„Bayreuth egy áldás volt az életemben” – Interjú Németh Judittal

- Volt már egy interjúnk jó régen, majd 18 esztendővel ezelőtt. [Itt olvasható újra: https://momus.hu/magazin/interjuk/gy-erzem-kezdenek-osszerazodni-a-dolgok-bayreuthi-interju-nemeth-judittal] Bayreuthban futottunk össze épp a Tannhäuser főpróbádat követően, s elsősorban az akkori időszakról, az ottani feladataidról beszélgettünk, nem kerültek szóba a pályakezdés rögös évei. Ennyi idő elteltével nemcsak a pályakezdést kérdezném meg, hanem az azóta eltelt eseményeket is. Mikor döntötted el, hogy belőled énekesnő lesz?

- A család taktaharkányi, s én egy ideig zongoristának készültem Miskolcon. Zs. Nagy Mária volt a zongoratanárom a zeneiskolában és onnan egyenesen vettek fel a konziba. Ott megint egy fantasztikus zongoratanár, Torma Gabriella keze alá kerültem. Hogy értsük a folytatást, egy jóval későbbi történetet kell elmesélnem. Pár évvel ezelőtt a térdműtéteim utókezelése nyomán Dévényi Anna nénihez, a neves mozgásterapeutához kerültem. Nagyon sokat segített abban, hogy hamar lábra álljak. Imádta a művészeket és rengeteget beszélgettünk. Ő mondta nekem, hogy valószínűleg oxigénhiányosan születtem.

- Ez azt jelenti, hogy hosszas vajúdás után születtél meg?

- Többnapi vajúdás után. Anyukám szívbeteg volt, ezért nem akarták császározni, de végül érzéstelenítés nélkül, de mégis császármetszéssel jöttem világra. Alig volt már szívhangom. Anna néni erre pusztán az izomállapotomról jött rá. És igaz, én babaként sosem másztam, ha felültettek, ott ültem. Nem volt mászás, kúszás, semmi, ami ilyenkor a természetes fejlődés velejárója. A következő fázis az volt, hogy fölálltam.

- És hogy jelent meg ez a zongorázásban?

- Ahogy visszaemlékszem, nekem nagy problémát jelentett a két kéz koordinációja. A mai napig zongorázom, de egyszerre csak az egyik kézre tudok figyelni. Hozzá tartozik, hogy a zongorázás nem okozott olyan nagy örömet, pedig elég jól ment. A zongoratanárnőm ezt felmérte és nem biztatott a hangszerrel kapcsolatban. Szerencsére ott volt a konzin az ének szak is, ahol Németh Zsuzsa volt a tanárom.

- Mi volt egyébként az első zenei élményed?

- Az első zenei élményem a nótázás volt. Apukámnak gyönyörű hangja volt, nagyon tehetséges zenész lehetett volna, ha... Jobb adottságai voltak, mint nekem. Tanult hegedülni is, de abban a korban a faluban a nóta jelentette az elérhető csúcsot. Volt egy magyar nóta zenekara is, azzal kiszolgálták a falu igényeit, esküvő, keresztelő stb. Később az operett is begyűrűzött a családba. Hallgattuk a rádióban a slágereket, s a miskolci színházban is főleg operettet játszottak. Későbbről van olyan emlékem, hogy a debreceni operisták eljöttek egy Trubadúrral Miskolcra, ez lehetett az első opera életemben. Ezért amikor fölkerültem Pestre, csak néztem, mint Marci Hevesen, ahogy mondják.

- Ehhez képest se nótázni nem hallottalak, operettben sem nagyon léptél fel…

- Nem vonz egyik műfaj sem, egyetlen operettszerepet énekeltem, Cziprát A cigánybáróból még zeneakadémista koromban. Még van egy fotóm is, hogy Perencz Béla térdel előttem, mint Barinkay. Selmeczi Gyuri vezényelt és főleg a miskolci illetőségű kollégák szerepeltek benne. De a belső irányultság nem volt meg, már akkor is éreztem.

- Gyakran énekeltél gyerekkorban?

- Mindig, egész óvodáskoromtól fogva. Elég korán felismerték, hogy jó a ritmusérzékem. Az óvodába mindig sírva mentem, énekelve jöttem, emlegette Apukám. A konzi közepétől kezdve tehát az éneklésre helyeződött át a hangsúly. Akkor került oda a konziba Hernádi Ákos korrepetitorként (már sok éve Németországban él). Frissen végzett zongoristaként imponált annak a fiatal lánynak, aki voltam. Szárnyakat kaptam tőle és egyből késztetést éreztem az éneklés irányába.

- Eljött az érettségi és a továbbtanulás ideje…

- Elég körülményesen alakult. A szüleim jóváhagyása nélkül elmentem Debrecenbe felvételizni Zádor Bandi bácsihoz, akinek nagyon jó híre volt. És kapásból fel is vettek. De Apukám tiltakozott, hogy Ő nem tudja ezt finanszírozni, miért nem Miskolcon tanulok tovább? De én nem akartam Miskolcon maradni, ezért megmakacsoltam magam.

- Mi lett a megoldás?

- Apukám azt mondta, hogy a Zeneakadémia azért más, ha oda felvesznek, azt Ő is támogatja. Amikor elmondtam Németh Zsuzsának, hogy jelentkeznék a Zeneakadémiára, kicsit kétkedve fogadta. 18 éves voltam, egyáltalán nem bízott benne. Zsuzsa mezzónak tartott, ez egyébként sokáig kérdéses volt. Van egy téves irányzat, ha valakinek nincs meg a teteje, akkor biztos csak mély lehet. Lényeg az, hogy végül mindenki rábólintott, hogy megpróbáljuk. Készültünk néhány darabbal, de igazából én sem gondoltam bele abba, hogy ez akár sikerülhet is. Majd sikerrel vettem az első fordulót, de nem volt előkészített anyagunk a másodikra.

- Annyira nem számított senki rá, hogy továbbjutsz odáig…

- Igen. Kétségbe esve rohantunk Kutrucz Éva nénihez, akinek nagy kottatára volt. A két forduló között két nap szünet volt. Egyetlen számra emlékszem, Schubert Neugierige című dalára, ami strófikus. Lehet, hogy ez is összefügg a születéskori oxigénhiánnyal, de nekem sosem voltak erősségeim a strófikus művek. Természetesen belebakiztam és megálltam. Fölszólt a Simándy, hogy „Juditka, nem először áll itt, ne izguljon már ennyire”. Másodjára sikerült is. Később megtudtam, hogy Simándy Tanár Úr érdeklődött irántam, de Kutrucz Évának és Fábry Editnek is tetszettem. Simándyról van egy aranyos történetem, amikor meglátott, mindig nevetett rajtam. Valamit rosszul csinálok vagy nevetséges vagyok? Egyszer, már zeneakadémistaként vettem a bátorságot és megkérdeztem, „mindig ki tetszik nevetni, valamit nem jól csinálok, Tanár Úr?” „Dehogy Juditka, csak ha Magára nézek, mindig egy lobogó fülű vizslakölyök jut eszembe.” Igen, ez voltam én, ebből kellett felépülni, mert csoda folytán, de felvettek, 18 évesen, nulla tudással, tojáshéjjal a fenekemen. Albérletbe kerültem, csak néztem ki a fejemből egy kétmilliós nagyváros forgatagában.

- Azért szaladjunk végig, ki mindenki tanított annak idején (az 1980-as évek első feléről beszélünk) a Zeneakadémián: Bende Zsolt, Fábry Edit, Keönch Boldizsár, Kutrucz Éva, Ónody Márta, Simándy József, Sípos Jenő, Sziklay Erika. Hogy zajlott az életed?

- Egész nap a zenével telt. Az Operaházat éppen felújították, minden este az Erkel Színházban vagy a Zeneakadémián ültem.

- Mivel előzetesen nem ismerted a műfajt, az opera- és oratóriumirodalom hogy adta magát?

- Mozartot imádtam, A varázsfuvolát mindenekelőtt, de faltam a Verdiket is. Ami teljesen letaglózott, azok a Puccini-operák voltak. Wagner ekkor még nem annyira. Akkoriban az alaprepertoár folyamatosan műsoron volt. Bár hangfajomba illett, de engem a Carmen annyira nem kötött le. Lenyűgözött viszont a Kékszakállú. Tanultam az oratóriumokat, ami később nagyon jól is jött. Emlékszem egy h-moll misére a Zeneakadémián, amikor a Sanctusnál úgy éreztem, valami egészen más dimenzióba kerültem. Olyan bombasztikus élmény volt, hogy az életre magával ragadott. Ezután kezdtem el a Bach-műveket tanulmányozni Éva nénivel.

- Merthogy Kutrucz Évához kerültél végül…

- Igen, Németh Zsuzsa is az Ő növendéke volt. A János-passióval kezdtünk, ami nem volt annyira egyszerű. Próbáltam behozni a lemaradásomat. Akkoriban, mint egy szivacs, úgy szívtam magamba az élményeket, kezdett kialakulni az ízlésem.

- Hogy végezted a Zeneakadémiát?

- Egyszóval? Nyögve-nyelve. A második év után kicsit meginogtam. Olyan osztálytársaim voltak, mint Vári Zsuzsi (akkor még Kovács Zsuzsa néven, akiről nemrég tudtam meg, hogy meghalt). Emlékszem a felvételijére, Azucena-áriát énekelt, de úgy, hogy azon pusmogtunk, hogy minek jön ide egyáltalán, hiszen egy kész hang. Akkori megítélésem szerint fantasztikus volt. Ő is olyan zwischenfach [köztes hangfaj – a szerk.] volt, mint én. A pesti növendékekben egyébként volt némi lenézés a vidékiek felé, de lehet, hogy csak én magyaráztam bele. Ott volt még Bátor Tamás, Kovács Annamária, Markovics Erika és Verebics Ibolya. Ennyi volt az évfolyam és én valahol a végén kullogtam, ez a második év végére már érezhető volt. Abban az időben nem volt szokás tanárt váltani, ráadásul én szerettem Éva nénit. De valahogy nem fejlődtem.

- Kitartottál nála mindvégig?

- Még azon túl is, végül 11 év elteltével (bőven a Zeneakadémia után) váltunk el. Vannak tanárok, akik a hangképzésben jók, vannak, akik dal- és oratóriumirodalmat tudnak tanítani és vannak az operisták. Ez Nyugaton már jóval korábban elkezdődött, de nálunk akkor még nem. Talán Bende Zsolt volt, aki technikát is tudott tanítani és ugyanakkor fantasztikus repertoárismerete volt, de mi csak távolról figyeltük egymást. Kutrucz Éva a dalirodalomban volt világbajnok, de akkor én még nem tartottam azon a szinten. Volt egy fal a lakásán tele magnókazettával. Minden megvolt neki, erről szólt az élete. De a technikai alapozáshoz nem volt türelme.

- De az énekmester-váltás idején már végzett énekes voltál, elvégezted az opera szakot is…

- Sokáig bizonytalan volt, hogy egyáltalán átvesznek az opera szakra, de végül sikerült, én pedig sodródtam tovább. Az opera szakon nem voltam a Mikó Tanár Úr kedvence, mert nem az a típus voltam, aki föltalálja magát a színpadon. Kevés instrukciót adott, akkor abból nehéz volt építkezni. Sok évvel később persze kialakult a rutin, de akkor még nem. Az a hozadéka lett a dolognak, hogy magamtól is elkezdtem a szövegre figyelni, mert rájöttem, hogy az iszonyatos nagy segítség. Ez később is rögeszmémmé vált. Mondok is egy példát, amikor 2016-ban megkaptam Az árnynélküli asszonyban Amme szerepét, a szöveget elemezve rájöttem, hogy az Amme tulajdonképpen a Kaiserin anyja. Amikor a darab rendezőjével, Szikora Jánossal beszélgettünk, Ő már túl volt a rendezésen, nem is reméltem, hogy meg tudom erről győzni, de sikerült, ahogy Sümegi Eszter (aki a Kaiserint énekelte) is rögtön elfogadta. Amikor nem kaptam segítséget, beindult egy belső megoldáskeresés. Ettől függetlenül Mikó András rendezői nagyságát nem vonom kétségbe (sok évig énekeltem Kundryt az általa beállított darabban), de személyes kapcsolatunk nem volt gyümölcsöző. Valahogy a Kutrucz-növendékeket nem kedvelte.

- Ha jól számolom, amikor elvégezted a Zeneakadémiát, 25 éves voltál…

- Így van. Azzal zárult a zeneakadémiai időszak, hogy belőlem nem lesz operaénekes, mert kicsi és rövid a hangom. Nem tudom ezt megítélni, lehet, hogy akkor így volt? Abban az időben az a szokás volt, hogy aki végzett, többnyire felvették az Operaházba. Ez a hagyomány a mi évfolyamunkkal szakadt meg.

- Mi történt Veled 1985 és ’91 között?

- Már a Zeneakadémia alatt bekerültem a koncertéletbe, nagyon sokat köszönhetek Pászthy Julinak, Keönch Boldizsárnak, Gregor Jóskának, akik fantáziát láttak bennem és vittek magukkal, hívtak koncertezni. Jóvoltukból a koncertrendezők is kezdtek rám kapni. Kaptam az Országos Filharmóniától egy kétéves ösztöndíjat, amit később egy évvel meghosszabbítottak. Ennek hozadéka volt, hogy az összes zenekarral dolgoztam, eljutottam szinte az összes koncerthelyszínre és ennek során elsajátítottam a komplett oratorikus repertoárt. Nagyon sokat köszönhetek a tavaly elhunyt Székely Andrásnak, aki jóvoltából belekerültem a régizenei körforgásba. Dolgoztam a Capella Savariaval, Nicholas McGegan-nel lemezek egész sorát rögzítettük. Habzsoltam azt a világot.

- Közben énekmestert váltottál…

- Egy évig Maria Teresa Uribe foglalkozott velem, akivel a mai napig nagyon jóban vagyunk. És akkor hallottam meg Adorján Ilonka néni hírét. Közben 1990-ben félállásban bekerültem az Operaházba és elkezdtek jönni az első (még kisebb) szerepek. Nagyon fontos alapokat kaptam akkor, szoktam a színpadot. És Ilonka néni nyomán is megváltozott az életem. Ez 1992-ben történt.

- Egy egész generáció emlegeti a nevét máig, mint olyan énektanárét, aki a Zeneakadémián kívül is kiemelkedő minőséget tudott elérni a növendékeivel.

- Szinte mindenki hozzá járt, ez árulkodó. Mindent neki köszönhetek. Ahogy a hangomat elkezdte formálni! Öt év után mondta, hogy most kezd úgy szólni a hangom, ahogy szólnia kell. Eleinte sokat sírtam, mert rettentő szigorú volt, az első három hónapban csak szöveg- és légzőgyakorlatok, meg beszéd volt, egy hangot nem énekeltünk. Hetente kétszer-háromszor mentem hozzá, de közben meg kellett élni, így énekeltem is. Éreztem ösztönösen, hogy jót tesz nekem és egy idő után már én is hallottam, éreztem. Jó lett volna 5-6 évvel korábban odakerülni hozzá.

- Amikor azt mondták Neked diplomázás gyanánt, hogy nem lesz Belőled senki, hogy fogadtad?

- Rosszul. Önbizalomromboló időszak volt. Nagyon nehéz volt ezt leküzdenem és továbblépni onnan. Az egyetlen ember, Oberfrank Géza volt, aki mentőövet nyújtott és elhívott Szegedre. A Hoffmann meséivel turnéra készültek és szerette volna Miklós szerepét lekettőzni. Szonda Éva fogta a kezemet, segített, Ő volt az első szereposztás. Géza pedig napi szinten több órát foglalkozott velem, zeneileg és hangilag. Ez mentett meg a szakmának, örökké hálával gondolok Rájuk. Amikor én is elkezdtem tanítani, igyekeztem a személyes tapasztalataimat beleépíteni. Hogy egy tanár mit tehet meg és mit nem. Ma már tudom, hogy egy 25 éves embernek nem mondhatjuk azt, hogy nem lesz belőle semmi.

- Nem Te vagy az egyetlen, aki ilyet élt meg ebben a szakmában…

- Nekem az volt a legdrámaibb, hogy a saját tanárom nem bízott bennem, ezért is irányított a tanítás irányába. Akkor is, ha hosszú távon az az út segített a kilábalásban. Éva néni lakásán találkoztam Gábor Józseffel [zongoraművész, tanár, a győri főiskola igazgatója volt – a szerk.], aki óriási hatást tett rám. „Igen, gyere el Győrbe hozzánk tanítani”, mondta, „minden rendben lesz”. Ha valakitől pedagógussá váltam (persze évek alatt), az Jóska volt. Azt az alázatot, amikor az egód a növendék alá tud menni. Amikor nem arról szól a pedagógusság, hogy sztártanárnak kell lenned, hogy minél több jelöltet prezentálj a Zeneakadémiára, ezt Jóskától és Pallagi Judittól tanultam meg. Ehhez persze évek kellettek. Tőlük tanultam meg, hogy nincs reménytelen növendék, nincs reménytelen énekes. És tudod, hogy miért? Mert hittek bennük. Ez pedig ellentétes a szakmára oly jellemző versenyszellemmel.

- Térjünk vissza az operaházi pályádhoz! Mi volt az első olyan élményed, hogy kezdesz a helyeden lenni?

- Az első feladatom Annius volt a Titus kegyelmében 1991-ben, de az igazi erőt adó élmény Sextus szerepe volt ugyanebben az operában nyolc évvel később. Nagyon szerettem ezt az előadást, jó volt Boschán Daisy rendező hatalmas háttértudására támaszkodni. Ezt keresem minden produkcióban, azt a segítséget, amitől én tökéletes tudok lenni. Az ilyen tudásból lehetett egy szerepet igazán felépíteni. Egy idő után ez kialakult az emberben. Mostanában egyre inkább találkoztam olyannal, hogy egy rendező a mű alapinformációival sincs tisztában.

- Miért változott ez meg?

- Nem tudom, annak idején, amikor bejárhattunk zeneakadémistaként az operaházi próbákra, lenyűgözött Kelen Péter, aki óriási alázattal és maximális mértékben felkészülten vett részt azokon. Nem mindenki volt ilyen, de nekem pályakezdőként Ő volt a plafon, erre törekedtem mindig. Hogy ne tudjon senki olyat mondani egy próbafolyamat során, amire nincs válaszod. Az a Titus egyébként is fantasztikus volt, Csavlek Etelka fenomenális Vitelliáját vagy Verebics Ibolya Serviliáját utolérhetetlen magaslatnak érzem ma is.

- Wagner?

- A Parsifal Égi hangjával kezdtem, utána jött Flosshilde a Rajna kincséből és Siegrune a Walkürből. Ennek ellenére nem gondoltam magamat Wagner-specialistának amíg Anna Reynolds nem beszélt rá, de ezt már a korábbi interjúban elmeséltem. Az akkoriban futó rendezést, Nagy Viktor munkáját imádtam, fantasztikus volt benne lenni, bármely szerepben.

- 2002-ben kaptad meg Vénusz szerepét a Tannhäuserben.

- Igen, azt már Győriványi Ráth Györgytől kaptam. Persze, ahhoz az is hozzájárult, hogy 2000-től már rendszeresen felléptem Bayreuthban. Ha a pályámat egyben nézem, ugyan a ’90-es években elindult a színpadi pályám, de egy idő után megrekedtem. A kis- és középszerepek skatulyájába tettek, pedig éreztem, hogy bennem ennél több van. Ebből az állapotból Wagner húzott ki.

- Külső pályáról előztél, ha lehet így fogalmazni, mert előbb külföldön mutattad meg Magad.

- Igen szerencsém volt, mert jókor voltam jó helyen. Itt jön vissza az önértékelés, mert ha Reynolds Tanárnő akkor nem hangsúlyozza az alkalmasságomat erre a szerepkörre, magamtól nem vágtam volna bele. Akkor sikerült ezen túllépnem. Egyébként érdekesen működöm, mert a pofonoktól mindig meglódul bennem a versenyszellem, hogy mégsem. Csak azért is!

- Ha csak az elmúlt évtizedeket végignézzük, mennyi ígéretesen induló pálya halt el idő előtt…

- Igen, láttunk jó néhányat.

- Bayreuthban azt mesélted, hogy végre megnyílt a pálya és nagyszerű meghívásokat kapsz.

-Bayreuth egy áldás volt az életemben. Akik akkor indultunk el a nemzetközi mezőnyben, Anja Kampe, Irene Theorin, Christian Franz és mások, így én is. Kaptunk egy agilis menedzsert Heidi Steinhaus személyében, aki rengeteg színházzal állt kapcsolatban. Ez működhetett volna még eredményesebben, de elkövettem egy hibát: nem mertem teljesen elszakadni itthonról. Onnantól kezdve kettős életet éltem. Tag voltam az Operaházban és megbeszélés kérdése volt, hogy elengednek-e valahova vagy sem. Volt, amikor komoly lehetőséget szalasztottam el egy jóval kisebb itthoni feladat miatt. Ebben megint tetten érhető a biztonságra törekvés, mondjuk ki: a kishitűség. Nem volt az a kalandvágy meg bennem, hogy próbáljuk ki magamat egyes egyedül. Ezt azért bánom egy kicsit, mert a kint teljesített produkciókból mindig megerősödve, feltöltekezve érkeztem haza. Valahogy külföldön azok a pusmogások, beszólogatások sincsenek, amik itt mérgezik a hangulatot. Egyébként Wolfgang Wagner asszisztense mondta már az elején, ha nem szánom rá Magam, hogy odaköltözök Németországba, nem fogok nagy karriert csinálni. Persze ennek a döntésnek még számos oka volt, magánéleti is.

- Melyek voltak azok a csúcsprodukciók ebből az időszakból, amiket utólag is fantasztikusnak érzel?

- A Jürgen Flimm-féle Ringet szerettem, de nem maradéktalanul. A Tannhäusert imádtam, Philippe Arlaud rendezővel csodálatos volt együtt dolgozni vele, az összes lazaságával és a keménységével is. Ne felejtsük ki Christian Thielemannt, akivel álom volt együttmuzsikálni. Mindent tudott a darabról. Életem legszebb Lohengrinje volt az a 2003-as, amit ott énekeltem, egy igazi mestermunka. A Scalában énekelt Tannhäuser nem volt kedvencem, de Oslóban Stefan Herheim rendezte ugyanezt a darabot, akkor beleszerettem a rendezőbe, igazi elemző darabértelmezés volt. Barcelonában volt még egy zseniális Tannhäuser Robert Carsten rendezésében. Valenciában Kundryt énekeltem, Werner Herzog rendezte és Lorin Maazel vezényelte, aki az előadás után felkért a Turandotra, de persze nem vállaltam el. Chilében énekeltem még egy emlékezetes Kékszakállút Szabó Bálinttal. Tókióban pedig egy csodálatos Walkür-Brünnhildét, azt szintén Keith Warner rendezte.

- Modern rendezések?

- Mindent megcsinál az ember, de sokszor nem volt benne semmi örömöm. Viszont meg fogsz lepődni, életem két legdöntőbb rendezését itthon élhettem meg. Mindkettő Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna közös munkája volt.

- A Parsifal…

- Igen, azzal indítottuk a Wagner Napokat és a másik a szintén a MÜPÁ-ban megvalósult Trisztán és Izolda. Utána éreztem, hogy már nem éltem hiába. Az a munka ezzel a két lánnyal világszínvonal volt. Megint ott volt az elképesztő háttértudás, a felkészültség, az én mániám. Azt kívánom mindenkinek, hogy ilyen munkában részt vehessen.

- A Walkür Brünnhildéje nem volt a hangi határaidnál?

- Nem, nekem a szólam teteje üzembiztosan megvolt.

- Pesten miért nem énekelted?

- Az Operaházban egyetlen egyszer énekeltem. De rémületes körülmények között, nagyszínpadi próba, díszlet-jelmez nélkül. Az előadás volt a főpróbám 2007-ben, utána levették műsorról. Ráadásul a záróképben nem jött be az a hatalmas lépcsősor, az apám a földön fekve búcsúztatott el.

- Kik voltak azok az énekesi partnerek, akikre örömmel emlékszel vissza?

- Koncerténekesként évtizedekig jártam Leidenbe az ottani Bach-esteken közreműködni. Szeretettel emlékezem Maarten Konigsberger baritonra, aki példás elhivatottsággal közreműködött ezeken a koncerteken. Amikor bekerültem Bayreuthba, tátott szájjal lestem a nagyokat. Ilyen volt Violetta Urmana, akivel többször dolgoztam együtt. Voltam váltótársa is, amikor nem vetélytársnak tekintett, hanem pl. Kundryként rengeteget segített. Emlékszem egy Sinopoli által vezényelt Parsifaljára, ami mélyen belém ívódott. A Mesterdalnokokban Robert Hollra emlékszem, olyan poézist teremtett. Később Kundry szerepében is sokat segített. Nagyon a szívember zártam Katarina Dalaymant, akit egyszer Barcelonában ékes magyarsággal hallottam a Kékszakállú Juditját, ez volt életem legnagyobb Judit-élménye. Wotanok közül szenvedélyesen imádtam Berczelly Istvánt, akivel a Deák tér is összekötött. Vannak emberek, akivel ráhangolódunk előadás közben egymásra, ilyen volt Ő is. Christian Franzzal többször összefutottunk, az első közös Parsifal összehozott bennünket, mindig egy hullámhosszon voltunk. Ez nem olyan gyakori ezen a pályán. S hogy mondjak egy hazai tenort, Molnár András mellett is nagyon jó volt fellépni. Waltraute Meier Izoldáját és Kundryját is nagyon szerettem, hihetetlenül tudott okosan pályát felépíteni, csak azt vállalta el, amit maximálisan meg tudott oldani. Hans Sotint említeném még, aki egy Gurnemanz után másnap beugrott a Lohengrin Királyában – rendkívül magas szinten. Itthon nagy példaképem volt Kasza Katalin is, akinek színpadi jelenlétét mindig áhítattal csodáltam.

- Kik voltak a legfontosabb dirigensek a pályádon?

- Kamp Salamonnal kezdeném, aki amolyan lelki társ a Bach-szeretetben. Leborulok előtte, ahogy értelmezi Bachot, mindig azt érzem nála, hogy összeköttetésben van az égiekkel. Néha egy-egy mondattal rá tudott vezetni a lényegre. Hosszú út vezetett Kovács Jánosig, aki megint egy tanító-karmester, akitől hihetetlen sokat lehet tanulni. Nem mondom, hogy szerettem, de Christian Thielemannra nagyon fel tudtam nézni Bayreuthban, a Vénuszt vele tanultam meg igazából. Későbbi előadásaimban ebből éltem, akárhol is énekeltem. Giuseppe Sinopolival a 2000-es évben fantasztikus előadásokat énekeltem, sajnos a következő évben meghalt. Lorin Maazel borzasztó egyszerűen dirigált, a letisztultságtól született meg a mű, s bár tartózkodó volt, sokat beszélgettünk. Említsük meg Fischer Ádámot is, aki egy énekes-álom, hagyja, hogy megszülessen a csoda és képes a művészeket kísérni. Mert, ha az énekesnek sikere van, az siker a karmesternek is.

- Beszélgetésünk egyik apropója, hogy utoljára tavaly ilyentájt voltál színpadon egy Istenek alkonya előadáson a Wagner Napokon…

- Az volt nekem az utolsó színpadi fellépésem. Az Operaház nem tart rám igényt, ahogy a művészeti igazgató mondta, velem gondban vannak, mert nehéz nekem szerepet találni, annyira intellektuális vagyok. De én ezt bóknak tekintettem. Nem tudom, hogy alakult így, biztos én is hibás vagyok benne. Mindig volt egy értékrendem és elvártam egy bizonyos színvonalat. És mindig volt véleményem is. A szomorú az, hogy nekem elvették a kedvemet itthon az énekléstől. Olyan nehézségekbe ütköztem – gondolok itt a keverés-kavarásra, olyan emberekben csalódtam hatalmasat, akik irányítják a zenei életet, döntenek művészek sorsáról felelőtlenül, hozzá nem értően – hogy kialudt bennem a láng. Felemésztette az erőmet és a kedvemet ez a harc a szakmában maradásért. Az egyetlen hitem a növendékeimben és a barátaimban van, ez éltet.