„Az éneklés = boldogság” – Interjú Verebics Ibolyával

Egy jó ideje eltűnt a hazai koncertéletből Verebics Ibolya, aki üstökösszerű feltűnése és az első évtized tündöklése után visszavonult az operaszínpadtól, s később csak koncertfellépéseket vállalt. Így, amikor 2023 nyarán Győrött összefutottunk, rákérdezhettünk a pálya alakulására.

   - Mi volt a legelső zenével összefüggő élményed, amit úgy érzel, hogy máig hatott Rád?

   - Győri lány vagyok, és a Bartók Béla Ének-zenei Általános Iskolában kezdődött minden. Az áldott emlékű Nelli néni, Hajzinger Istvánné jóvoltából fantasztikus zenei képzést kaptam. Vele énekeltünk duetteket, Peregi Péter zongorakíséretével. Ez egy csodálatos iskola volt. Utána az óvónőképzőben folytattam, ott Varga Erzsébet, Zsóka néni volt az énektanár. Egyszer csak azt mondja, hogy „kislányom, Te ne óvónőnek tanulj, mert többre vagy hivatott”, és utána átmentünk a konziba...

   - Szüleid zenéltek?

   - Édesapámnak civil foglalkozása volt, de orgonált és kántor volt. Abban az időben ebből nem lehetett családot fenntartani, ezért egy gyárban dolgozott. Édesanyámnak nagyon szép hangja volt.

   - A győri konziban pedig Szabó Miklós szárnya alá kerültél, ugye?

   - Így van, és ott találkoztam össze drága tanárnőmmel, Gonda Annával, a csodálatos alténekesnővel, aki akkoriban pár évig ott tanított. Vele kapcsolatban szeretném kiemelni, annak ellenére, hogy hangfajából kifolyólag és repertoárját tekintve a pályafutásának természetesen az én későbbi pályafutásomtól teljesen eltérő súly- és csúcspontjai voltak, mégis azonnal megtaláltuk a közös hangot. Ugyanis szent meggyőződésem, hogy egy énektanár esetében nem csak szakmai felkészültsége, hanem emberi mivolta is lényeges tényező.

   - A bécsi Staatsoperben nagyon hosszan foglalkoztatott énekesnő volt…

   - Csodálatosan ömlő alt hangja volt! Itthon – a szakmai berkeken kívül – sajnálatos módon viszonylag kevesen tudják, hogy Anna valóban a bécsi Staatsoper „oszlopos tagja” volt hosszú éveken keresztül. Rendkívül széles repertoárjában egyaránt megtalálhatók voltak a kisebb vagy ún. középszerepek mellett olyan lényeges fach-, ill. karakterszerepek is, amelyek minden alt (mezzo-) énekesnőnél a színpadi repertoár nélkülözhetetlen alkotóelemei. Rengeteget tanultam tőle, az alapokat mindenképpen Ő vetette meg, sőt bizonyos fokig a stilisztikai érzékenységet, nyitottságot és operai értelemben a stilisztikai alapokat is neki köszönhetem, hiszen Anna hatalmas színpadi gyakorlattal rendelkezett, s ezáltal nem csak korának vezető karmestereivel, korrepetitoraival dolgozhatott együtt, hanem az akkori idők (jogosan) vezető énekművészeinek volt stabil és minden vonatkozásban megbízható partnere. Szeretném kiemelni, hogy Tőle tanultam azt is, hogy AZ ÉNEKLÉS = BOLDOGSÁG! Visszapillantva is hálával és nagyon sok szeretettel állíthatom, hogy Annának - mind Emberként , mind Művészként - rendkívül sokat köszönhetek, és annak a ténynek, hogy nála tanulhattam, összesen három évig.

   - Már a konziban kialakult, hogy Te énekes szeretnél lenni?

   - Igen, hamarosan egyértelművé vált Anna órái után. Már az első év végén evidens volt, hogy én ezt szeretném csinálni, énekesi pályára jutni…

   - ... és jelentkeztél a Zeneakadémiára.

   - Így van, abban az időben nagyon nagy nevek tanítottak a Zeneakadémián. Sípos Jenő, Polgár László, Székelyhidy Ferencné Olga néni, Kutrucz Éva, Bende Zsolt, Simándy József, Ónody Márta, Sziklai Erika és Keönch Boldizsár. Valóban a magyarországi énekművész-képzés és pedagógia akkori csúcsa. A sikeres felvételi vizsgát követően Boldizsárhoz kerültem.

   - Vajon miért pont hozzá?

   - Feltételezem, hogy ebben a döntésben lényeges szerepet játszott az a tényező is, hogy Keönch Boldizsár ugyanazt a technikát tanította, amit Gonda Anna. (Berlinben Dagmar Freiwald-Lange professzor asszony iskolájába jártak mind a ketten.) Ez a párhuzam természetesen nagy mértékben hozzájárult az is, hogy a tanár-váltás ténye nem okozott sem hangi, sem technikai problémát számomra, inkább természetes és organikus folytatása volt a korábban megtanult, elsajátított dolgoknak. Nem szeretnék szerénytelen lenni, de mint utólag megtudtam: a felvételi vizsga után „szinte mindenki engem akart, majd szétszedtek”. Ennek ellenére számomra akkor a legszerencsésebb lehetőség volt, hogy Boldizsár irányításával folytathattam tanulmányaimat.

   - Mit énekeltél a felvételin, emlékszel?

   - (nevet – a Szerk.) Bach Magnificatból az „Ex exultavit” áriát. Számomra ez nem is lehetett kérdéses. Bach... az (egyik) örök szerelmem és egyben egész életre szóló szakmai kapcsolat: kihívás, nehézség, hűség, mélységek – magasságok, mérhetetlen tisztelet és szeretet!

   - Nagyon korán elköteleződtél a fellépések mellett, találtam egy újsághírt, amikor Purcell Dido és Aeneast énekeltél még konzis korodban zenekarral itt, Győrben. És találtam ebből az időszakból számtalan koncertbeszámolót is, szinte mindegyik barokk szerzők műveihez kötődött. Ehhez képest már elsős zeneakadémistaként nagy feltűnést keltettél, mert Elzát énekeltél. Remek kritikát kaptál, mert akkoriban a főiskolai vizsgákról is hosszú cikkek születtek.

   - Annak ellenére, hogy valóban elég hamar beskatulyáztak szakmai berkekben „Verebics Ibolya - a barokkspecialista!” (Soha rosszabb címkézést, ha muszáj!) Ennek ellenére, ahogy említed is, Vári Zsuzsával elénekeltük Ortrud és Elza duettjét, egy olyan darabot, amivel feltételezem esetemben sokan nem számoltak. Ezt követően Mihály András (fehér frakkban) odajött, kezet csókolt és azt mondta, hogy „Ő még ilyen Wagner-interpretációt nem hallott.”

   - Előreugrom a történetedben, mert Wagner ugyanakkor mégis elkerült a pályádon.

   - Sajnos, színpadon elkerült... Pedig nagyon szeretem Wagnert és különösen nőalakjait, karaktereit. Bár koncerten többször énekeltem a Wesendonck-dalokat, vagy Elisabeth mindkét áriáját a Tannhäuserből. Nyitott kérdés marad, hogy a későbbiekben színpadon melyik Wagner-szerepet énekelhettem volna – Elsa, Elisabeth, Éva, Freia stb.- egytől-egyig izgalmas kihívás lehetett volna... Az említett Wagner-szerepek mellett, sajnálatos módon szintén kimaradtak a színpadi szerepeim közül Puccini nagyobb lírai hősnői is, hiszen Laurettát követően szívesen énekeltem volna akár Mimìt, Magdát (A fecske), vagy később, pályafutásom kifejezetten érett szakaszában akár az Angelica nővér címszerepét is. A kimaradt színpadi lehetőségek ellenére szeretném kiemelni, hogy "engem tulajdonképpen az egyik napról a másikra beszippantott az oratórium, koncert- és daléneklés műfaja.” Ezáltal olyan különleges lehetőségeket kaptam, olyan széles repertoárt dolgozhattam ki magamnak, amit egy kizárólag operai pályafutás esetében – feltételezem - ilyen mértékben és spektrumban szinte lehetetlen lett volna realizálni.

   - De amint lediplomáztál, az Operaház ízibe lecsapott Rád. Az évad még el sem kezdődött, amikor debütáltál a Margitszigeti Szabadtéri Színpad Carmen-produkciójában, mint Micaëla. Az Erkel Színházban is ebben léptél fel először. Sokat is énekelted.

   - Mondhatni, ezzel a szereppel szinte „belöktek az operai mély vízbe”. Micaëla szerepe természetesen minden vonatkozásban tökéletes lehetőség volt arra, hogy - úgymond - első alkalommal bizonyítsak operai berkekben is. A szerep sokszor alábecsült vokális buktatói mellett, optikai értelemben sok esetben éreztem egy picit hendikepnek, hogy a Don José-t alakító kollégák többnyire alacsonyabbak voltak nálam, hiszen én 171 cm magas vagyok. De a legelső Don Josém-hoz, Molnár Andráshoz, akihez minden értelemben, s különösen szakmai vonatkozásban is, fel lehetett, fel kellett nézni, úgy bizonyos színpadi akciók és szituációk esetében még ágaskodni is kellett. Nem csak Micaëla, hanem tulajdonképpen az összes színpadi szerepem esetében nagyon sok múlik, illetve múlt azon – az együtt muzsikálás, egyéni szerepformálás és az interpretáció mellett – hogy „mennyire vagy miként tud felforrósodni a levegő a partnerek között”; mondhatni, „mennyire működik a kémia?!” Ezzel kapcsolatosan nagyon nagy szeretettel gondolok – a teljesség igénye nélkül – pl. kedves kollégámra, Daróczi Tamásra, a vele közösen abszolvált előadásokra – ugyanis sokszor tudtunk ösztönösen és teljesen szavak nélkül, azonos hullámhosszon lélegezni és létezni a színpadon.

   - Vele Faustot énekeltél, ugye?

   - Igen, s ezen előadások esetében olyan fizikai intenzitás volt tapasztalható Margit és Faust között, hogy az ember visszapillantva, még ma is belebizsereg. Ezekben a pillanatokban mindig úgy éreztem: megszűnt a külvilág, eltolódtak a dimenziók, tér, idő és a színpadi karakter éppen aktuális élethelyzete stb. egytől-egyig teljesen más hatással és jelentőséggel bírtak. Szavakkal leírhatatlan, vissza nem térő momentumok. Számomra egy-egy ilyen különös és megfoghatatlan tartalommal rendelkező előadás életre szóló ajándék volt és ugyanolyan emlék marad.

   - Volt, aki visszaélt ezzel?

   - Színpadon szerencsére soha nem ért ilyen atrocitás. Ennek ellenére egy alkalommal megtörtént, hogy éppen gyakoroltam az Operaházban, s váratlanul belépett a szobába a Ház akkori egyik vezető magánénekese, és meg akart csókolni, de én döbbenetemből még nem teljesen felocsúdva, adtam neki egy pofont... A mai napig nem tudom, hogy mertem ott és akkor ilyen határozott, egyértelmű módon reagálni, hiszen az erőszak mindegyik formáját határozottan elutasítom és elítélem. Mindenesetre spontán, de egyértelmű „válaszom” azonnal meghozta gyümölcsét, ugyanis a sztár-kolléga nagyon durván kiabálni kezdett, s ne szépítsük a dolgot: ezt követően – finoman fogalmazva – természetesen nem tartozott azon körökhöz az Operaházban, akik elismerték és támogatták jelenlétemet, teljesítményemet...

   - Menjünk vissza a pályakezdés éveihez! Micaëla után jött a János vitéz Iluskája, majd a Fiatal lány Kodály Székelyfonójában. Nem érezted korainak? Az a szólam, főleg a finálé kényesen magas fekvésű és hatalmas zenekart kell áténekelni.

A fiatalság ajándéka a merészség, a nyitottság és persze a töretlen kíváncsiság, s ezzel párhuzamosan szerencsére technikai értelemben is érettnek éreztem magamnak a nehéz feladatra, hiszen nem voltak olyan problémáim, amelyek akadályt jelentettek volna a szerep megoldásával kapcsolatosan. A Fiatal lány szerepe – a jelenből visszapillantva - úgy érzem ott és akkor a lehető legjobb időpontban érkezett – zeneileg és mint színpadi karaktert is nagyon szerettem. S ha még egy pillanat erejéig a magasságról, esetleges magasságbeli problémákról, vagy azzal kapcsolatos félelmekről és a pályakezdésről beszélünk, szeretnék még röviden egy számomra oly’ kedves és fontos epizódot megemlíteni. A Pavarotti Énekversenyen egyszer csak Pavarotti – minden előzetes felvezetés vagy utalás nélkül - a Bohémélet szerelmi kettősét kérte... Mindez rendkívül érdekes szituációban történt, ugyanis én a színpadon énekeltem, míg Ő pedig a nézőtérről... Ráadásul be kell vallanom, hogy eredetileg nem is ezzel a részlettel készültem, még akkor is, ha természetesen tudtam, hiszen korábban már megtanultam.... Így nem maradt más hátra, mint Pavarotti kérésének eleget tenni, és délelőtt 10 órakor lehetőleg egy impozáns magas C-t énekelni, amit így és ilyen formában korábban természetesen még soha nem tettem...

   - Jó is, hogy említed. Nagyon sok énekversenyen indultál és remek eredményeket értél el.

   - Az akkori idők értelemben az Országos Filharmónia és azon belül is kifejezetten Failoni Nelli néni volt az, aki szervezte a nemzetközi versenyekre való jelentkezéseket. S ha mindent kronológikus sorrendben nézzünk, kiemelve a számomra és pályafutásomra vonatkozóan legfontosabb állomásokat, akkor Karlovy Vary volt a legelső megmérettetés, a Dvořák Énekverseny, ahol első díjat nyertem. Később, a már említett Pavarotti Énekversenyen több nyertes volt, én lehettem az egyik abban az évben. (A Pavarotti Énekverseny esetében büszkén elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag már hagyománya van annak, hogy a nyertes, ill. kitüntetett énekesek között magyar énekművészek is találhatók – Gulyás Dénes, Sümegi Eszter, Komlósi Ildikó). Ildikóval egyébként együtt voltunk Weimarban Lore Fischer (egy fantasztikus énekesnő) ének mesterkurzusán is.

   - Volt 1986-ban egy vendégjáték Budapesten, Helmuth Rilling h-moll misét vezényelt rendkívül illusztris csapat élén. Rilling akkor a régizene nagy apostola volt. A szopránszólista az utolsó pillanatban megbetegedett és Te ugrottál be. Fantasztikus sikered volt és egy életre megnyerted Magadnak Helmuth Rillinget is.

   - Az említett koncert a Kongresszusi Központban volt, s ráadásul olyan szerencsés voltam, hogy ennek kapcsán együtt énekelhettem a már akkor legendának számító Hamari Julikával – s így a h-moll misében két duettet is énekeltünk. Minden szerénytelenséget félretéve úgy érzem, ideálisan szóltunk. Számomra, mint akkor pályakezdő énekesnőnek, ez a koncert nem csupán egy első „csillagos óra”, úgymond a kiugrás lehetősége, hanem, mint kiderült, későbbi pályafutásomat nagy mértékben befolyásoló fordulópont is volt. Az említett koncerten Armin Ude (tenor) és Gáti István (basszbariton) voltak még kedves kollégáim. A felkérés, a beugrás ténye teljesen váratlanul ért, ugyanis éppen a Zeneakadémia könyvtárában ültem... Hárs Bori (Sándor Judit lánya, a Filharmónia akkori ügyintézője,) a portán keresett, hogy ott vagyok-e az épületben... Szerencsére addigra Keönch Boldizsár jóvoltából már az összes, a hangomnak és egyben habitusomnak is megfelelő, fontos oratórium (Haydn: Teremtés; Bach: János-passió; Magnificat; h-moll mise, stb.) szopránszólamát betéve tudtam. Ennek ellenére hihetetlenül, mondhatni szürreálisan hangzott ott és akkor a Zeneakadémia könyvtárában, hogy mindjárt indulhatok is próbára...

   - Rilling hogy fogadta a fiatal pályakezdőt?

   - Annak ellenére, hogy sokszor elmondja az ember, hogy az idő, ill. az emlékezés sok mindent megszépít, nos, azért nem volt ennyire egyszerű a helyzet. Tehát nem mondhatom azt, hogy „jöttem, láttam, győztem”. Eleinte szkeptikus, mondhatni kifejezetten óvatos és visszafogott volt a Mester: az első próbán pl. nagyon közelről figyelte, hogy ejtek-e hibát. Idő és a közös munka, annak intenzitása és minősége kellett ahhoz, hogy fokozatosan felengedjen, bizalommal nyisson felém. Lassan nem csak megnyugodott, hanem elmondhatom, hogy kifejezetten segített, támogatott, odafigyelt rám. Az említett koncert után – eleinte még a távolból - figyelemmel kísérte a munkámat, s ha valahol kiesett egy szoprán szólistája, akkor mindig engem hívott beugrónak. Így énekelhettem Berlinben is a legelső alkalommal. A rendszeres közös muzsikálások eredményeként és egyben elismerésként idővel fordult a kocka, s új projektek és felkérések esetében már kifejezetten engem kért fel. Nem titok, hogy számos ritkaságot kifejezetten a kedvéért és kérésére tanultam meg. Emlékszem Michael Haydn két művére, a Szent Ferenc misére és Requiemre, vagy akár a János-passióra is Zádori Mária és Németh Judit partnereként. (Judit egyébként évfolyamtársam volt Bátor Tamással és Csurja Tamással együtt a Zeneakadémián.)

   - Abban, hogy már főiskolán megtanította Keönch Boldizsár az oratorikus repertoárt, biztos közrejátszott, hogy Ő is koncerténekesként jeleskedett. S dalokat is sokat énekeltél…

   - Igen, ez a tényező egészen biztosan befolyásolta érdeklődésemet, affinitásomat, így természetesen nem csak nagyon sok dalt tanulhattam Boldizsár segítségével, hanem dalinterpretáció kapcsán is elsőrangú képzést köszönhetek neki. Ebből kifolyólag már fiatalon sok dalestem volt; Komlós Katival volt talán az egyik legelső, de Péteri Judittal, Kaposi Gergővel, Klukon Edittel is sokat énekeltem. A kezdetek ellenére, s az, hogy opera- és koncerténekesi mivoltomban egészen korán „barokk specialistaként” könyveltek el, addig pont a dalestek esetében, azok tematikus összeállítása során számos lehetőségem volt, vélt vagy valós határaimat határozottan túllépni, azokat kinyitni. Így a barokk, a bécsi klasszika, vagy akár romantika terjedelmes dalirodalma mellett örömömre számos későbbi alkotást is elénekelhettem.

   - 1987-ben énekelted az egyetlen Puccini-szerepedet, Laurettát. Az az alkalom Bende Zsolt jubileumi előadása volt.

   - Az említett előadás az áldott emlékű Bende Zsolt 30. éves művészi jubileuma volt. Az Operaház talán utolsó Aranycsapatának egyik vezető magánénekese, a XX. század egyik magyar operalegendája és egyben keresett pedagógusa volt. Gondolhatod mennyire megtisztelő és felemelő érzés volt számomra, Vele együtt énekelni! (Nem titok: a főiskolán egy ideig nagyon szerettem volna átkerülni hozzá, hiszen úgy érzem szaktudásából, tapasztalatából, technikai biztonságából, csalhatatlan stilisztikai érzékéből, lélegzetelállító repertoár-ismeretéből stb. – különösen operai vonatkozásban – nagyon sok mindent kaphattam volna Tőle, de erre sajnos nem volt lehetőség.)

   - Utána jött egy fontos szerep, a Grófné a Figaro házasságából, utána Belinda a Dido és Aeneasban, majd egy preklasszikus mű, Cavalli operája, az Ormindo.

   - Belinda és Olida szerepe (Ormindo) mondhatni logikus és egyben szakmai értelemben is (el)várt folytatása volt azon szerepkörnek, amivel személyem kapcsán tulajdonképpen az első perctől kezdve asszociációk merültek fel. Blum Tamásnak, aki az Ormindot dirigálta, összességében rendkívül sokat köszönhetek - egy fantasztikus ember és nagyszerű zenész volt. Az említett Figaro-produkció s az a tény, hogy 1988-ban Szinetár Miklós rendezésében, szintén megtisztelő feladatként a második szereposztásban Grófnét énekelhettem operaházi pályafutásom egyik szubjektív csúcsa! Miért is? Nem csak a szerep vokális minősége, a karakter komplex és meg nem fogható szépsége és finomsága miatt, hanem azért, mert az Operaház akkori vezetősége élt azzal a ziccerhelyzettel, hogy mindkét szereposztás esetében a Ház akkori vezető, mondhatni sztárénekesei mellett esélyt adott nekünk, akkor fiatal, gyakorlatilag pályakezdő énekeseknek, egy-egy jelentős szerepet kipróbálni. Optimális körülmények között egy-egy ilyen produkcióból mindkét fél, a már elismert sztár és természetesen módon a fiatal művész is - nagy mértékben profitálhat. Így dolgozhattam, ill. testközelből figyelhettem az akkori vezető szólistáinkat: Zempléni Mária (Susanna), Takács Tamara (Marcellina), Ötvös Csaba (Almaviva gróf) s mellettük mi, a fiatal, tettre kész generáció: Pánczél Éva (Cherubino), Kertesi Ingrid (Barbarina). Az említett Figaro-sorozatban később természetesen kevert szereposztásokkal is színpadra léptünk. S így kerülhettem legendás Susanna, Kincses Veronika, vagy Gáti István (Almaviva gróf) és Mészöly Katalin (Marcellina) közelébe. Tóth János temperamentumos Figaro-alakítása, vagy Bokor Jutta zseniális Cherubino interpretációja számomra szintén a kiemelt jelentőségű szakmai találkozások és élmények kategóriáját jelentik. Később csatlakozott még a csapathoz Bátori Éva is, aki akkoriban a bécsi Staatsoper stúdiójából indított sikeres nemzetközi karriert. Azt hiszem senki nem kívánhat magának, mint pályakezdő, feltörekvő énekes ettől optimálisabb darabot, illetve szerepet és inspirálóbb közeget.

   - Ahogy olvasom, a kritikusok is nagyon szerettek.

   - Úgy érzem, nincs okom a panaszra. Többek között pont Fáy Miklóstól kaptam egyszer egy rendkívül elismerő kritikát, amikor Fischer Iván vezényletével énekeltem Mozart, a „Bella mia fiamma, addio” c. koncertáriát. Kroó György pedig a már említett Gianni Schicchi-premier után azon zsörtölődött az Új Zenei Újságban, hogy miért hívunk meg világsztárokat, amikor van nekünk egy Verebics Ibolyánk, és utána lejátszották a Lauretta-áriát velem...

   - ’86-tól ’91-ig zsinórban jöttek az operaházi bemutatóid, az utolsó Servilia volt a Titus kegyelméből, amit elég sokáig énekeltél, de több új szerep már nem érkezett. Mi történt?

   - A könnyes, drága és tiszta lelkű Servilia szerepe számomra az 1991-es Mozart-év operai ajándéka volt. Az említett Titus-bemutató egyben a darab magyarországi bemutatójának is tekinthető, hiszen korábban a Kertész-Ponnelle-páros nevével jelzett, világhírű kölni „Mozart-ciklus” produkciója vendégeskedett egyetlen alkalommal Budapesten, amelyben Hamari Júlia énekelte Sextus szerepét, míg a felejthetetlen Lucia Popp pedig Serviliát... Servilia szerepe tulajdonképpen rövid, maximum középszerepnek nevezhető, azonban ariettája vagy kettősei a mozarti tisztaság és lélek csúcsát képviselik. Ebben a szerepben újra lehetőséget kaptam olyan mértékű és igényű szakmai találkozásokra, amilyenek a korábban említett „Figaro házassága”- sorozatot jellemezték. A címszerepben kedves tenor-kollégáim, Molnár András és Daróczi Tamás léptek fel. Kincses Veronika, Csavlek Etelka és Temesi Mária habitusban és hangban rendkívül eltérő, impozáns Vitelliát alakítottak – nem is tudom, melyik operaház lett volna akkoriban erre képes, ezt a komplex szerepet hármas, négyes szereposztásban játszani?! Az említett előadások számomra mindig különleges pillanata volt, az ariettám során, az adott bűnbánó Vitellia szemébe nézni. S darab igényes nadrágszerepeiben szintén kedves kolleganőimmel, Komlósi Ildikóval, Németh Judittal, Bokor Juttával és Ulbrich Andreával lehettem újra egy színpadon...

S ezzel szinte párhuzamosan, a színfalakon kívül is jelentős változások történtek életemben: Joachim, Helmuth Rilling kórusában énekelt, mindketten egy kurzuson vettünk részt. Ott ismerkedtünk meg s egymásba szerettünk, összeházasodtunk. Egy év múlva jött Cornelius, a fiunk. Onnantól kezdve elsősorban Németországban éltem. Ezt követően még egy darabig vissszajártam szerepszerződéssel az Operába, továbbá itthoni koncertfelkéréseknek is rendszeresen eleget tettem. A családalapítás és különösen az, ha gyermeked születik, természetesen megváltoztatja az életedet, annak minden szegmensét.

   - Cornelius hogy élte meg, hogy az Anyukája énekesnő?

   - Bár sokat énekeltünk együtt, vagy én énekeltem neki, de nem lett belőle énekes, ami nem feltétlenül probléma – ugyanis rendkívüli nyelvérzékkel rendelkezik. Túlzás nélkül állíthatom, hogy egy nyelvzseni, aki vagy öt nyelven tökéletesen beszél. Hamarosan doktorálni fog anglisztikából.

   - Az opera műfaja ezzel bezárult számodra?

   - Valóban egyre kevesebb felkérés érkezett itthonról... Azonban a teljesség kedvéért szeretném megemlíteni, hogy Németországban – a folyamatos koncert- és dalénekes pályafutásom mellett – kaptam még operai felkéréséket, szerepszerződéseket, még akkor is, ha esetleg azok mértéke nem teljesen fedte a korábbi penzumot. Így énekeltem akkoriban pl. Würzburgban Első Dámát a Varázsfuvolában. Az operaszerepek és -felkérések számának csökkenésével párhuzamosan emelkedett azonban koncertfelkérések és -lehetőségek száma. Így egyre inkább a koncerténekesi szerepkör vette át a vezető szerepet szakmai életemben. Az egyre szélesebb körből érkező felkérések nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy valóban végig énekelhettem nem csak a teljes Bach- és Mozart-koncertrepertoárt és az említett szerzők egyházzenei műveit, hanem lepésről-lépésre olyan széles repertoárt dolgozhattam ki magamnak, amilyenre – mint említettem – kizárólag operaszerepekkel felételezem nem lett volna lehetőségem. Egy müncheni ügynökség szervezte a fellépéseimet, sok helyszínen léphettem fel elsősorban Németországban, de Amszterdamtól Helsinkiig, Los Angelesig a világ számos pontján is megfordultam. A koromnál fogva ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik még olyan kivételesen szerencsés időben kezdte a pályafutását, amikor a hanghordozók (CD) és folyamatosan gyarapodó diszkográfia rendkívüli minőségben és mennyiségben is hozzájárultak, illetve hozzájárulhattak egy-egy karrier tudatosan felépített fejlődéséhez és kiteljesedéséhez. Első, nemzetközi visszhangot is kiváltó felvételeimet, hasonlóan számos hazai kolleganőmhöz – pl. Kertesi Ingrid, Németh Judith, Ulbrich Andrea - még a Hungarotonnak köszönhetem, ezt követően sorban megjelenhetett a nevem a nemzetközi társaságok lemezborítóin is: Naxos, Hänssler Classic, Tacet Musikproduktion, Ars Produktion, és a lista még közel sem teljes! A lemezfelvételek során számos kiemelkedő kollégával muzsikálhattam együtt – lehetőségem volt Fischer Ádám vezényletével, Marilyn Horne oldalán, Mahler II. Szimfóniájában szopránszólót énekelni. Legkedvesebb felvételem azonban az a Mozart dal-CD, amit Végvári Csaba zongorakíséretével készíthettem. Ennek a felvételnek különleges előtörténete volt, hogy svájci otthonában dolgozhattam a legendás énekesnővel, Elisabeth Schwarzkopf-fal dolgozhattam. Az együtt töltött napok, a közös munka és annak légköre felejthetetlen élmény marad számomra. S apró adalékként, a margón szeretném megemlíteni, hogy a legendás szoprán egy fillért sem fogadott el tőlünk, sőt a közös munkafolyamat végén nagyon szép, személyes ajánlólevelet is kaptam Tőle.

   - Nem nagyon énekeltél modern zenét…

   - Nem igazán találtam meg a kulcsot a modern vagy ún. kortárs darabokhoz. Volt, ami nem fogott meg, s volt olyan szituáció is – nevezzük nevén a gyereket: hogy egyszerűen nem tetszett a darab, nem tett jót a hangomnak, ezért egyszerűen nem szerettem. Hiányzott az a szakmai segítség, az a szaktudás és támogatás, amivel könnyebben nyitottam volna ezen repertoár irányába is. Sajnálatos módon pont Helmuth Rilling kapcsán történt, hogy be kellett volna ugrani egy kortárs darabba, de a darab nehézsége és a rendelkezésre álló idő rendkívüli rövidsége miatt nemet mondtam, és Ő ezt rossz néven vette...

   - A tanítás hogy jött?

   - Már a rendszeres koncertfelkérések mellett, eleinte „szinte láthatatlan módon” beszivárgott a szakmai életembe a tanítás. Frankfurtban, a Zeneművészeti Főiskolán kezdtem, ami szakmai szempontok és presztízs szempontjából eleinte rendkívül ígéretes pozíciónak tűnt. Idővel kiderült, mégsem volt olyan jellegű kihívás, ami számomra tartósan megfelelő szakmai perspektívát és fejlődést hozott volna – docensként ugyanis szinte kizárólag a hangszeres és karvezető szakos egyetemi hallgatók számára az akkor érvényes curriculum által kötelezően előírt, ének-melléktárgy oktatása volt a feladatom. Az igazán értékes matériával rendelkező, ének-főtárgyat tanuló egyetemi hallgatók természetesen az intézmény nagynevű professzoraihoz kerültek. Később alapítottam egy magániskolát, az „Ibolya Verebics Gesangschule”-t. Húsz állandó növendékkel dolgozom folyamatosan, a legfiatalabb 14 éves, és van egy-két kifejezetten idős tanítványom is. Évente két koncerten lépünk a közönség elé. Ezeknek a hangversenyeknek – a lelkes és hűséges publikum érdeklődésének is köszönhetően - immáron hagyománya van a helyi evangélikus templomban. Személy szerint már nem lépek fel aktívan, viszont nem csak énektanári minőségemben, hanem egyben zongorakísérőként is részese vagyok ezeknek a rendezvényeknek. (Emlékszem, hogy egyszer sírtam drága Édesapámnak, hogy olyan sok különórám van, a zongorát szeretném abbahagyni. De nem engedte, és milyen jól tette!) Első Mesterem, Gonda Anna után én is azt szeretném átadni a növendékeimnek, hogy az ÉNEKLÉS = BOLDOGSÁG!

   - Alapvetően Stuttgartban élsz, de mi Győrött találkoztunk…

   - Igyekszem minden évben néhány hónapot itt tölteni Édesanyám közelében. Bár ilyenkor nyári szünetet tart az énekiskolám Stuttgartban, de van itt is egy kifejezetten tehetséges növendékem, így a tanítást, annak folytonosságát nem adom fel a nyári időszakban sem.

   - Már egy ideje nem énekelsz nyilvánosan…

   - Régi közhely, de igaz, szeretném, ha úgy emlékezne a publikum és persze a szakma is aktív pályafutásomra: „Milyen kár, hogy ilyen korán abbahagyta!” S ne sopánkodjon senki amiatt, hogy „ miért csinálja még?!?” Hálával és köszönettel gondolok vissza operai múltamra és még nagyobb alázattal és szeretettel oratórium-, koncert- és dalénekesi gazdag pályafutásomra. A boldog családi háttérnek és a pedagógiai kihívásoknak köszönhetően elmondhatom: így kerek az egész. Köszönöm!

fotók: OPERA Archívum