„Amit tudok, azt köteles vagyok átadni” (Horváth Zoltán)

A hétvégén ünnepli 80. születésnapját a magyar operarendezők ma is igen aktív doyenje, akinek nevéhez egyebek mellett a korábbi évtizedek jelentős vidéki produkciói köthetők. Szerkesztőségünk ezzel az interjúval köszönti őt.

   – Mi vitt rá 1950-ben egy 22 esztendős fiatalembert arra, hogy operarendezőnek menjen?

   – Ennek hosszú története van. 1946-ban érettségiztem, beiratkoztam a jogi egyetemre, amelyet a szigorló éveim alatt hagytam abba. 1948 elején még volt egy olyan gondolatom, hogy bíró leszek. Vonzódtam az emberi kapcsolatok feltárása iránt, de a koncepciós perek környékén ettől elment a kedvem. A jogi egyetemmel párhuzamosan jártam a Nemzeti Zenedébe is, a Semmelweis utcába – éneket tanulni. Tudtam, hogy nincs operai hangom, de rendkívül érdekelt maga a műfaj. Elméleti órákra is jártam. A nagyteremben a „komoly, nagy énekeseket” Nádasdy Kálmán tanította színpadi gyakorlatra.

   – Innen már csak egy lépés lehetett...

   – Igen, bemerészkedtem. Lapoztam, kellékeztem, kis szerepet játszottam ott hosszú időn keresztül. Nádasdy meglehetősen inspiratív hatást tett rám, s amikor a Zeneművészeti Főiskolán megindult az operarendező szak, Oláh Gusztáv vezetésével, akkor felvételiztem.

   – A tiétek volt a legelső operarendezői osztály.

   – Addig általában prózai rendezők állítottak színre operákat, a világon mindenütt ez volt szokás. Olaszországban meg többnyire filmrendezők dolgoztak az operaházakban, elég látványcentrikusan. Az utánunk következő operarendezői osztály vagy harminc évvel később indult a Színművészetin, Vámos László irányításával.
A diplomamunkám 1955 decemberében lett volna Miskolcon, de a premier előtt behivatott Mészöly Tibor igazgató, hogy el kell halasztani a bemutatót, mert a színháznak elfogyott a pénze, s a festett vászondíszlet nem készült el. Így januárban valósult csak meg a premier.

   – Melyik darab ment?

   – A Tosca, Pálos Imrével, Harmath Évával és Littay Gyuszival. Akkoriban még Pestről jártunk le a fűtetlen, fapados vonaton Harmathtal és Littayval hármasban, és ott próbáltuk el számtalanszor a második felvonás végét a vonaton, ütemezésként a sínek kattogását felhasználva.
A diploma után végleg Miskolcra kerültem. Ott voltam egészen 1958-ig, amikor átszervezés címén megszüntették az operatagozatot. Ezután Debrecenbe mentem, ott az első rendezésem A mosoly országa volt.

   – A család költözött veled?

   – Igen, a fiam épp akkor született, amikor Miskolcon fölszámoltak bennünket, a lányom pedig már Debrecenben. Ott maradtam egészen 63-ig, amikor megjelent Nógrádi Róbert pécsi színigazgató, és mélyen a szemembe nézve azt mondta: „Gyere át!” S én mentem. Pécsett kilenc esztendőt töltöttem el. Boldog idők voltak, minden évben volt három operabemutatónk. Pedig akkor sem volt pénz, sírni, zokogni kellett minden fillérért.

   – Ha fellapozunk egy korabeli évkönyvet, akkor azt láthatjuk, hogy sorozatban adtátok azokat a műveket, amelyek bemutatói ma már nem jöhetnének létre vidéken: Katyerina Izmajlova, Jenufa, A bűvös vadász, Lohengrin...

   – Akkor sem volt könnyű ezeket összehozni. A Sosztakovics-opera bemutatóját például hosszas munkával sikerült kierőszakolni. Már kottát is csak fű alatt tudtunk beszerezni, Ránki György egy delegációval épp Moszkvában volt, ő hozott egy példányt nekünk. A minisztérium zenei főosztályának vezetője Barnáné volt, aki nem nagyon bízott bennünk. De végül is hatalmas siker lett, s Barnáné is megelégedhetett. Lejött a premierre, átjött a vasajtón és azt mondta: „Horváth elvtárs, igaza volt!”

Szeged, 1973

   – A kilenc pécsi év után kineveztek zenei főrendezőnek Szegedre. Vaszy Viktor volt a zeneigazgató, az első évemben, 1973-ban a Traviatát, a Falstaffot (a fiatal Gregor Józseffel) és a Lohengrint mutattuk be. S szinte évente került színre újdonság is: Einemtől Az öreg hölgy látogatása, Kovách Andor Médeája, Vántus Aranykoporsója, Német Amadé Villonja, Szőnyi Erzsébet Adáshibája, és még sorolhatnám.

   – Hogyan lehetett Vaszyval együtt dolgozni?

   – Hát, hogy is fogalmazzak... nagyon nagy tudású, de erős hatalmi politikával dolgozó művész volt, aki kemény kézzel vezette a társulatot. De Szegedé volt a legjobb és a legnagyobb csapat vidéken (minden szerepet le tudtunk kettőzni), ami nem kis mértékben Vaszy érdeme.

   – Szegeden tizenegy évet töltöttél. Meguntad, vagy kínálkozott egy új lehetőség?

   – Egyszerű: káder lettem. Hallottam arról, hogy kinéztek itt Pesten a Szabadtéri Színpadok igazgatójának. Aztán amikor behívtak a Fővárosi Tanácshoz, legnagyobb meglepetésemre azt közölték, hogy Operettszínház. Én rendeztem már operettet, de ez váratlan volt. Végül is elvállaltam arra az öt évre, amíg elérem a nyugdíjat.

Szombathely, 2008

   – Azt hittem, ha nyugdíjas leszek, majd szép lassan elfelejtenek, lógatom a lábamat. Ehhez képest azóta szinte többet dolgozom, mint előtte. Sokszor kellett beugrani, helyzetet menteni, véletlenszerűen váltani. Legutóbb épp Händel Julius Caesarját rendeztem Szombathelyen. És nyugdíjasként jött a tanítás is. Én egész életemben tanítottam – az énekeseket.

   – Mi a véleményed a modern operarendezésekről, a rendezői színházról? Színház vagy zene?

   – Én egy úgynevezett realista rendező vagyok, aki nem maga akar kitündökölni a darabból. A rendezői színház a darabok ki- és befordításával kísérletezik. Én mindent elfogadok, ha abban megtalálom a Szerzőt. Az átértelmezést, a kor embereinek szóló hangsúlyokat általában elfogadom. A legutóbbi Lohengrin-rendezésemben a legfontosabb téma a rágalom volt. A rágalom lemoshatatlan, védekezni ellene nem lehet. Nézzük Elza álmát! Lohengrin megjelenése tulajdonképpen Elza képzeletében születik meg. Szerintem ami a darabban történik, az Elza álma. Az előadás végén én épp ezért hoztam vissza a darabkezdő szituációt. A zene is erre utal: amikor Lohengrin elmegy, a dúr induló átvált mollba, és ott vagyunk, ahol voltunk: Elza álma előtt. Én nem tudok a zenétől elvonatkoztatni. A mű egyébként egyszerű hatalmi harc. Telramund egy remek, alkalmas államférfi, de – éppúgy, mint Macbeth – bűnös úton jár.

   – Ha már Lohengrin: láttad Katharina Wagner pesti rendezését?

   – Nagyon érdekesnek találtam. Szakmailag egy rendkívül jól szervezett és szerkesztett, korrekt munka volt. Annak ellenére, hogy nem értettem vele egyet, a szakszerűség előtt fejet kell hajtani. De ami a zenével ellentétes, az nekem nem tetszik.

   – Van még vágyálmod?

   – A Falstaffot bármikor boldogan újrarendezném. És valami azért kimaradt: A nürnbergi mesterdalnokok. Ez persze, a méretei miatt vidéken elképzelhetetlen volt. Egyszer bent ültem a darab főpróbáján az Operában, valamikor az ötvenes években. Az utolsó jelenetre, amikor Walter visszautasítja a mesterséget, s jön a záró monológ, azt mondta Ferencsik: ez arról szól, hogy nemcsak művésznek kell lenni, a mesterséget is tisztességgel meg kell tanulni.

   – Jó mottó.

   – Az ember életének az értelme vagy célja kettős. Az egyik, hogy biológiailag továbbadja magát, a másik a szellemi örökítés. Az, hogy amit tudok, köteles vagyok átadni. Amit én magamba szedtem a Nádasdytól, az énekesektől, a karmesterektől, a partnerektől, amit olvastam, hallottam, kigyúrtam magamból, azaz, amit tudok, azt köteles vagyok átadni. Ezt kell tenni, kinek-kinek a saját mesterségén belül. Ennyi.