\"A Don Giovanninak csak egy olvasata lehetséges\" (Kesselyák Gergely)

Zongoristák, hegedűsök mindenféle hangszeres művészek gyakran adják fejüket vezénylésre, ha úgy érzik új kihívásokat már csak a zenekartól kaphatnak. De mit csináljon egy karmester, ha új feladatokra vágyik? Kesselyák Gergely nincs túl régen a dirigensi pályán, és noha első operarendezői bemutatkozását a körülmények kényszerítették ki, ma már önszántából is vállalkozik erre a feladatra. Hogy miért? Erre is tesz egy rövid utalást az interjúban. Most az operák operáját, Mozart Don Giovanni c. örök remekét tette vizuálisan is befogadhatóvá. A szombati bemutató előtt arról is megkérdeztük, hogy milyen gondolatoktól vezérelve állt az énekesek elé.

   - Azt gondolom, a karmesternél aligha kerülhet valaki közelebb egy operához. Miért vállalt rendezést?

   - A karmesternél a rendező kerülhet közelebb egy operához. Emellett még azt is érzem, hogy amit megrendezek, legalább az evilági életem alatt megmarad. És azokat a darabokat, amelyeket megrendeztem, később sokkal mélyebben látva tudom elvezényelni. Tehát ezek a munkák a karmesteri pályám szempontjából is nagyon hasznosak. Mindazonáltal csak néha teszek efféle kirándulást, nem szeretnék váltani.
   Amikor Miskolcon először dolgoztam ebben a minőségemben, szükséghelyzet volt. Zeneigazgató voltam, és rendező nélkül maradtunk. Azok, akikkel igazán szerettünk volna dolgozni, nem értek rá. Inkább nem hívtunk félmegoldást jelentő embert, hanem úgy döntöttünk, hogy megpróbálom én. Azután a következő évadban ismét felkértek.

   - Az egyik operarendezési alapelv szerint a színpadi megvalósításnak a zenéből kell kiindulnia. Mint karmester, mégiscsak a legjobban ismeri az adott művet. Mennyiben befolyásolta rendezéseit a zene? Hiszen manapság színházi és filmrendezők is vállalnak operai munkákat.

   - Igen, és sokszor jó dolog sül ki belőle. Jó füllel sok mindent meglehet érezni a zenéből. De ha valaki igazán ért a zenéhez, az nagy könnyebbség. Egy prózai színházi rendező más úton is eljuthat egy opera hiteles megrendezéséhez. Viszont én nem mernék vállalkozni prózai rendezésre. Nekem Mozart nagyon fogja a kezemet, ő a kapaszkodóm. És ha nincs ott Mozart, nem mertem volna belevágni egy ekkora mű színpadra állításába.

   - Hogyan történt a szereplők kiválasztása?

   - Ez a színház vezetőségének, a darab karmesterének és rendezőjének közös munkája volt. Mert ez nagyon felelősségteljes munka, sokszor egy hónapig tart a sakkozás, hogy ki a legjobb a házban dolgozó énekesek közül egy-egy szerepre, és ha ő alakítja azt, ki illik hozzá leginkább ebben a szerepben, például termetre, de főleg hangban. Lehet, hogy két jó hang összeillik, másik két jó hang pedig nem illik össze. De közbeszól a színházi beosztás, az énekesek más darabbéli elfoglaltságai is. A Don Giovanni szerepeit kiosztani minden operaháznak mérce. Nem tűnik fel, de iszonyú nehéz darab. Harminchat súlyos jelenetből áll. Itt nem lehet pihenni, apró mozaikokból áll össze a kép, és ezek a mozaikdarabkák ráadásul ólomból vannak. Mindegyik egy-egy történetet, sorsot foglal magába.

   - És a díszlet- és jelmeztervezők? Hozzájuk milyen elképzelésekkel ment?

   - Abszolút vizuális módon, soktucatnyi skiccel. Első rendezésemnek, a Rigolettónak Zeke Edit volt a díszlettervezője. Akkor egy olyan neveletlenséget követtem el vele szemben, hogy a legelső megbeszélésünkre vittem egy 1:100 arányú makettet, amit én készítettem papírból, gyurmából, meg mindenféle anyagból. Persze nem pont olyan lett a díszlet, de neki abból kellet valahogy kihoznia. Valcz Gáborhoz is úgy mentem, hogy tudtam, milyen terekre van szükségem, megvolt az alapkoncepcióm és többféle ötletem a megvalósításra is, ezeken keresztül tudtam elmondani, hogy mire vágyom. A színpadi megvalósításukra ő hozta a végső ötletet. Bányai Tamást is a kezdetektől fogva bevontuk a tervezés folyamatába, ő volt a darab világítástervezője, és a díszlet úgy készült, hogy az elképzeléseimet nagyon sokszor a világítástechnikai lehetőségeket is figyelembe véve alakítottuk ki. Zeke Edit most a jelmezeket tervezte, neki a tőlem megszokottól nagyobb szabadságot engedtem. Ez a harmadik közös munkánk, az alapokat beszéltük csak át, és természetesen azt, hogy ezeknek a ruháknak mit kell hangsúlyozniuk, mit kell jelenteniük. Most már nem készítettem konkrét, fizikailag megvalósított terveket a ruhákról.

   - Aki a Don Giovanni megrendezésére vállalkozik, az előtt ott van egy könyvtárnyi irodalom a mű értelmezéseiről, és ma már filmen, videón is hozzáférhetőek mások munkái. Milyen példák lebegtek a szeme előtt?

   - Nem nagyon befolyásolt semmi, bár természetesen láttam mások munkáit videón, és élőben is, valamint dirigáltam a Kovalik-félét a Diósgyőri várban, 2000-ben, és Selmeczi Györgyét az Új Színházban. Azt szokták mondani, hogy a Don Giovanninak sok olvasata van. Miután két és fél évig nagyon komolyan dolgoztam a darabbal, merem állítani - és nagy bátorság ezt mondani -, hogy nincs sok olvasata. Olyan hihetetlenül van megszerkesztve dramaturgiailag, szövegében, zenéjében, hogy csak egy olvasata lehetséges. Még csak azt sem állítom, hogy ezt nehéz kihámozni, csak azt, hogy hosszú ideig tart. Mert Mozart nagyon sokszor játszik velünk nézőkkel, hallgatókkal, úgy, hogy a zenével kommentálja a szöveg jelentését. Hogy mikor melyiket kell mérvadónak elfogadni, sokszor csak jó pár jelenet múlva, esetleg nem is a zenéből és nem is a szövegből, hanem egy színpadi instrukcióból derül ki. Amikor azt mondtam, hogy nekem Mozart fogta a kezem, akkor azt úgy értettem, hogy ez a partitúra (nagyon hosszú elemzés után) igenis megmondja, hogy milyen dramaturgiai jelentéssel kell bírnia egy jelenetnek.

   - Hiába hát az a rengeteg értekezés?

   - Azokban a nagy vitákban, amelyek a Don Giovanniról folynak, Mozart a döntőbíró. És szoros az összefüggés a zene és Da Ponte szövege között is. A szerzők a dramaturgia szempontjából - hihetetlenül megfelelve a mai színházi gondolkodásnak - precízen vitték végig lélektanilag a szálakat. Van egy nagyon erős partitúra, és létezik egy megfejtése. Persze van sok olyan szál, amin a rendezés végigvihető, és ezért nem befolyásol, amit láttam, mert a szélrózsa bármelyik irányába el lehet indulni, háromszázhatvan fokban.

   - Ön végül is melyik irányba indult el?

   - Azt nem szeretném elárulni. Meg kell nézni a darabot - ha kiviláglik belőle, akkor jó, ha meg nem, akkor valamit elrontottunk. Annyit azért mindenképpen elmondok, hogy Don Giovanniban az a figura izgat, aki - mondhatni - évezredek során kristályosodott ki az emberiség kollektív tudatában. Ez a figura magában hordozza azokat a tulajdonságokat, amelyeket irigylünk, de nem merünk megélni. Don Giovanni énünknek az a részét képviseli, amelyet - emblematikusan mondva - mindenki úgy tizennyolc éves kora táján él meg. Amikor elkezdi tagadni a hagyományt, amibe beleszületett, belenevelődött, elkezdi tagadni a rendet képviselő princípiumot, kitombolja magát. Azután szép lassan (ki előbb, ki később) betagozódik a társadalomba, egy szürke Leporerello-alakká válik, és irigykedik tovább Don Giovannira. Legtöbben a kényelemes Leporello életet választják - én még azért remélem, hogy nem szürkültem el teljesen, de sajnos óhatatlanul efelé sodródik mindenki.