Zene a polcról
Mi történt, mielőtt megnyitottuk volna azt a bizonyos csapot?
Miközben -dni- minden igyekezetével azon van, hogy a dróton csorgó zenék valamennyi ágáról és bogáról tájékoztassa a Momus kitartó olvasóit, én valahogy továbbra sem tudom rávenni magam, hogy igazán komolyan vegyek bármely zenei forrást (kivéve persze a hangversenyt, ideértve a rádiós vagy televíziós élő közvetítést), mely mögött nincsen kézzel fogható „fizikai termék”.
Régimódi vagyok, meglehet. Végignézni egy teljes operát a YouTube-on? Abcúg!
Kétségtelen – de persze sokan megénekelték már –, hogy a hanglemezipar hanyatlása akkor kezdődött, mikor a digitálissá kódolt audiojel tárolásának, és az erre üstöllést ráépülő kiadói-piaci magatartásnak kialakultak a maga sztrádái, alagútjai és viaduktjai, melyeken azután olyan iramban kanyarogtak a felbátorodott fogyasztók, hogy a 80-as évek kezdetére még nagyon is jellemző, szinte kielégíthetetlennek tetsző keresleti piacot az új évezred elejére egy brutálisan felduzzadt, válságba forduló kínálati piaccá formálták át.
Azzal, hogy – szemben az LP-vel – a CD-t szinte hangminőség-veszteség nélkül lehetett házilag sokszorosítani, megnyílt egy teljesen új és úgyszintén végtelen horizont a lemezgyűjtők előtt: sistergő, nyúzott magnókazetták milliói végezték a háztartási hulladék között röpke néhány esztendő leforgása alatt, s felváltották őket a kékesen csillogó, alkoholos filccel jelölt kompaktlemez-kópiák, melyeket az ugyancsak rohammód terjedő személyi számítógép segítségével készíthetett immár boldog-boldogtalan.
Ehhez a „digitális revolúcióhoz” képest nem olyan óriási ugrás a „zene a csapból”, vagyis a minden kiadói pecsétet nélkülöző fizikai hordozót szükségtelenné kárhoztató otthoni zenefogyasztás, mint amilyennek első hallásra tűnik. (Nem ugrás, csupán mellékág, még ha nagy is a sodrása. A világháló végtelenbe táguló kiberterében a zenefogyasztás is a végtelenbe tágul.)
Helyesebben: bár maga a zenei tartalom nem kapcsolódik a jogtulajdonos által ellenjegyzett, fizikailag létező objektumhoz, a zenei reprodukció mégiscsak megkívánja legalább egy minimális technikai feltételrendszer meglétét és igénybevételét. Magyarán: legkevesebb egy MP3-lejátszóra és egy pár fülhallgatóra szükségünk van ahhoz, hogy a „konzervzene” eljusson a dobhártyánkig. Hisz végeredményben ez volna a cél.
Az LP-t egykoron nyilvánvalóan kényelmi okok miatt váltotta fel a Compact Disc.
A CD-nek a „hosszan játszó lemezhez” képest számos előnye volt-van, mindenekelőtt a könnyebb kezelhetőség. Vagyis az egyszerűbb és könnyebben biztonságossá tehető szállítás, tárolás és így tovább – praktikus szempontok. Nem mellesleg a CD előállítása is olcsóbb volt, mint a bakelitlemezé, sőt, az LP kb. 60-65 perces maximális tárolókapacitásához képest a kompaktlemezen idővel akár 80 percnyi muzsika is elfért, ráadásul még oldalt sem kellett váltani. És ne osonjunk el szó nélkül a tény mellett sem, hogy a CD-k és a CD-lejátszók karbantartása is kevesebb odafigyelést és törődést igényelt a birtokosa részéről, mint a kissé macerás használatú turntable-öké.
A hangminőség csak a sokadik szempont lehetett: a faktum, hogy a CD – kivált a kezdeti, 16 bites verziója – nem csupán nem hozott javulást a tárolt zenei anyag hangminősége tekintetében, de kifejezett romlást jelentett, keveseket érdekelt akkoriban. (Pedig ezzel ma már aligha vitatkozna bárki.) Mint ahogyan az is, hogy az egymáshoz ragasztott vékonyka műanyaglapok várható élettartamára is igencsak különböző becslések születtek. Ám a forradalmian új digitális-lézerolvasós technológia és az akkortájt futurisztikusnak ható, ezüstösen csillogó kompaktlemez újszerűsége elhallgattatta még az ortodox ellendrukkereket is.
S talán az sem teljesen elhanyagolható körülmény, hogy a CD-k gyártói kiválóan össze tudták hangolni termékeik piacra dobását a CD-lejátszó készülékek megjelenésével. Érdekesség: több olyan cég is akadt akkoriban, amely mindkét üzletágban, vagyis az elektronikában (High Fidelity és/vagy szórakoztatóelektronika) és a hanglemezkiadásban egyaránt érdekelt volt: ilyen a Sony, a Philips, a Denon és így tovább. Ezek a konszernek pedig hatalmas pénzeket és szinte kifogyhatatlan szellemi energiát öltek abba, hogy a lemezvásárlók mielőbb áttérjenek a korszerűbbnek gondolt, és, mint láttuk, kényelmesebb hanghordozó-vásárlásra és -gyűjtésre.
A hordozóváltás fenti szerepe pedig azért lényeges ebben az ügyben, mert a tapasztalatok szerint az idők során a nagyobb, egyébiránt művészi szempontok sorát is felsorakoztató lemezpiaci változások többnyire a jelhordozók ugrásszerű fejlődéséből következtek. Gondoljunk a Long Playing-hanglemezek megjelenésére a ’40-es évek végén, vagy a hangrögzítés evolúciójának következő nagy etapjára, a sztereó technika invenciójára az ’50-es évek közepén, illetőleg az említett digitális eljárások bevezetésére mintegy negyedszázaddal később.
Az ilyesféle látványos változások természetszerűleg indukáltak gyökeres átalakulást a piaci viszonyokban is: előrelendítették azokat, akik idejében váltottak a korszerűbb technikára, s hátrányba szorították azokat, akik késlekedtek, vagy más okból nem voltak képesek követni a trendet, vagy akár csak az atavizmusokban való hiú bizodalmuk eltakarta előlük az eget.
Tévedünk azonban, ha azt hisszük, hogy egyedül a piac kínálati oldala a felelős azért, hogy mára, vagyis a „zene a csapból” korára a műsoros, zenei CD gyakorlatilag eladhatatlanná vált, s mint médium a közelmúlt hadastyán relikviájává száradt. A kalózmásolatok virágzása idején éppúgy, mint az illegális internetes letöltések, a kalózkodás elleni harcban a lemezkiadók természetesen tíz körömmel ragaszkodtak kikönyökölt pozícióikhoz, melyre a világszerte terjesztett fizikai termék révén tettek szert.
Ideig-óráig tehették: drasztikusan növelték a gyártókapacitást, s a költséghatékonyság örve alatt csaknem ugyanilyen iramban csökkentették a terjesztésben dolgozó munkaerő létszámát, hogy talpon maradjanak, s a market share mind makacsabb számai ne mutassanak drámai eltéréseket a tavalyiakhoz képest. Továbbá újdonatúj audiofil formátumokkal álltak elő (SACD, DVD-Audio, Blu-ray Audio stb.), s igyekeztek a legkifinomultabb marketingfogásokkal vásárlásra bírni a fogyasztókat. Az elhúzódó recessziót némileg lassítani tudták ugyan, gátját állni nem. Magyarán: egyre több kiadvány legyártása és forgalmazása (beleértve az ezekhez kapcsolódó marketingtevékenységet) tartott el egyre kevesebb munkavállalót.
Mindössze néhány év alatt a CD-piac a korábbi eredményeihez képest a töredékére zsugorodott. Az utóbbi hónapok-évek gyászhírei már csak keveseket leptek meg igazán; jelesül, hogy pár éve váratlanul bezárt a híres londoni Tower Records, Washington D.C.-ben tavaly húzta le a rolót az utolsó hanglemezbolt, s az Egyesült Államokban már egyáltalán nem gyártanak CD-t.* Mi is közelről néztük, amint a bécsi Mariahilfer Strasse Virgin Megastore-ja – akárcsak a Duna Plaza vagy a Sugár Virgin-üzletei – a szemünk láttára omlanak össze. Annak feszegetése, hogy ki tehet róla, hogy az euró-atlanti civilizáció középosztálya gyakorlatilag átköltözött a valóságból az internet artificiális kiberterébe, messzire vezetne.
A CD halála felett persze már sokan elzengték a gyászmisét. Noha a még megmaradt webáruházak állandó akciókkal igyekeznek fenntartani a mind gyérülő érdeklődést, már csak azokhoz tudnak szólni, akik, ha másért nem, megszokásból megmaradtak a CD-k vásárlásánál és gyűjtésénél, és talán lustaságból, talán dacból vagy bármely egyéb okból nem tértek át a, mai szóval: stream alapú zenefogyasztásra – vagyis nem nyitották meg visszavonhatatlanul azt a bizonyos csapot.
Pedig a kiadók filozófiája ma is éppoly egyszerű, mint bármikor korábban: azt adják a vásárlónak, amire vágynak. Régente széles karimájú bakelit-korongokra vágytak, mely a maga lakkfekete eleganciájával méltóságteljes magányban forog a gyémánttű alatt, később az „előrehozott jövőt” óhajtották magukénak a lézerfényű olvasóval letapogatott, ezüstözött műanyaglapokkal. Ha pedig a jelen közönsége a netről letöltött MP3-fájlokra és az olcsó iPodokra vágyik, akkor azt fogja kapni. A zeneipar mindenfajta hordozótól függetlenül is megtalálja a módját, hogy kielégítse a fogyasztói igényeket és nem mellesleg profitot termeljen, hiszen az a dolga. Csak éppen tizedannyi élő munkaerő igénybevételével.
Ha a megfogható, gyűjthető, örökül hagyható és megörökölhető stb. fizikai termék már nem találkozik a rögzített zenére kíváncsiak óhajával, előbb-utóbb eljön az idő, amikor végleg vissza kell adni tornadresszt. Végleg, ha már nem éri meg beindítani a gyártósort. Ha az egyszeri zenebarátnak nincs igénye a jobb hangminőségre, mert megfelel számára, amit egy 180 kbps rátájú tömörített hangfájl kínál, akkor nem is fog jobbat kapni.** Ha nem akarja a zenéit kollekció formájában megőrizni és becsben tartani, lesznek, akik gondoskodnak róla, hogy ne is tehesse. Download only. Téléchargement seulement.
Ugyanaz a zeneipar, mely egykor mindennel ellátta és bíztatta az ember fiát, hogy akár sok ezer hanglemezből álló gyűjteményt halmozzon fel, ugyanilyen készségesen segédkezik ahhoz, hogy kedves zenéit laptopra vagy hordozható MP3-lejátszóra töltve, apró fájlok formájában kezelje. Méretes lemezes polcok és -szekrények tologatása helyett maradt a gigabájtok számolgatása és a választás szikár illúziója a .wav, .wma, .aiff stb. kiterjesztések között.
A fizikai terméket, és ezzel a termékfétist – vagy ahogyan Karl Marx definiálta annak idején: az árufétist – lassan kilúgoztuk a zeneiparból. Behelyettesítettük az eldobható lejátszók és a gombnyomásra törölhető adatállomány gyermeki egyszerűségével. Kevesebb termelés, több szolgáltatás. És minden korábbinál csekélyebb járulékos költség.
A régimódi gyűjtő, a Homo Congregantis, melynek egykor megvolt a respektje, lássuk be, kihalófélben lévő állatfajjá, mások szemében valamiféle perverz „fetisisztává” roskadt, s már a kiadóknak/forgalmazóknak sincs egyéb dolguk vele, minthogy belerúgjanak egy jó nagyot, hogy mielőbb kimúljon, s néhai társaival együtt tovább gyarapítsa a Vörös Könyv dicstelen lapjait.
*Az Európából importált CD-forgalmazás természetesen nem állt le teljesen, ugyanakkor tény: az USA területén immár nem működik olyan vegyi üzem, mely kompaktlemezek préselésére szolgáló gyártósort tartana működésben
**Amennyiben van igénye a jobb hangminőségre, persze megkaphatja: egyes független labelek saját internetes oldaláról például még a többcsatornás master is letölthető
