolva. Nos, azt gondolom, hogy ez az igazi, baj, ez az elbillenés az ártatlanság és a bűnösség megítélésében.

   - A színpadi megvalósításban társai azok, akik a másik Britten darabban is közreműködtek. Ez is a koncepció része? Hogyan működnek együtt?

   - Én csak olyan munkatársakkal tudok együttdolgozni, akikkel közösen lehet alkotni, akikkel beszélgetni lehet a darabról, akik nem egy látványt terveznek, hanem belehelyezkednek abba a szellemiségbe, amiben az előadás születik. Antal Csabával és Benedek Marival már többször dolgoztam együtt, nem is tudom, hogy ez nem véletlen egybeesés-e, hogy a két Britten-operát ők csinálták, de hát mást is. Azt gondolom róluk, hogy Britten zenei és gondolati világa mindkettőjüknek saját élményükké vált, szívesen választom őket e szerző darabjaihoz.

   - A főpróbán az tűnt fel nekem, hogy a szereplőktől megkívánt vizuális és hangbeli megjelenés ritkán tapasztalt operai összhangban állt az elképzelhetővel. Hogyan sikerült az elgondolásokat megvalósítani?

   - Sikerült, és egy top szereposztás jött létre ez által. Mindig ez a cél. A probléma általában az, hogy a megjelenítendő figurára kiszemelt ember olyan hangfajú, énektudású-e, hogy meg tudja oldani az összes kívánalmat. Vagy a rendezőnek kompromisszumot kell kötnie, és megváltoztatnia a saját elképzelését. Vagyis bejön az ifjú herceg, sajnos azonban kicsi és kövér, de csak ez az alkatú énekes tudja eldalolni a szerepe által megkívánt zenei anyagot.
   Britten azonban valóban emberekre, és nem ideálokra komponált. Saját társulatára, barátaira írta darabjait, és ezért is jelennek meg nála mindig hús-vér figurák. Tehát nem ideális alakokat kell keresni, így ezeket könnyebb is a hétköznapi emberek világából kiválasztani. Nehéz Rómeónak és Júliának alkalmas alakokat találni, mert róluk nagyon eltúlzott elképzelések élnek, mert már mitikus mesefigurák. Brittennek talán mindegyik darabja valós emberek történetét jeleníti meg.

   - És a végén visszatérve az elejére. A helyszínkeresés nehézségei nem fakadtak-e abból is, hogy egy ilyen opera nem vonz megfelelő számú közönséget?

   - Egy ilyen operának biztosan nem olyan nagy a közönsége, mint egy népszerű darabé, mondjuk a Nabuccóé, vagy a Carmené. A másik oldala a kérdésnek, hogy az Operaház vezetősége hisz-e abban, hogy a marketingosztály hajlandó, képes felkelteni azt az érdeklődést, amelynek révén az emberek tudomást szereznek egy ilyen előadásról, és kíváncsiak lesznek rá. Másrészt a kultúra egyre hátrébb szorul Magyarországon, ez például jól látszik a televíziók műsorán. De így van a napilapoknál is, a kulturális rovat némelyiküknél megszűnt, és a belpolitikához került. Tehát igazából nincs a kommunikációnak olyan területe, ahol a közönség fel lenne heccelve arra, hogy érdeklődjék a kulturális események iránt.