\"A hangrezgés nyomot hagyhat ember alkotta szerkezet nélkül is\" (Munhajzen Lajos)

\"Megnézném azt a zenerajongót, aki nem törné kezét-lábát egy eredeti Bach-koncertlemezért...\" mondta barátunk egy lemezbeszámolójában, valószínűleg csak azért, mert nem hallott még a magyar származású, a nyelvet kis akcentussal, de jól beszélő Munhajzen Lajos professzor áldozatos munkájáról. Nem csoda, hiszen az egyébként nagy erővel folyó kutatásokról - nagyon is érthető - szabadalomvédelmi, valamint szerzői-jogi okokból még nem számolt be a sajtó. Szerencsére a professzor régi olvasója lapunknak, sőt, szerkesztőségünk több tagja őszinte barátjaként tisztelheti, ezért sikerülhetett rábeszélnünk, hogy amint a szabadalmi tárgyalások állapota megengedi, elsőként a Café Momus olvasói előtt lebbentse fel a fátylat hatalmas jelentőségű fizikai, hangtani munkásságáról.

Tudós barátunk híresen tehetséges mesélő is, ezért rövid próbálkozás után feladtuk azt az elképzelésünket, hogy interjút készítünk vele. Holmi kérdésekkel amúgy sem sikerült volna feltartani. Csak hagytuk beszélni. A szövegen utólag sem kellett sokat szerkesztenünk, csupán a hivatkozásokat, idegen neveket lektoráltattuk vele.

-

Mint elszánt Bach-bolond, annak idején én is kezemet-lábamat törtem volna, hogy meghallgathassam a mester saját orgonajátékát, de én nem csak zenebarát vagyok, hanem elsősorban mégiscsak fizikus. Végtagjaim tördelésével szemben mindig előnyben részesítettem a fejtörést. Azt mindenki tudja, hogy Edison hangfelvételi eljárása annyira primitív, hogy minden műszaki alapfeltétele már évszázadokkal korábban adott volt. Zenélő órát, játékautomatákat, rugós óraműveket készítettek a tizenhetedik század elején is, de egy kézi meghajtású viaszhengert, a hozzá csatlakoztatott tűvel és tölcsérrel, már Archimedes valamelyik ügyesebb segédje is össze tudott volna rakni - ha gondolt volna ilyesmire.

Kezdetben abban reménykedtem, hogy valakinek csak eszébe jutott megcsinálni a korabeli gramofont, legfeljebb az feledésbe merült a hozzá nem értő kortársak közönye miatt. Előfordulhatott volna, hogy a készülék, és persze a legfontosabb korabeli felvételek megtalálása inkább történészi, régészi feladat. De megbízhatunk-e bennük?

Sajnos, közülük a legtöbben még büszkék is a műszaki tudományok terén mutatkozó teljes tájékozatlanságukra. Lehet, hogy csak nem ismerték föl a nyilvánvalót? Lehet, hogy ott volt az, csak krumplihámozónak nézték? Úgy éreztem, nekem kell hozzáfognom.

Rengeteg múzeum raktárban heverő leleteit néztem át. Rengeteg ásatás dokumentumait olvastam el, rengeteg szakemberrel beszéltem, de csak az időmet pazaroltam.

Az egyetlen említésre érdemes eredményem az volt, amikor az észak-olasz Alpok kolostorainak muzeális viaszgyertyáin barázdákat keresve rábukkantam Arnoldo Morsia főapát titkosírással karcolt feljegyzéseire. Az ellopott értékes kegytárgyak megtalálásáért járó jutalom segítségével aztán az egyetemen belül létrehozhattam saját intézetemet Die Institut für Historisches Schallwellenforschung, röviden IHSF néven.

Az IHSF már kitartó tervszerűséggel kutathatta a gyertyákat - majd később a sokkal ígéretesebbnek tűnő óntányérokat -, minden kézzelfogható eredmény nélkül. Súlyos csapás volt, hiszen magánkutatóként fontos források is elkerülhették a figyelmem, de az intézet kudarca után be kellett látnunk, a történelmi időkben semmilyen használható hangfelvételi eszköz nem készült.

Csak ekkor, jól emlékszem a pillanatra is, 1976 novemberében ért a villámcsapásszerű felismerés, hogy nagyon ostoba és szűk látókörű voltam akkor, amikor azt képzeltem, hogy hangfelvétel csak tudatosan, ember által tervezett és készített géppel készíthető.

A hang egyfajta fizikai jelenség. Folyamat, aminek közvetlen érzékeléséhez vissza kellene mennünk az időben. Nos, ez természetesen nem lehetséges, de több évtizedes hangversenyeket mégis újra és újra meghallgathatunk - hanglemezen. Ott ez úgy fordulhat elő, hogy a hanghullám, mint energia által módosított, megváltozott közegből, következtetünk a változást létrehozó hanghullámra.

Miért ne alakíthatná át környezetünk valamely elemét a hangrezgés közvetlenül is, ember alkotta szerkezet nélkül?

Gyermekkorom kedvenc meséje volt Münchausen báró ama története, amikor a csikorgó téli hidegben száguldó postakocsi utasa hiába fújta a kürtöt, abból a súlyos fagy miatt egyetlen hang sem jött ki. Amikor később, már a fogadóban melegedtek, a kandalló fölé akasztott hangszer szépen lassan fölengedett, és rázendített a korábban belefagyott dallamokra...

Tudom hogy képtelenség, de most mégis eszembe jutott. Lehet, hogy a vízben terjedő hang valóban megfagyhat? De még mennyire!

Hirtelen megújult munkakedvvel és kamaszos magabiztossággal estünk neki ismét a munkának. Több expedíciót is szerveztünk, hogy az arktikus jégmezők évszázados rétegeiből vegyünk mintákat, és hogy rögtön a helyszínen tanulmányozhassuk a kibányászott jégtömböket. Minimális strukturális eltérések után nyomoztunk például ultrahanggal, lézeres interferométerrel. A jégből századmilliméteres hártyákat hasítottunk le elektronmikroszkópos vizsgálathoz. Olyan erőket vetettünk be, hogy aztán szinte orra estünk a nyitott ajtóban, ugyanis nagyon hamar, talán túl hamar találtunk hangrezgés-eredetre utaló jeleket. Csak lejátszó készüléket kellett szerkesztenünk, de számítógépes módszerekkel az már gyerekjáték volt. Különösebben nem voltunk csalódottak, amikor csupán a réges-régi jégtáblák recsegését-ropogását hallottuk viszont, de mikor hetekkel később is csak csupa zajt, bálnák sóhajait, a közeli partokon marakodó rozmárok röfögését visszhangozták a hangszórók, el kellett gondolkodnunk, hogy mire is számítottunk. A Titanic utolsó pillanatig játszó zenekarát szerettük volna hallani? De hát a réteg, amiben kereshettünk, sokkal régebben fagyott meg annál, különben is, \"az\" a jéghegy délre sodródva már elolvadt, és visszavonhatatlanul megsemmisült.

Egyetlen emberi eredetű hangfelvétel részlethez jutottunk. A jégbe záródott gázbuborékok pollentartalmának C14 izotópos elemzése után többé-kevésbé biztosak voltunk abban, hogy az 1310-es évek környékéről származó hanghullámok egy arra járt viking halászhajó szigonyosának ónorvég nyelvű, durva káromkodását örökítették meg. A tudományos áttörésre büszkén, ugyanakkor kissé keserűen csomagoltunk. Zenei felvételekre nem számíthattunk, archaikus káromkodások gyűjtésére viszont nem nagyon akartunk időt, pénzt és energiát fordítani. Az Universitetet i Oslo, Sosialantropologisk Institutt munkatársai vették át a munkát, ha jól tudom, ők most is komoly tudományos elszántsággal gyűjtik és katalogizálják nyelvemlékeiket.

Visszaköltözve az IHSF főhadiszállására, egy darabig nem nagyon akaródzott visszamenni a laboratóriumba. Mintegy három év telt el \"dologtalanul\", miközben szinte nem is foglalkoztam mással, mint Bach műveinek hallgatásával, sőt, gyermekkori zongoraleckéimet kicsit felfrissítve úgy döntöttem, hogy megpróbálok magam is orgonálgatni a falu öreg hangszerén. Kissé elábrándozva gondoltam arra, vajon játszhatott-e maga Johann Sebastian ezen az orgonán. Már a kérdést sem gondoltam komolyan, hiszen a mester életrajzát jól ismerve tudtam, hogy soha még csak a közelben sem járt. Különben is, abban az időszakban a von Klimperner dinasztia látta el a helyi kántori szolgálatot.

Róluk nem sok mindent tudni. Egon von Klimpernernek, a dinasztia alapítójának csak a nevét tudjuk, de a család többi tagjáról is csak az anyakönyvekben fönnmaradt szűkszavú információink vannak. Az egyetlen kivétel Adalbert, akinek orgonajátékáról ismerünk néhány méltató feljegyzést, és tudjuk, hogy zeneszerzéssel is próbálkozott. Erre határozott utalás található a hűbérúri jogokkal rendelkező helyi őrgróf irattárában, aki 1721-ben egyszerűen betiltotta a műveit. Vajon hogy orgonált? Érdekes arra gondolni, hogy ezek a falak még hallották...

Az üveg!

Majd kitörtem a nyakam a templom karzatának szűk csigalépcsőjén, amikor rohantam vissza az intézetbe. Hogy erre korábban nem gondoltam!

Miről is van szó? Bizonyos körülmények között az üveg is határozott folyadék-tulajdonságokkal bír, olyannyira, hogy a szilárdtest-fizika az üveget mint túlhűtött folyadékot tartja nyilván. Megpróbálom röviden összefoglalni: Túlhűtött állapotnak azt nevezik, amikor az anyag jóval az olvadáspont alá hűthető anélkül, hogy az kristályosodna. Ennek érdekes következménye például az, hogy katedrálisok több-száz évig egy helyben álló üvegtábláinak alsó szegélye mérhetően vastagabb, mint a felső. Vajon milyen finom felbontású műszerek kellenek ahhoz, hogy a száz évek alatt végbemenő változások századmásodpercnyi részeit, okait, következményeit elemezhessük? Közérthetően fogalmazva: meg kellett találnunk az üvegbe fagyott hangot!

Nem volt könnyű, de sikerült! Sokkal finomabb módszereket kellett kidolgoznunk, mint a jég esetében. Sok bajunk volt a hasznos jelet elfedő háttér-zajokkal, de hatalmas mennyiségű számítást igénylő spektrumanalízissel végül ezt is megoldottuk. Elmondhatatlan az a lelkiállapot, amit én és munkatársaim akkor éreztünk, amikor a laboratóriumi számítógépekhez kötött hangszórókból először hallottunk háromszáz éves orgonaszót, mégpedig a jegyzetek, az őrgróf periratai, és a korabeli falfirkák szerint egyértelműen Adalbert von Klimperner egyik korai művét.

Itt tartunk most. Sajnos, az Institut für Historisches Schallwellenforschung támogatását az egyetem időközben megszüntette, a kidolgozott módszerek szabadalmaztatása pedig gyakorlatilag minden maradék pénzünket elvitte. Így Johann Sebastian Bach játékának felkutatására most nem is gondolhatunk.

Más gondunk is van.

Jó okunk van feltételezni, hogy azokban a templomokban, ahol Bach, Buxtehude, vagy Reinken játszottak, a háború alatt a legtöbb ablaküveg megsemmisült, a megmaradtak kivágásához viszont a legtöbb egyházközség nem akar hozzájárulni.

Végül éppen a Bach-koncertfelvételre utaló cikk, valamint a sok régi operaénekest, vagy éppen legutóbb, a százéves hegedűs-felvételeket bemutató recenziók miatt gondoltam arra, hogy kedves újságom, a Café Momus segítségét kérjem. Hátha a Momus, illetve a Momus-olvasók tudnak segíteni rajtunk.

Segítsenek például a Momus számára átutalt 1 százalékokkal, így az ezután előkerülő Bach-felvételek már Momus kiadásban jelenhetnének meg, de szívesen fogadunk iratokkal hitelesíthető helyszínekről származó, és igazolható korú üvegtáblákat, vagy akár kisebb szilánkokat is.

Igazolásul és előlegül pedig, addig hallgasanak meg egy kis részletet a már említett orgona-felvételből, az 1700-as évek elejéről!