„Amikor éneklem ezeket a dalokat, nagyon franciának érzem magam” (Philippe Jaroussky)

2007-ben az Év Énekese, 2008-ban az Év Lemezének tulajdonosa, 2009-ben pedig az Év Művésze. A Mezzón az egyik legtöbbet szereplő fiatal francia művész. Nemrég élesen váltott, olasz barokk operák helyett romantikus francia dalokat vett lemezre. Budapesti koncertjén is ezeket énekelte.

- Senki nem készül gyerekkorában kontratenornak, először ön is zongorázni és hegedülni tanult, utóbbiból diplomázott is.

- Gyerekkoromban is szerettem énekelni, de csak úgy, a magam kedvére. A szüleim nem zenészek, de amikor hallották ezt, zongorára kezdtek járatni. Utána jött a hegedű, és csak tizennyolc évesen kezdtem énekelni tanulni. Ekkor ragadott meg a barokk zene is, amit kontratenorként fedeztem fel. Viszont barokk hegedűre való váltás már nehéznek bizonyult számomra, úgyhogy huszonegy éves koromban abba is hagytam a hegedülést. Mivel a zongora nem igényli annyira a mindennapi gyakorlást, még mindig játszom, azon tanulmányozom a zenét, még a barokkot is.

- Nicole Falliennél kezdte az éneklést. Ő szoprán énekesnő, hogyan talált rá? Nem kíván a kontratenor hangfaj különleges képzést?

- Hallottam a martinique-i származású, francia kontratenor, Fabrice di Falco koncertjét, akinek szintén ő volt a tanára. Felkerestem, és kiderült, hogy már sok kontratenort tanított, így hát tizennyolc éves korom óta ő foglalkozik velem. Neki mindig is az volt a véleménye, hogy ez nem kíván más technikát, mint amit a szopránok, tenorok is alkalmaznak, ha magas fekvésben énekelnek. A kontratenorok alapvetően baritonok, én is az vagyok. A másik elve az, hogy azért, mert kontratenor valaki, mindent meg kell tudnia csinálni. Kis részletekben vannak különbségek, de jól énekelni nem lehet nagyon más módon.

- Legnagyobb sikereit castratók számára írt szólamokban aratta. Ők nagyon virtuózak voltak, egy kontratenor hogyan tud megbirkózni a számukra írt áriákkal?

- Néha nagyon nehéz, hiszen nem tudunk sokat arról, hogy milyenek voltak, szerényen kell megközelíteni ezt a repertoárt. Erősebb, nagyobb hangjuk volt, mint a női szopránoknak, ezért voltak alkalmasak férfi hősök megformálására. A tüdejük is sokkal fejlettebb volt, nagyon hosszú frázisokat tudtak egy lélegzetre kiénekelni, amiket nekünk most kis levegővételekkel, muzikális módon kell tagolnunk, úgy, hogy ne öljük meg a zenét. És hát, mi mégsem castratók vagyunk, ezért éneklek egyre inkább mindenféle mást is.

- Repertoárja a barokk zenén belül is Monteverditől Vivaldiig, Händelig terjed. Monteverdi is valami más?

- Azt gondolhatni, hogy Vivaldit nehezebb énekelni, mert nagyon virtuóz technikát kíván, úgy írt emberi hangra, mint hegedűre. De nekem talán Monteverdi a nagyobb feladat, a kora barokkban még sokkal puritánabbak az eszközök, a szavak a fontosabbak, mint az ének, a dallam. Inkább a beszédszerűség a lényeges, nem brillírozhat úgy az ember, mint a nagy barokk áriákban. Ugyanakkor Monteverdi, Cavalli pont ezért jó iskola, azt tudom megtanulni, hogyan legyek otthon egy szigorúbb stílusban. Utána sokkal könnyebb Händellel, Vivaldival bánni.

- Viszont az, amit most a Zeneakadémián énekel, már teljesen más. Romantikus, későromantikus francia szerzők dalaiból válogatott, de szintén kontratenorként adja elő ezeket. Honnan jött az ötlet?

- Már húszéves koromban gondoltam erre, mert hegedűn, zongorán sok Debussyt, Faurét, Saint-Saënst játszottam, vonzott ezt a nagyon bensőséges hangvételű repertoár. Három évvel ezelőtt találkoztam a hegedűs Renaud Capuconnal, aki bíztatott, hogy játsszunk francia zenét. Azután megismerkedtem Jerome Ducrosszal, a zongoristával, és ő vett rá, hogy még több ilyennel foglakozzam, így hát belevágtunk ebbe a kalandba. Nagyon fontos itt számomra, hogy franciául, az anyanyelvemen énekelhetek, mert az a költészetet is közel áll hozzám, amire ezek a dalok íródtak. Kifinomult szövegek, Verlaine, Baudelaire, Victor Hugo művei vannak köztük. A barokk ária szövegei sablonosak, vagy nagy szomorúságról, vagy nagy boldogságról szólnak. Ezek a költemények nem olyan fekete-fehérek, sokkal szélesebb tartalmi skálát járnak be, hullámoznak bennük az érzelmek. Ezt az irányt szeretném követni a hangommal a jövőben.

- Ha már a francia zenénél tartunk: a francia barokk, Lully, Rameau nem érdekli?

- Franciaország volt az egyetlen, ahol nem hódoltak be a castratóknak, akiket Londonban, Madridban, Németországban, Bécsben, s még Moszkvában is ünnepeltek. Nálunk az egyházi zenében volt csak kis szerepük, a színpadon azonban semmi. Ott a férfi hősöket az haute-contre hangfaj tulajdonosai alakították. Ők tenorok, akik nagyon könnyedén bánnak a magas hangjaikkal, mellhangon énekelnek, nem fejhangon, mint én, ezért nem nekem való ez.

- Hogyan készült budapesti koncertjére?

- Annak ellenére, hogy lemezre vettük, sokszor előadtuk ezt a programot, lehetnek nehézségeim, mert nem nyugodhatom bele, hogy már annyiszor csináltuk, és biztos minden rendben megy majd. Mindig változtatok tehát valamit, hogy ébren tartsam a figyelmemet. Izgulok is, mert otthon barokk énekesként tartanak számon, ezért ezt a műsort nem könnyű elfogadtatni Franciaországban. Máshol is régizene-specialistaként ismernek, viszont franciaként is: amikor éneklem ezeket a dalokat, nagyon franciának érzem magam. Azt gondolom, hogy ezért egy ilyen összeállításra nyitottabb itt a közönség, mégis kíváncsian várom, hogyan tudom ezt a francia szellemiséget a magyar közönségnek közvetíteni.

(Fotók: Kállai Márton)