„A művészi szakma nem arról szól, hogy az ember szenvedjen” - interjú Kaya Ariel Woytynowska, zenei teljesítményszorongás-kutatóval

   - Pár hónapja lapunkban is megjelent a Magyar Zenei Teljesítménypszichológiai Kutatás felhívása egy kérdőív kitöltésére. Mi a kutatás célja és perspektívája?

   - Alapvetően ebben a fázisban két célom volt, az első, hogy a Zenei Teljesítményszorongás Leltárból, ami eredetileg egy ausztrál kutató, Dianna Kenny 2009-ben megjelent munkája, készüljön egy magyar adaptáció, amit lehet praxisban és a tudományos munkában is használni. Az eredmények már publikálásra kész állapotban vannak és remélhetőleg nemsokára megjelennek. Magát a kérdőívet már Dobos Bianka a doktori disszertációjában bemutatta Szegeden a Pszichológiai Tanszéken, de nem készült belőle validált verzió. 2023-ban volt egy workshop sorozatunk dr. Lénárt Ágotával a Testnevelési Egyetemen, ahol pilot jelleggel az új fordítást használtuk. A mostani kutatási projekt keretében végeztük az eszköz pszichometriai validálását. Ez azt jelenti, hogy teszteljük, hogy az eszköz ugyanazt méri-e magyarul, mint angolul (ezért fontos a precíz, ugyanakkor idiomatikus fordítás), és hogy megbízhatóan hoz hasonló eredményt mondjuk egy hét elteltével.

   - Az ausztrál kutató nyomán vélelmezem, hogy ez vélhetően a nagyvilágban is téma lehet, a Ti felmérésetek különbözik más országokban zajló kutatásoktól?

   - Ez a része nem igazán, ugyanazt a kérdőívet elemezzük, a statisztikai eljárás is hasonló. Azt viszont lehet tudni, hogy mind a magyar, mind a nemzetközi kutatásokban (francia, olasz, koreai, kínai, ukrán, román stb.) a faktorstruktúra (tehát azok a tényezők, amiket mérünk a 40 kérdés segítségével) egy kicsit eltér az eredetitől. Van, ahol jobban, van, amiben kevésbé, a helyi adottságoktól függően.

   - Mi volt a másik cél?

   - A másik cél az ún. populációs tanulmány elkészítése. Ez az igazán izgalmas, egyedi része a projektnek és már most is látszik, hogy csak a felületet kaparjuk: hogyan alakul a szorongás, ha az illető főállású zenész, ha hobbizenész, ha zene- vagy énektanár, ha diák és sorolhatnám. 364-an töltötték ki a kérdőívet, ez egy ilyen kicsi országban megfelelő. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy például van-e hangszerspecifikus kiugrás. Egyszerűsítve: aki hegedűn játszik, az jobban szorong-e, mint aki kürtön? A kérdőív több részre oszlik, van, amelyik az általános szorongást nézi, a másik a zenével összefüggésben és külön kérdőív vizsgálja, hogy ezt a jelenséget milyen eszközökkel próbálják csökkenteni. Arra vagyunk kíváncsiak, honnan lehet sejteni, hogy az illető szorongani fog és milyen helyzetekben gyakori ez. Ezeket az eredményeket azután nemzetközi viszonylatban össze lehet hasonlítani.

   - Két dolog ütötte meg a fülemet, az egyik a Testnevelési Egyetem. Vajon miért a Testnevelési Egyetem foglalkozik ezzel a teljesítménypszichológiával?

   - A sportpszichológiát azt hiszem, mindenki tudja értelmezni: a sportolóknak, ahhoz, hogy kiugró teljesítményt érjenek el, szükségük van lelki támogatásra is. Az élsportolóktól elvárt a kiemelkedő teljesítmény és előfordulhat, hogy a szorongása, depressziója, egyéb problémái miatt kevéssé tud teljesíteni. Számos példát ismerünk arra, hogy egy sportpszichológus segíthet ezeken átlendülni. Kap egy légzéstechnikai eszközt, egy kis autogén tréninget, feltérképezik, miért is szorong stb. és kiderül: ez a sportoló a következő megmérettetésen sokkal jobban tud teljesíteni. Az élsport nem áll messze attól, amikor egy operaénekes az Erkel Színház színpadán áll és kétezer ember előtt énekel, vagy a MÜPA nagytermében egy versenymű szólóját játssza. A sportpszichológia, mint fogalom majd’ 200 éve létezik, most egy tágabb értelemben beszélünk róla teljesítménypszichológia néven. Az Európai Sportpszichológiai Társaság kongresszusát a legutóbbi két vagy három alkalommal már Sport- és Teljesítménypszichológiai Kongresszusként hívták össze. Tehát a szakma már nemcsak a sportolókkal, hanem a katonákkal, orvosokkal, menedzserekkel és az előadóművészekkel, ezen belül táncosokkal, énekesekkel, zenészekkel is foglalkozik.

   - Az előadóművészek szempontjából ez, némileg leegyszerűsítve a lámpalázra vezethető vissza. Azok a művészek, akikkel beszélgettem az elmúlt évtizedekben, megoszlottak ebben a témában. Az egyik felük azt mondta, hogy a lámpaláz egy szükséges dolog ahhoz, hogy jól tudj teljesíteni. A másik oldal viszont azt állítja, hogy ő soha életében nem volt lámpalázas. Aztán ott vannak azok a legendák, hogy – most mondok nevet is – Gyurkovics Mária olyan lámpalázzal küzdött, hogy minden alkalommal szó szerint be kellett lökni a színpadra és amikor már bent volt, elmúlt a lámpaláz, onnantól tudott teljesíteni. Te hogy látod, az előadóművészeknél ez hogy működik?

   - Mindenki más és más, tényleg van, aki erre esküszik, van, aki arra. Egy Yuri Hanin nevű kutató írta le az optimális funkcionálási zóna elméletében, hogy van, akinek felfokozott érzelmi koncentrációra van szüksége ahhoz, hogy ő nagyobbat teljesítsen, és van, akit a higgadt, kiegyensúlyozott környezet tud kiemelkedő teljesítményre sarkallni. Képzeljünk el egy Éj Királynőjét zen állapotban a Bosszúária előtt – az nem fog menni. A feladat típusa és komplexitása, az egyén személyisége, illetve a körülmények határozzák meg az eredményt. Nem mindegy, hogy mi a helyzet, milyen a személyiség és mi a feladat. Pár éve, a Covid után például mindenkinek – különböző mértékben – meg kellett küzdenie a hosszú kihagyás okozta sérülésekkel/terhekkel. Ez mindenkit szinte egyformán érintett.

   - A Covid miatt elmaradt fellépések hiányát kellett ellensúlyozni?

   - Az elmaradt koncertek miatt az idegrendszer nem tudott megfelelő terhelést kapni, hiába gyakorolt végig, hiába tudta a feladatot technikailag tökéletesen megoldani. A hiányzó idegrendszeri hőfok miatt váratlanul érkezett az újabb megmérettetés.

   - Eddig főleg szólistákról beszéltünk, de mi a helyzet a „zenei csapatsportokkal”, azaz a zenekarban, énekkarban, balettkarban foglalkoztatott művészekkel?

   - Igen, ott kicsit mások a kihívások, bár számtalanszor előfordul, hogy a zenekarban játszó művész egyébként kamarázik is kisebb-nagyobb formációkban, vállal különböző helyszíneken szóló feladatokat is, vagy akár a zenekari működése közben is előfordulhat egy fontos szólófeladat. A kérdőív alapján és a személyes tapasztalataim szerint nem feltétlenül csak a fellépéshez kapcsolódó problémák jöhetnek elő, nagyon sok minden dől el a próbákon is: hogyan viszonyul az énekkar/zenekar vezetője egy menet közben felmerülő problémához vagy a kollégák az adott szólamban milyenek, esetleg az előttem ülő hogy reagálja le az én megszólalásomat. Van olyan a praxisomban, akit az frusztrál legjobban, hogy az énekkarban a mellette ülő szólamtársa esetleg beleköt. Máshol állóképességi probléma merül fel egy zenekari művésznél egy nehezebb és hosszú zenekari mű előadása során. És persze van olyan, aki rendben dolgozik egy énekkarban, de amikor felkéri a kórusvezető egy rövid szólóra, akkor meg ott a világ vége.

   - Ez többnyire személyiségfüggő, ugye?

   - Persze. Nagyon sok tuttista művész egyáltalán nem akar szólista lenni, nagyon jól elvan basszus kettőben vagy a csellószólamban, eszébe sem jut szólóra jelentkezni (akkor sem, ha az adottságai egyébként meglennének). Ezzel nincs mindenki így, van, akinél a frusztráció forrása, hogy úgy érzi méltatlanul énekel kórusban, játszik zenekarban, amikor sokkal jobbnak gondolja magát bizonyos szólistáknál. Ha megnézzük a szólisták és az együttesekben dolgozó művészeket, nincs köztük szorongás szempontjából különbség. Nincs olyan, hogy a szólisták jobban izgulnak.

   - A szorongás leküzdhető az idő haladtával? Tehát előfordulhat, hogy a pályakezdés után 5-10 évvel már kevésbé kevésbé szorong, mint a kezdetekkor?

   - A tapasztalat és a rutin hiánya mindenképpen okozhat szorongást, de nem mondható ki egyértelműen, hogy aki húsz éve van a pályán, az nem szorong. Az érzés, a szorongás érzése ugyanolyan egyébként húsz évesen, mint negyven éves korban. Fiataloknál a fellépés ritkasága miatt indokolt, ha egy ilyen megmérettetés alkalmával előjönnek a tünetek. Ebben egyébként nem kis szerepe van a magyar zeneoktatási rendszernek, ami inkább a hibák módszeres tetten érésével kíséri a növendékeket végig a tanulási folyamaton. Szomorú, de amikor megérkezik problémájával hozzám egy művész és amikor elmeséli, hogy a Zeneakadémián XY tanította, már előre tudom, mi a specifikus traumacsomag. Egy félresikerült, rossz hang szinte egy életre leírja az illetőt, legalábbis ők így érzik. Érthető, hogy akiknek évente kétszer-háromszor van nyilvános vizsgájuk, befeszülnek ebbe a szituációba.

   - Mondok egy jellemző példát: volt egy nagyon elismert énekes, aki egy erős vizsgaszituációban, amikor először átvett egy emblematikus szerepet egy rendkívül népszerű, visszavonuló művésztől, az opera legismertebb áriáját hatalmas gikszerrel zárta. Ezt a traumát nem tudta kidolgozni magából és bár tíz-tizenöt évet még a pályán töltött, az adott jelenetben nagyon sokszor gikszergyanús megoldásokat mutatott. Végül viszonylag fiatalon vissza is vonult annak ellenére, hogy fizikailag remek állapotban volt. Az utolsó színpadi évei végig a trauma körül zajlottak. Volt, hogy főpróbán hibátlanul teljesített, majd az esti előadást megint gikszer kísérte. Hasonlót tudunk a világhírű tenorról, Franco Corelliről, aki a pálya második felében legendás lemondóvá vált. Ahogy közeledett az előadás, egyre többször produkált betegségre utaló heveny tüneteket (orvos is látta), majd, amikor lemondta az estét, fél órán belül „meggyógyult”.

   - A tenorokat magas hangok alapján “szokás” értékelni - bár szerintem ez felesleges és igazságtalan, de attól még a közönség egy része kizárólag ez alapján formál véleményt egy tenorénekesről. Ezért ekkora “ügy” egy félresikerült magasság. Ahogy nincs Éj királynője sem kellő magasság nélkül, ott mondjuk nincs mese, kottában ott áll a kilenc darab magas F. Corelli híres eset, fiatal korában is szorongott, nem élvezte igazán a szereplést, csak egy ideig jobban úrrá tudott lenni a szorongásán. Ez összefügghet a test, az énekes „torkában lévő hangszer” idősödésével is, amikor már nem működik annyira a korábban működő reflex. A nőknél a klimax és ezzel járó hormonális változások is tudnak ilyet produkálni, de akár a terhesség és a szoptatás is. Ilyenkor másképp működik a hangszer, az énekesnek át kell alakítania a működést a megváltozott szervezethez alkalmazkodva. Ez azoknál, akik igazából sosem tanultak alapos énektechnikát, mert egyfajta ösztönös natúr énekléssel jutottak a pályára, külön problémát okozhat. Valamivel kisebb mértékben ez hangszereseknél is fennálló gond lehet, hogy a hallás, vagy az ízületek kopása, deformálódása, esetleg a helytelen életmód miatt, hogy az korábban nem tapasztalt hibákhoz vezet. Ilyenkor, ha valaki egyébként is szorongós típus és most a teste sem engedelmeskedik, a probléma halmozódik. A neves zongorista Claudio Arrau is rettegett egy időszakában a fellépéstől és egy hiba után - bár folytatta a játékot - fejben sokszor "feladta" a koncert sikerét. A szorongás tud olyan testi tüneteket kiváltani, hogy a zenész úgy érzi, egészen halálközeli állapotba került.

   - Olyannal is találkoztam, amikor egy tényleg idős énekesnek mélyebbre helyezték a híresen magas fekvésű áriát egy kis szekunddal, mert problémát okozott neki. Londonban egyébként Joan Sutherlandnek is transzponálták az Éj királynőjét, mert nem volt üzembiztos F-je.

   - Simán lehet, hogy el tudta volna énekelni, de pont annyi biztonságérzetet adott neki, hogy azzal a fél hanggal lejjebb vitték az áriát, hogy nyugodtan futott neki. Ezek kivételek, de azért alapvetően illik abban a fekvésben előadni egy operaáriát, ahogy megírták. A dalirodalomban vannak különböző átiratok – sokszor magától a szerzőtől.

   - És akkor még ott vannak azok az extrém magasságok, melyek ugyan nincsenek benne a kottában, de az előadói tradícióban már szerepel, például a Trubadúr Strettájának rettegett magas C-je.

   - A Traviata Esz-ét is elvárja a közönség jó része, az sincs benne a kottában. Ezek szintúgy szorongást okozó elvárások.

   - A kérdőívben szerepelnek a Zenei Teljesítményszorongás Leltár és a Zenei Teljesítményszorongás Megküzdési Stratégiák kérdései. Nagyon populárisan fogalmazva: ezek a kérdések mire irányultak?

   - A Zenei Teljesítményszorongás Leltár kérdései az előadás környékére koncentrálnak, szokott-e előadás előtt feltűnően dobogni a szíve, izzadni a keze, fellépés után tud-e aludni. Vannak olyan kérdések, hogy a környezete miként állt a pályaválasztásához, bátorították-e, egyáltalán jellemző-e a szorongás a családjára? Jelent-e valamit neki, ha a közönség soraiban helyet foglal egy számára fontos személy, ismert szaktekintély? A másik kérdőív azért érdekes, mert bármily kézenfekvő, eddig nem került nemzetközi fókuszba, tudtommal a magyar fordítás az első. Ilyesmiket járunk körül a kérdésekkel: probléma esetén a zenész mit tesz? Beszél a tanárával, fellépő partnereivel? Mi módon tereli el a figyelmét a szorongás tárgyától? Tudatmódosító szerekhez nyúl? Szed-e béta-blokkolókat? (Számos hangszeres zenész használja kézremegés ellen.) Antidepresszánst használ? Járt-e az illető szakembernél ezzel a problémával? Egyáltalán milyen megoldásokhoz nyúl az illető és milyen sikerrel.

   - Milyen megoldásokhoz nyúlhat?

   - Felkészül az adott helyszínre, körülményekre, elképzeli előre, milyen környezeti hatások érhetik. Az internet korában már előre megismerhető számos helyszín. Meg lehet tanítani neki számos technikát, ami ilyen helyzetben segíthet.

   - Tegyük fel, hogy valaki felismeri a szorongást, mint problémát vagy a kérdőíveteken keresztül jön rá! Mit tud tenni? Én már láttam fúvóst, aki bár nem volt asztmás, befújt a torkába spray-jel, hogy a levegőzése jobb legyen. Egyik kedvenc énekesem a pályája csúcsán is belökött egy felest színpadra lépés előtt.

   - Van az a helyzet, amikor valakinek tényleg szüksége van gyógyszeres segítségre. Ilyenkor összehozzuk egy pszichiáterrel, de nem ez az általános. Egy előadóművész azt hitte, csak a béta-blokkolóval tud teljesíteni, aztán egyszer egészségügyi okokból miatt huzamosabb ideig nem szedhette és a kezelés során rájött, hogy nincs erre szüksége, akkor sem kezdte újra szedni, amikor már tehette volna. Érdemes foglalkozni első körben az életmóddal: az illető hogy alszik, milyen a táplálkozása, iszik-e elég folyadékot, mozog-e, alapvetően milyenek a körülmények. A nyálkahártya kap-e elég nedvességet? (Ez a fúvósoknak, énekeseknek elsőrendű.) A táplálkozás is érdekes, hogy ne szenvedjen hiányt létfontosságú elemekből. Feltérképezzük, hogy áll össze a napirendje onnantól, hogy felébred. Ha már itt gondok vannak, megpróbálunk közösen kialakítani egy egészségesebb életmódot. Körbejárjuk a tünetek megjelenését, jeleit, működését. Ha a mindennapi működést átbeszéltük, akkor megnézzük, mi van előadás előtt négy-öt órával.

   - Milyen típusú tünetek a legjellemzőbbek?

   - Nézzük előbb a fizikai tüneteket! Sok esetben kiderül, hogy a páciensnek nincs kontrollja a teste fölött, remeg vagy izzad a keze, fogy a levegője, nem tud nyelni, kiszárad a torka és sorolhatnám. Mit lehet ilyenkor tenni? Vannak gyakorlatok, melyek csökkentik ezt az állapotot: légzőgyakorlatok, autogén tréning, progresszív relaxáció, de fantasztikus hatást tudunk elérni a Kovács-módszerrel vagy az Alexander-technikával is. Számos eszközünk van, hogy a testre, idegrendszerre hassunk. Én nagyon szeretem a DBT-t, a Dialektikus Viselkedésterápiát. Eredetileg az akut öngyilkos hajlamú, borderline személyiségzavarral élő pácienseknek találták ki, de azóta sok más területen sikeresen használják. Számos gyakorlatias technikát tartalmaz, amivel különböző élethelyzetekben tud boldogulni az illető. Ezeket sokszor adaptálni szükséges. DBT-ben az egyik alapvető idegrendszer-szabályozási technika a búvarreflexet hívja elő és abból áll, hogy egy tál jeges vízbe kell tenni az arcot néhány másodpercre. A zenészeknél természetesen szempont, hogy a hirtelen hideg ne érje azokat a testrészeket, amik kritikusak az előadás szempontjából. Egy énekesnek nem ajánljuk, hogy igyon hideg vizet, de ha a csuklóját a hideg víz alá tartja, hatásos lehet. Sokat segíthet egy kis mozgás, aminek hatására elindul az endorfin-termelődés, majd utána a pulzus leesése együtt tudhat eredményt hozni. Vannak egyszerű légzéstechnikák vagy mozdulatsorok, amivel be lehet mindenkinek egyedien állítani a stresszoldást. Ha csak 20%-kal csökkentjük a szorongást, az rengeteg erőt ad és az illető tud arra koncentrálni, amire szüksége van. Ezek nem feltétlenül időrabló tevékenységek ha beállt a rutin, csak tudni kell hozzá, kinek mi segít. A fizikai tényezők nagy többségét jó előre készüléssel lehet pozitívan befolyásolni. Sokat szokott segíteni az ún. vizualizálás: képzelje el magát abba a terembe, ahol majd teljesíteni kell. Ha ismerős a helyszínen, akkor lépjen be többször, hogy otthonosan érezze magát, ne legyen olyan váratlan dolog, ami megakasztja. Hogy, meglegyen az ismerősségi faktor. A sportolók is ugyanezt teszik, nézik a közvetítéseket, mire számíthatnak. A maratonisták a Google Maps segítségével végigmennek az úton, ahol majd teljesíteni kell. Michael Phelps úszó elmesélte, hogy olyan lehetetlen szituációkat is lejátszott magában, hogy mi történik például, ha leesik az uszónadrágja úszás közben. Volt, hogy víz ment a szemüvegébe, semmit sem látott, de csak ment előre a saját tempójában, mert ki volt dolgozva ez a változat is. Ha egy művész hasonló helyzetbe kerül, kell lennie B tervnek. Pl. ha egy szopránénekesnő menstruál a nehéz fellépés idején és ez zavarja a hangképzést, ami előfordulhat, mert ahogy már említettük, hormonális változások során máshogy viselkedik a hangszalag. Ebben az esetben kitalálhat előre egy másik, könnyebb kadenciát, ami biztosan menni fog. Ne kelljen improvizálni, minden szituációra kell megoldás.

   - Melyek a nem fizikai tünetek?

   - A „jaj, megnéz Fáy Miklós és csúnyát fog írni”, „bejött próbán az igazgató és beszólt”, „nem vagyok elég jó” „nem tudok annyira jól teljesíteni, ahogy elvárják tőlem” és hasonló negatív gondolatok. Ez az ún. kognitív szorongás, amikor a gondolatok eluralkodnak az emberen. Gondolnánk, hogy Barbra Streisand 26 évig nem lépett fel élő koncerten azért, mert egyszer elrontotta a szöveget? Ilyenkor a terápia során olyan módszereket alkalmazzuk, hogy ezeket a hátráltató gondolatokat becsukjuk egy dobozba, nélkülük megyünk a színpadra. Minden olyan megsemmisítő dolgot fel lehet írni papírra és biztonságos helyen elásni/elégetni, ami árthat. Nagyon fontos, hogy mit mond magáról az illető: „Egy csődtömeg vagyok”, „nem vagyok alkalmas a pályára”, „úgysem fog menni”. Ha ezzel a gondolatcsomaggal kilép a közönség elé, lehet, hogy tud teljesíteni de biztosan nem fogja magát jól érezni. Pedig a művészi szakma nem arról szól, hogy az ember szenvedjen. Megkérdezve a pácienseimet, az a gyakori, hogy mindenki inkább a negatívumokat említi magával kapcsolatban. Mindig azzal foglalkozunk, ami még nem elég jó, ahelyett, hogy megkeresnénk a jót. Ez jellemzően közép-európai tulajdonság, úgy látom.

   - Az tudható, hogy 364 kitöltőtök volt. Leszűrhető már valami tanulság?

   - Minden nagyobb előadóművészi együtteshez, művészetoktatási intézményhez eljuttattuk az anyagot. Nagyon sok helyen továbbították, de olyan is volt, ahol vélhetően megakadt a titkárság szűrőjén. Meglepően kevés visszajelzés érkezett vissza például a Zeneakadémiáról. A szólisták, a zenekari-énekkari muzsikusok, diákok és tanárok nagyobb halmaza jellemzően hasonló arányban töltötte ki a kérdőívet. Olyan is volt, például egy ritka hangszer esetében, ahol sejthető volt, hogy a tanár, miután kitöltötte, továbbította a kérdőívet a diákjainak és utána ők is. A szólisták „kitettsége” rendkívül nagy, de jellemzően a rutinjuk is nagyobb. Az együttesekben tevékenykedőknél, mint mondtam, óriási szerepe van a főnöknek. Aki, ha nehéz természetű, nyilvánvalóan rányomja a bélyegét az együttes művészeire. Amúgy milyen érdekes, hogy a karmesterképzőt elvégzők mennyire nincsenek felkészítve pszichésen arra, hogy ők majd élet és halál urai lesznek. Az a jelenség is gyakori, hogy egy tanár túlvállalja magát, több helyen is tanít, zenekarban játszik, így kiégett, fáradt és türelmetlen, ha egy nehéz délelőtt után beesik a zeneiskolába tanítani, ahol ott várja egy, az iskolarendszer másik oldalától szintén frusztrált és kimerült tanítvány. A jó tanár sokszor kényszerül önjelölt pszichológust játszani, de kérdés, hogy van-e erre neki stabil idegrendszere?

   - Meglátásod szerint a komolyzenei előadóművészek hány százaléka vesz igénybe segítséget?

   - Nehéz ezt konkrétan megsaccolni. Kevesen vannak képben, hogy ez egyáltalán létezik. Most valami elindult, egyre többen jönnek, komoly- és könnyűzenei oldalról egyaránt. Volt, aki megelőzően évekig járt pszichológushoz, de a terapeuta, nem ismerve a magyar zenei életet, és egyáltalán a zenés szakmáról is kevés ismerettel rendelkezve csak általánosságban tudott segíteni, a zenei problémák esetében csak alig-alig. Olyan is volt már, hogy egy zenész inkább eljátszotta, hogy mit érez, annyira nem tudott beszélni róla. Ha a pszichológusnak semmi zenei előképzettsége nincs, mihez tud ezzel kezdeni? Az sem ördögtől való, hogy ha a páciens megkér, menjek el egy koncertjére és utána közösen kielemezzük. Ma már szinte mindenütt ott az okostelefon, a felvételt is meg lehet nézni., Nagyon kevés szakember van, aki zenészekre specializálta magát - nincs olyan, hogy zenészpszichológus (zenepszichológus van, a zene pszichológiájával foglalkozik), viszont előfordul, hogy valaki a Zeneakadémia után szerez pszichológusi diplomát. Visszatérve kérdésedre, hogy hány százalékban vesz igénybe segítséget, azt tudom mondani, hogy pszichológushoz még többen járnak, de mivel nagyon kevés olyan szakember van, aki kifejezetten zenével foglalkozik (és ne adj’ Isten, maga is zenél), ezért magát a problémát sokan csak nagyon távolról tudják megközelíteni, orvosolni. Szerencsére volt arra is példa, hogy az illető hozzám jött szakmai problémákkal, bizonyos tünetek miatt bevontunk egy másik szakembert, akivel tudtunk értekezni arról, hogy hogyan támogassuk a pácienst, kiegészítve egymás munkáját. Szerintem ez a szerencsés, nagyon jó a csapatmunka.

   - Mi volt régen, a korábbi időkben?

   - Tudjuk, hogy például a pszichoanalízis atyjához, Siegmund Freudhoz is jártak muzsikusok, például Gustav Mahler vagy Bruno Walter is. Anton Bruckner, vagy Szergej Rachmanyinov is járt huzamosan terápiára. Létezett tehát az a fogalom, hogy a zenész jár pszichológushoz, csak senki nem beszélt róla. Ez érthető is, még húsz-harminc évvel ezelőtt is, ha valaki nyilvánosan beismerte ezt, akkor ferdén néztek rá, hogy biztosan őrült vagy valami hasonló. 2026-ban általában már nem ez az első gondolata az embereknek, de sokan még ebben nőttek fel.

   - A ’80-as, ’90-es években, amikor a magyar csapat elment az olimpiára, a kísérők között minden volt: vezető, edző, orvos, gyúró, még szakács is, de pszichológus nemigen. Ez azért mára jelentősen változott. Legutóbb előfordult olyan, hogy egy pszichológus egyetlen – kétségkívül eredményes – sportoló kedvéért utazott ki. Lehet, hogy minden komolyabb előadó mellé kéne egy pszichológus, egy együttes mellé meg egy vagy több csapatpszichológus?

   - Egy nagyobb együttesben, mint az Operaház, Zeneakadémia, nagyzenekarok, profi énekkarok mellé nem ártana szakember, hogy legyen kihez odamenni, ha probléma van. Mert az normális dolog, ha problémánk van, segítséget kérünk - de nemcsak az együttes tagjairól, hanem a vezetőiről is szó lehet. Egy karmester, miközben kiképezik erre a különleges szakmára, nem kap az egyetemi évei alatt arra vonatkozó képzést, hogy miként tudjon szót érteni egy társasággal, ha oda kerül egyszercsak száz ember elé és egy nehéz, erőt próbáló művet kell eljuttatni az előadásig. Sokszor nem azért vannak konfliktusok az együttesek vezetőivel, mert az illető rosszindulatú, hanem mert nem ismeri fel, milyen kommunikáció vezet eredményre. A mentális egészség nemcsak a sportolóknak, hanem az előadóművészeknek is fontos. Ugyanez vonatkozik a kisegítő adminisztratív munkatársakra, titkárságvezetőkre, menedzserekre, segítőkre és sok mindenki másra is. Sokan vannak, akik ott dolgoznak a művészeti munka perifériáján, akik mind-mind kapcsolatba kerülnek művészekkel, ők ugyanúgy problémát okozhatnak. Nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy mindenki menjen el terápiára, de tarthatnának egy kommunikációs tréninget is, ahol beül egy coach és elmondja testre szabottan, mire kéne ügyelni egy művésszel való kapcsolattartás során. Nem mindegy, hogyan fogalmazunk, amikor valami hibát észreveszünk azért, hogy ne gerjesszük a problémát, hanem feloldjuk. A szaksajtóra is ráférne egy továbbképzés, mert ugyanígy nagyon nem mindegy, hogy egy zenekritikus miként fogalmaz a „bírálatában”. Ha nem ad információt a művésznek, hogy mi a probléma, csak a bántás jön át a kritikából. A célnak annak kéne lennie, hogy a művész elgondolkodjon és eljusson a javuláshoz, egészen a megoldásig, ne pedig vérig sértődjön.

   - A zenélés sok művésznek egzisztenciális kérdés is, tehát egyáltalán nem mindegy, hogy kezeljük ezt a helyzetet, ugye?

   - Így van, egy hangszeres művész az esetek döntő többségében 6-8-10 éves kora óta foglalkozik a hangszerével, az énekesek valamivel később kezdik, többnyire 16-18-20 éves korukban. Ezek az emberek 40-50 évesen jellemzően már nehezen tudnak szakmát váltani, az egész identitásuk az, hogy zenészek. Előfordul, hogy valaki azért adja fel a zenei pályával vagy a szóló karierrel kapcsolatos álmait, mert mentálisan nem érzi magát elég erősnek. Ezt szeretnénk megelőzni. Azt nem mondhatjuk, hogy aki szorong, az nem való művészpályára, mert fel lehet tárni az okokat és megkeresni a rá egyedien vonatkozó megoldást.