\"A tanítás még komolyabb feladat, mint amit korábban csináltam\" (Marton Éva)
Stílszerűen a Zeneakadémia portájánál találkozunk. Kemény a kézszorítása, s az is, ahogyan odaveti: \"Marton\". Némi keresgélés után a Rektori Tanácsteremben kötünk ki, ahol nyomban megenyhülve mutatja Bartók egykori zongoráját, s meséli, hogy ebben a teremben államvizsgáznak a hallgatók, s itt diplomázott ő is.
- Ahogy néztem a Zeneakadémián az előadást, egy hölgyismerősöm jutott eszembe, aki azt mondta, az a baj, hogy Bartók operáját mindig férfiak rendezik. Van abban valami, hogy a férfiak másképp rendezik a Kékszakállút?
- Érdekes a kérdés. Tegnap épp Kodály-dalokkal foglalkoztam otthon, ültem a zongoránál és egyszer csak rádöbbentem: majdnem minden zeneszerző férfi volt. Miért férfiak írnak zenét? Honnan tudja egy férfi, hogy egy nőnek milyen érzelmi világa van? Van egy prioritásuk a férfiaknak, itt megint nem vagyunk egyenlők. Oké, gyönyörű szép darabokat írtak nekünk, de miért nem tudunk mi nők ilyesmit írni? Én például dolgoztam együtt egy német származású francia rendezőnővel, Monica Waitzfelderrel, aki Rio de Janeiróban állította színpadra a Kékszakállút. Õ teljesen másképp nyúlt a darabhoz, de azért nem lehet általánosítani, inkább egyénenkénti megközelítést látok. Én a személyiséget tartom fontosnak: egy Elektrának, egy Juditnak százféle színe van, mindenkinek el kell döntenie, hogy az adott estén mit tart ezek közül kiemelendőnek, hangsúlyosnak, mit akar kihozni a szerepből.
- Annak ellenére, hogy koncertszerűen szólalt meg a darab, alakítása szinte magához láncolta a néző tekintetét, annyira összművészeti előadás volt. Mit jelent Önnek Judit szerepe?
- Nekem ez az opera nagyon sokat jelent. Ha visszamegyek 1968 májusára, akkor pont ebben a teremben, ahol most ülünk, Kroó tanár úrnál államvizsgáztam, s pont a Kékszakállúból. Nagyon fel kellett készülni rá. Azután az évek során megpróbáltam a tanultakat úgy felhasználni, hogy mindaz, amit elsajátítottam, képlékeny maradjon. Változzon korban, időben, térben, mindig az akkori időben a legközelebb tudjam magamat hozni ehhez a nőalakhoz. Ezért tudom mondani, hogy az én Juditomnak nagyon sokféle arca van, hiszen 39 éve vagyok a pályán, nagyon sok helyen énekeltem, rengeteg hatás ért másoktól, partnertől, zenekartól, karnagytól. Az elmúlt években ez a szólam mindig velem volt. Olyan őszinte kapcsolat alakult köztem és a szerep között, ami ritkán fordul elő az életben. Meg tudom számolni egy kezemen, hány ilyen közeli szerepem volt. A mostani előadáson egy folyamatot próbáltam ábrázolni, hogy néző/hallgató érezze Judit folyamatos összeomlását. Megpróbáltam átélni Judit érzéseit, a darabban megtett stációkat, de úgy, mintha közben még nem tudnám, mi lesz a következő Talán ezt az őszinteséget érezte az előadás alatt.
- Nem csak én érezhettem így: a második emeleten különösen nagy-nagy ováció volt…
- Azok a gyerekeink voltak…
- Már második tanéve a Zeneakadémia tanszékvezetője. Mennyire más ez az új \"szerep\"?
- Ez nem szerep, mint ahogy az sem volt szerep, hogy operaénekes vagyok, bár ez - ha lehet így fogalmazni - még komolyabb feladat, mint amit korábban csináltam. Mert az, hogy magamat formálom, ki és mi lesz belőlem, hogyan tudom elérni azokat a célokat, amiket kitűzök, az egy felelősség. De itt hozzám kerül egy felnőtt énekes, férfi vagy nő, és én belőle próbálok valakit vagy valamit csinálni, helyesebben segíteni abban, hogy saját magát formálhassa, ami nagyon nehéz feladat. Tovább nehezíti ezt, hogy már nem gyermekek. Õk nem alakíthatók olyan egyszerűen, mint a hat-hétéves kisgyerekek. Ide hozzánk már kiforrott egyének kerülnek, fiatal, húsz-huszonéves hallgatók, akiknek elképzelésük van a világról, hozzák az otthoni légkört, azt a tanulmányi előképzést, ahogy foglalkoztak (vagy nem foglalkoztak) ezzel a műfajjal. Ez teljesen más. Itt - életemben először - nem magamért vállalok felelősséget. Ezért ez szerintem még nagyobb felelősségtudattal jár. Én korábban sem voltam egy elhamarkodott döntéseket hozó típus, de itt bizony olykor két-három-négy nap után döntök, mert jól át kell gondolni az előnyét, a hátrányát, a gyerek, az egyetem, a tanszék, a magam szempontjából is.
- Sok világhírű énekesből lett kitűnő énekmester, hamarjában Schwarzkopf, Bergonzi, Tito Gobbi jut eszembe, de jóval többen vannak, akik ódzkodnak a tanítástól. Mi lehet ennek az oka?
- Én az okát talán ott keresném, hogy mennyire egoista az illető. Egy jó értelemben vett egoizmusra mindenkinek szüksége van. De ez nem feltétlenül társul egy olyan szociális gondolkodással, hogy Istenem, én elértem mindent, van egy hatalmas batyum, amibe annyi mindent beleraktam az évek során - miért ne adjam ezt tovább, miért ne tanítsam őket arra, amire engem sosem tanítottak? Mondjam azt, amit nekem soha nem mondtak meg, hogy erre vigyázz, arra figyelj! Ez egy nagyon-nagyon érdekes dolog, mert van olyan tanár, aki nem mer beszélni arról, hogy voltak kudarcai, hogy mennyire nem ment az elején, míg akad olyan is, aki nagyon kitárulkozik, és ilyeneket is elmond. Én nagyon érdekes típusú énekes voltam, aki nem ült egyszerre több lovon, erre nagyon vigyáztam. Mindig csak egy feladatot akartam egyszerre teljesíteni, és egyikből mentem át a másikba, a következőbe. Itt most millió dolgot kell szem előtt tartani. Negyvennyolc diákunk van, őket állandóan figyelni kell, értelmezni a magam módja szerint, keresni a jót bennük, mi a hiba, azt hogy lehet kijavítani. Ha valaki nem halad, nem fejlődik, akkor kiemelem, és magamhoz veszem. Azt tudják, hogy nálam nagyon kell dolgozni. Olykor leülök velük megbeszélni, mi a gond, miben lehet segíteni. Ez a műfaj bizalmi dolog, mert a növendék megbízik a tanárban, és ha az ellene dolgozik, akkor mindenki rosszul jár.
- Milyen a felhozatal?
- A felhozatal semmivel sem rosszabb, vagy jobb, mint bármikor volt. Az operatanszak félévi vizsgáján túl vagyunk, és a helyzet nagyon ígéretes. Hogy mennyire, azt az mutatja, hogy koncertekre hívnak vidéken, a MűPában van az \"Opera mindenkinek\" sorozat, kezdünk kapósak lenni, nyílnak az ajtók. A gyerekeink tehetségesek, ügyesek. Rendezői szempontból Kovalik Balázs foglalkozik velük. Modern, de tradíciókra építő mai felfogást, az új utat járja velük. Zenei szempontból nagyon fontos, amikor olyan koncerteket sikerült létrehozni, mint például az ősszel Händel Saulja volt, Helmuth Rillinggel. Jövőre a Máté-passiót tervezzük. És nagyon fontos, hogy a zenekar, énekkar tagjai, a szólisták mind-mind a növendékeink közül kerülnek ki, egy nagy közös csapat, akik együtt élik meg az adott ciklust.
- Térjünk kicsit vissza a színpadra. Nincs olyan szerepálma, ami elkerülte a pályáján?
- Én egyetlenegy szerepet hiányolok talán. Pár éve Miskolcon, az operafesztiválon találkoztam Csajkovszkij művével, Az orleans-i szűz című operával, azt sajnáltam, hogy nem énekeltem el. De ha arra kérdez, sajnálom-e, hogy egy Nabucco-Abigaille-t, egy Lady Macbeth-et vagy egy Normát kihagytam, akkor a válaszom nem. Sosem érdekeltek. Ezek azok a szerepek, amelyek esetében az ösztönöm megóvott attól, hogy a hangom hamarabb elmenjen, hogy tönkremenjek. Szerintem jó, hogy ezeket kihagytam. De a nagy szerepek, amiket szerettem volna énekelni, mind-mind az enyémek voltak.
- Ha számvetést készítene, mi lenne az a - mondjuk - három legfontosabb szerep, amit megnevezne?
- Hadd ne kelljen még számvetést készítenem. Nagyon sok fontos szerep megtalált, Toscával például minden ajtót kinyitottam, a Turandottal pedig végképp belőttem magamat, mind Európában, mind Amerikában. Azután Strauss Elektráját említeném. Emlékszem, amikor Bécsben először próbáltuk, minden nap 8-10 óra munka után kék-zöld foltokkal mentem haza, rettenetesen elfáradva estem az ágyba. Ennek a gyümölcsét egy évvel később a Covent Gardenben (Sir Georg Soltival és Götz Friedrichhel) arattam le. Akkor írta a londoni Times \"double Hungarian triumph\", azaz \"dupla győzelem\". Ugyancsak fontos volt egy másik Strauss-mű, Az árnyék nélküli asszony. Nagyon szerettem, abban a Császárnét és Kelmefestőnőt énekeltem. S most, pályám vége felé haladva egy nagyon-nagyon szép szerepet adott az élet, a Jenufa Templomosasszonyát. De közben is olyan élményeim voltak, mint amikor a Metben Ortrudként az \"Entweihte Götter\" után 15 percre leállt a zenekar, akkora tombolás volt. A szünetben rohant be James Levine: \"alig tudtam miattad folytatni\", én meg csak mosolyogtam, hogy \"mondhatsz, amit akarsz, nekem tapsoltak\". Vagy: A trubadúrt életemben először a Milánói Scalában énekeltem. Vagy: az első Turandotomat Bécsben Lorin Maazel dirigálta Ricciarellivel, Carrerasszal. Kinek adatott ez meg?
- Mostanában ismét Elektrát fog énekelni Németországban.
- Most lett volna májusban ismét, Düsseldorfban, de nem készült el a Ház felújítása, ezért áttették őszre, így viszont a vizsgákon itt tudok maradni, ami nagyon jó. Jenufa lesz Hamburgban júniusban, a vizsgák után és szintén ezt terveznek ősszel Düsseldorfban is.
- Jövőre Pesten is bemutatják az Elektrát…
- De nem velem. Nem kértek rá.
- Magyarország így kimarad az Elektrából?
- Ki. Annak idején a MűPában elő akartam adni, de nem tudták összekaparni a pénzt. Egy nagyon keserű és hosszú vita eredményeként döntöttem úgy, hogy nem is kívánom ezek után előadni ott. Eléggé neheztelek emiatt, hogy akkor nem jött senki a segítségemre. Az, hogy most az Operában nem rám számítanak, az az ő ízlésüket dicséri, de ez jellemző az egész tisztes társaságra.
- Ha már itt tartunk: kiírták a pályázatot az Operaház igazgatására…
- Miért, még ki kell írni? Nem volt lefutott dolog ez eddig is? A saját bőrömön tapasztaltam.
- Nem érdekli?
- Nem. Erre a feladatra pályázatot kiírni felesleges. Ehelyett meg kell bízni valakit, aki már bizonyított, akiről tudják, hogyan dolgozik. Minden alkalommal újra meg kell csinálni ezt a játékot? Indifferens zsűri bírálja el, akik nem értenek hozzá. Már kétszer megcsinálták, s le voltak osztva a lapok. Nagyon jól tudják, kit akarnak. Sajnos ez politika. Csak azt az egyet kérem a Jóistentől, hogy egyszer véletlenül jót válasszanak (és ne egy embert, hanem egy csapatot), mert megérdemelné az Operaház.