"A hegedű olyan, mintha a testemből nőne ki, mintha a részem lenne" (Lisa Batiashvili)

Egy nappal a Dvořák-kvartett előadása után Verbier-ben, a Montpellier Szálló teraszán ülök zenészideálommal, Lisa Batiashvilivel. A fiatal művésznő nagyon kedvesen, közvetlenül válaszol kérdéseimre.

   - Néhány éve Párizsban hallottam először önt, Sibelius Hegedűversenyét játszotta. Annyira megragadott az előadás, hogy megvettem a CD-t is, amelyen Sibeliusé mellett Magnus Lindberg koncertje szerepel, az a mű, amelyet ön rendelt tőle. Bevallom, azóta sokkal többször hallgattam meg Lindberg versenyművét, mint Sibeliusét. Tervezi, hogy más szerzőktől is kér új műveket?

   - Igen, feltétlenül, de nem tudom megmondani, milyen gyakran. Egy új mű betanulása nagyon sok munkát igényel, igaz, egyben hallatlanul izgalmas feladat is. Aztán, ez szerencsés emberi találkozások kérdése is. Lindberget például évek óta ismertem, nem volt véletlen, hogy éppen tőle kértem darabot. Nagyon sokat segít, ha van valamilyen személyes kapcsolat a szerző és az új kompozíciókat bemutató előadó között. Hasonló ismeretség előzte meg Kancheli hegedűre és oboára írt művének bemutatóját is.

   - Programjait nézve az az érzésem, hogy nagyon sok XX. századi művet játszik, romantikusok ritkábban vannak repertoárján. Ez a műsorválasztás személyes ízlését tükrözi?

   - Nem, nem. A romantikusokat is nagyon szeretem, szoktam például Brahmsot játszani, sok romantikus szonátát, szeretném Ysaye-t és Franckot is műsoromon tartani. Persze a XX. században valóban nagyon sok kiváló hegedűversenyt írtak, s ezeket nem játsszák eleget. Igaz, ezek mára már a klasszikus repertoárhoz tartoznak, hiszen a XXI. században vagyunk!

   - Ha már az imént a grúz Kanchelit említette, hadd utaljak legutóbbi CD-jére, amelyen másik honfitársa, Tsintsadze Hat miniatűrjét mutatja be. Ragyogó ritmusú, izgalmas zenék, a másodikat pedig olyan csodálatosan játssza...

   - Ó, igen, a Suliko, az egy nagyon-nagyon népszerű dal Grúziában. A Tsintsadze-darabokat azért vettem fel a műsoromra, mert gyerekkoromban rengeteget hallottam a vonósnégyesre írt változatot. Egyébként is szeretném, ha minden korongomon lenne olyan mű is, amelyet a közönség nem nagyon ismer. És persze hazám zenéjét is örömmel népszerűsítem.

   - Grúzia nem úgy él a tudatunkban, mint a klasszikus zene hagyományos fellegvára, mégis, az utóbbi időben kiváló grúz zenészekkel ismerkedhettünk meg. Van valami titka a rendkívüli tehetségek előretörésének?

   - És még milyen sokan vannak, például fantasztikus énekesek! Grúziában van valami - hogy is mondjam - vibrálás a levegőben. Talán földrajzi okai vannak, a klíma, a természet sokszínűsége. A férjem [François Leleux oboaművész - a szerző] tíz évvel azelőtt járt Grúziában, hogy mi megismerkedtünk volna, és beleszeretett az országba, mert megérezte az energiát és elektromosságot, ami a hely szelleméből és az emberekből árad. Szóval nagyon sok ott a tehetséges ember, megfelelő oktatással és jobb lehetőségek megteremtésével még több kiváló művész pályáját lehetne elindítani.

   - Szeretnék egy kicsit visszatérni legutóbbi CD-jére, amelyen a Beethoven-hegedűverseny felvétele is szerepel. Ott a zenekart is vezeti. Mi a kellemesebb a szólistának: ha a zenekar irányítását is magára véve könnyebben megvalósíthatja saját elképzeléseit, vagy ha a zenekari megvalósítás feladatát egy karmesterre bízza?

   - Szinte a véletlen hozta úgy, hogy lehetőséget kaptam a zenekar irányítására. Nehéz feladat volt, de nem akartam kitérni a kihívás elől. Azért, ha jó karmesterrel dolgozik az ember, az valóban könnyebbé teszi az életet...

   - A közelmúltban szerződést írt alá a Deutsche Grammophone lemezkiadóval, első lemezük Sosztakovics 1. hegedűversenye lesz, amit - nagy örömömre - Münchenben meghallgathattam az ön előadásában. Csodálatos interpretáció volt, de egy picit csalódott voltam, mert az eredeti programban a Berg-koncert szerepelt...

   - Be kell vallanom, noha sokszor játszottam már - és fogom is játszani! - a Berg-hegedűversenyt, nehezebb feladat számomra, mint a Bartók-, Sosztakovics-, vagy Prokofjev-koncertek, mert kissé túl intellektuálisnak érzem, kevesebb benne az érzelem. Van egy sajátos "sötét" atmoszférája, ami számomra problémássá teszi. Persze minden zenének van tragikus oldala, de azt hiszem, mondjuk a schuberti tragikusság más, mint a bergi.

   - Mi a véleménye a Bartók-koncertekről?

   - Nagyon szeretem - és már többször játszottam - mindkettőt. Szeretném lemezre is venni őket. Többször győzködtem már lemezkiadókat - eddig sikertelenül, de nem adom fel! Legjelentősebb tanárom Ana Chumachenko volt, az ő mestere pedig Szigeti József. S mivel Szigeti sokszor játszott együtt Bartókkal, mondhatom, hogy Bartók művészi elképzeléseiről közvetlenül értesültem...

   - Budapesti koncert nincs a tervei közt?

   - Nagyon szívesen ellátogatnék Magyarországra, hiszen sok kiváló magyar zenészt ismerek. Milyen izgalmas lenne Budapesten Bartókot játszani! Sajnos még soha nem jártam ott, de férjem, barátaim elbeszélése alapján olyan város, amelyet szeretni tudnék.

   - Nem tudom megállni, hogy ne utaljak a tegnap esti koncertre, a Dvořák-kvartett csodálatos előadására. Nekem, mint hallgatónak óriási meglepetés volt, hogy négy zenész életében először együtt játszva ilyen lélegzetelállító produkcióra képes. Az összhang ilyen magas színvonala önöknek, zenészeknek is meglepetés volt?

   - (Jót derülve a kérdésen) Nem, meglepetés nem volt. Ha négy ember összeül, akik egyrészt mind nagyon otthonosan mozognak a kamarazenében, másrészt helyén vannak a gondolataik és az érzelmeik, nem lehet kérdéses az eredmény. Itt van Menahem Pressler, ő maga a Zene. Már mindent annyiszor eljátszott élete során... hasonló a helyzet Lynn Harrell-lel is, rendkívül nagy tudású zenész. Lawerence Powerrel már többször játszottunk együtt, közös lemezfelvételünk is van. Nem lepődtem meg tehát, sokkal inkább élveztem a gyönyörűséget, azt, hogy együtt muzsikálhattunk. Már nem arról volt szó, hogy lejátsszuk a hangjegyeket, még csak arról sem, hogy zenélünk, sokkal inkább arról, hogy létrejött egy csodálatos lelki kapcsolat.

   - A ZDF televízió Batiashvili-filmjének a végén van egy jelenet, amikor kislányának vesz egy hegedűt. Mi lett az eredmény? A kislánya is ilyen tehetséges?

   - Nem, egyáltalán nem. De nála igazából nem is a tehetségről, hanem az érdeklődés hiányáról van szó. Bár kifejezetten ő kérte a hangszert, nagyon ritkán veszi elő, s akkor is inkább csak nézegeti.

   - Hány éves most a kislánya?

   - (Nevetve) Holnap lesz hat, ezért a holnap délelőtti koncert után azonnal rohanok haza! Viszont a kisfiam, aki alig kétéves, azóta hogy járni tud, rendkívül fogékony a zenére, vezényel, táncol, látszik, hogy nagy hatással vannak rá az értékes művek... Talán ő lesz a következő muzsikus a családban.

   - Ön hány éves volt, amikor felfedezték rendkívüli tehetségét?

   - A szüleim szerint kettő. Amikor csak tudtam, megkaparintottam édesapám hegedűjét, az volt a kedvenc játékszerem. Aztán négyéves koromban apám megkezdte rendszeres oktatásomat.

   - Más hangszerrel nem is próbálkozott?

   - De, a zongorával egy keveset, mert édesanyám zongoratanárnő. De nem fogott meg igazán. A zongora egy nagy hangszer, egy adott helyen. Oda kell ülni hozzá. A hegedűvel lehet fel s alá járkálni, a lakás bármely szobájában játszani. A hegedű olyan, mintha a testemből nőne ki, mintha a részem lenne.