Zempléni napló – Zárás

Kilencedik nap, augusztus 15. (Con anima)

A környék kifogyhatatlan a kirándulásra érdemes helyekből. Egy kicsit többet kellett autózni érte, és Tolcsvától Erdőbényén, majd Aranyoson keresztül Boldogkőváraljára az út is elég rossz, viszont nagyon szép vidékeken és sűrű erdőkön keresztül vezet. Boldogkővár valószínűleg a legszínpadiasabb, legromantikusabb rom az egész országban. Egy andezit-tufa orom tetejére biggyesztve uralkodik az egész vidéken. Ez már a Zemplén délnyugati vége, és a magaslatról szinte az egész Hernád-völgy belátható, annak túloldaláról már a Bükk és a Cserehát kéklik. Igazán kár, hogy az őrbódéhoz vezető palló a hegy eróziója, repedései miatt le van zárva, csak lefényképezni tudom. A szépen helyreállított palotarészben egy szegényes kiállítás is látható, de az ott megtekinthető tárgyaknak nem sok közük van a várhoz. Annak zavaros története elfér egy tablón, igaz, elég nehéz követni az egy-két évente cserélődő gazdákat.

Visszafelé Erdőbényén letérünk a falut átszelő főútról, mert ma itt van hangverseny, és ezzel komoly meglepetések sorozata veszi kezdetét. Az út csak a legszélét érinti a településnek, és onnan nem látszik, hogy milyen és mekkora „polgári neoklasszicista” helyre tévedtünk. A valódi főutca, a templomok és az önkormányzat épülete láttán már hihető a kalauz információja, miszerint Erdőbénye az első világháború után pusztító filoxéra-járványig, illetve az azt követő tömeges elvándorlásig a térség legjelentősebb városa volt.

Méltó helyszín – élcelődhetnénk – hiszen a Pécsi Kamarakórust is „szebb napokat látott” amatőr együttesként tartjuk nyilván. Tillai Aurél 1958 óta karnagya az együttesnek, és életkorától függetlenül is a kórusmozgalom utolsó „nagy bölényei” közé tartozik. Arra számítok, hogy a beszámolót akár előre is megírhatnám. Tudni vélem, hogy mi fog következni, és részben igazam is lesz. De amiben nem, az nagyon tanulságos.

Ha előre fel kellett volna írnom, hogy melyik az az öt darab, ami biztosan szerepelni fog egy amatőr kórus műsorán, akkor abból minimum hármat eltaláltam volna. Bárdos Lajos: Szeged felől, Kodály: Túrót eszik a cigány, és természetesen az Esti dal a ráadás. A hibák is borítékolhatók voltak. Egy amatőr kórusnál megoldhatatlan a teljes homogenitás, valaki biztosan rossz helyen vesz levegőt, és ha a bonyolultabb modulációkat maguk az énekesek nem értik, akkor a bizonytalan intonáció, a hangmagasság csúszása is gyakori. Mindez persze nem olyan nagy baj, ráadásul a Pécsi Kamarakórus mindezekkel együtt is egészen jól szól! Telt a hangzás, és a tényleg problémás részleteket leszámítva tiszták is.

Ráadásul a műsorhoz is van egy-két hozzáfűznivalóm. Debussy három sanzonjából szinte kizárólag csak az elsőt szokták műsorra tűzni (Dieu! Qu’il la fait), legtöbbször azt is magyarul, most viszont mindegyiket hallhattuk francia eredetiben. A második ráadásnak pedig egy Orbán-kompozíciót énekeltek – ezzel is megleptek.

További gazdagítása, variálása volt a szokásos műsorrendnek Tillai Aurél egy-két saját szerzeménye. Nagyrészt romantikus stílusú, kevéssé eredeti és nem túl jelentős darabok, mégis úgy gondolom, hogy nagyon nagy szükség van ilyenekre is. Az, hogy egy karnagy saját maga bővítse kórusa repertoárját, önmagában nagyon komoly és fontos lépés a nagyság felé.

Egy sok évtizedes amatőr kórusmozgalomban érlelődött teljesítményt hallottunk. A hosszú idő alatt volt, ami kikristályosodott, volt, ami megpenészedett. Lehet, hogy egy előző nemzedék bizonyos állott, változatlan tradícióit meg lehet unni, sőt le lehet nézni, de vajon hol vannak az új nemzedékek? Azokat nem, legfeljebb egy-két elszigetelt kísérletet lehet látni.

Tillai Aurél (fotó: Nagy Károly)

Tizedik nap, augusztus 16. (Coda e finale)

Vasárnap már nem kirándulunk. Még volna hová, de inkább rendezkedünk, csomagolunk és a hazavitelre szánt borra alkuszunk. Fiam és öcsém hétfőn dolgoznak, így a csapat fele már haza is indul. Nekünk is mehetnékünk van. Legkisebb lányom emlegeti, hogy több mint egy hete „net-tiszta”, de mindnyájunknak elvonási tünetei vannak. Tíz nap az egyébként is határeset. Még éppen annyi, amennyit egy új, különleges helyzetben ellehetünk. Egy kicsit több időre már komolyan be kellene rendezkedni.

A zárókoncertet várjuk. Talán túlzás azt állítani, hogy az egész Fesztiválra emiatt jöttünk, de a Liszt Ferenc Kamarazenekar és választott műsora is elég komoly vonzerővel bír. Ha csak egyetlen napra lett volna lehetőségünk a Zemplénbe látogatni, ezt a napot választottuk volna.

Érdeklődésünk megalapozott volt, elég sok mindent kaptunk ettől a hangversenytől. Az első félidőben a Krisztus hét szava a keresztfán vonószenekari változatát hallottuk úgy, hogy a tétel-szünetekben Mécs Károly olvasta fel (kissé modorosan) a vonatkozó szövegeket.

A Rolla János vezette zenekar legelső megszólalása rögtön egy „igen, ez az” érzéssel töltött el. Az együttjáték, a frazeálás, a zenei megfogalmazás tisztasága a későbbiekben is rokonszenves. Nincs közvetítő közeg, nem áll közénk semmi – vagy legalábbis nem tereli magára a figyelmet. Egyetlen dolog zavar csak, az is apránként tolakodik gondolataimba, fokozatonként veszem csak észre: nem szólnak szépen a hangszerek. Mindennek van egy magas, érdes-fémes tónusa. Lehet, hogy a templomi akusztika tréfál meg, lehet, hogy a külső és a belső klíma gyors váltása okozta? Nem tudom. Nem hiszem, hogy olcsó hangszerek, vagy hangképzési problémák lennének a háttérben, máskor nem tapasztaltam náluk ilyesmit.

Mendelssohn Esz dúr oktettjét (Op.20) én eredeti formájában ismertem és szerettem meg igazán (sokszor hallgattam meg a Melos Ensemble felvételét), és azt változatlanul jobbnak tartom, mint a kibővített, vonószenekari verziót, de így is igazán élvezhető koncertet hallottunk. Ráadásnak a legvirtuózabb, harmadik tételt (Scherzo – Allegro leggerissimo) ismételték meg Rolláék.

A Liszt Ferenc Kamarazenekar a sárospataki református templomban
(fotó: Nagy Károly)

Összefoglalásul (Encores)

Egy-két tapasztalat azoknak, akik esetleg követnek majd bennünket.

Nagyon jól éreztük magunkat, kellemes nyaralás volt, kellemes kirándulásokkal, jó ételekkel, jó italokkal – és nem utolsósorban érdekes programokkal, emlékezetes koncertekkel. Az jó, ha nagy a család – mi alaphelyzetben is erre vagyunk berendezkedve –, de kilenc ember programját már nem könnyű egyeztetni, sok alkalmazkodást igényel. Ezért sem jutottunk el mindenhová. Akik egy autóba beférnek, azoknak azért könnyebb dolguk lesz.

Jut eszembe, ígértem, hogy utánanézek, lehet-e biciklivel közlekedni, ha már viszonylag közel esnek egymáshoz a koncerthelyszínek.

Nos, lehet, de azért mégsem olyan könnyű, mert itt-ott komolyan kerülni kell! A 37-es főutat legfeljebb keresztezni szabad kerékpárral, azon haladni nem, viszont az azt keresztező mellékutak mindegyike járható két keréken. Az észak–déli irányhoz Sárospatakig használható a főúttal párhuzamos, falvakon keresztül vezető régi út, tehát Tokajból Bodrogkeresztúr, Olaszliszka, Bodrogolaszi és Sárazsadány érintésével eljuthatunk Patakra. Onnan északra viszont már egészen szépen kiépített utak vannak, amelyek az „Eurovelo” hálózatnak is részei, sőt arrafelé – például Pálházán – kerékpárkölcsönzőt is láttunk. De azért ezek viszonylag nagy távok. A szomszéd faluba át lehet ugrani, de a Fesztivál helyszíneit végigjárni túl sok lenne. Mi autóval közlekedtünk, de így is gyakran éreztük, nem jut elég idő mindenre. Hozzátenném, a tíz nap alatt (természetesen az oda-vissza utat nem számítva) több mint 700 kilométert utaztunk!

Egy Zempléni-hegyaljai nyaraláskor érdemes felkészülni a gasztronómiai élményekre is. A környék a boráról híres, de azért inkább óvatosan. Bizonyos olcsóbb vendéglátóhelyeken – állítólag – gyakran kínálnak helyi gyanánt az alföldről hozott, olcsó kannás bort. Egyébként is sokkal jobban járunk, ha az egymást érő pincészetek bármelyikébe bekopogunk. A gazdák nagyon készségesek, és nekik egyébként is érdekük, hogy a legjobbat adják. A pincékben viszont csak fehér borok lesznek, sőt, az egész Tokaj vidék szőlőinek kilencven százalékán furmintot szüretelnek, a maradék tíz százalékon – mintegy fűszernek – hárslevelű terem. Eltérő kezeléssel, de a teljes kínálat ezekből készül, a száraz asztali bortól a sokputtonyos aszúig. A jobb éttermekben már ezekből is nyugodtan lehet kimértet kérni, de ha úgy gondoljuk, hogy egy vadhúshoz, vagy más különlegességhez jobban illenék valamilyen vörösbor, nyugodtan kérjünk, a magukra valamit is adó helyek rendszeresen csereberélnek egri pincészetekkel.

Hogy melyek ezek a „magukra valamit is adó helyek”? Nem vagyunk éttermi kalauz, de találkoztunk igényesnek tűnő, mégis kommersz vendéglővel (Sátoraljaújhelyen), kívülről kissé gyanús útszéli büfének látszó, mégis korrekt kerthelyiséggel (közvetlenül a Kazinczy Múzeum mellett), és országos szinten is jelentős színvonalon működő konyhával Sárospatakon (a Bodrog túloldalán, a várral szemben) és egy meglepően olcsó, kimeríthetetlen sütibányával az Iskolakert mellett.

Ha a nyár melegebb napjait inkább vízparton – vagy egyenesen a vízben – töltenénk, akkor Tokajban van egy tiszai strand közvetlenül a híd alatt, de Sárospatakon, a nemrég átadott-felújított végardói termálfürdőt is igénybe vehetjük.

Azt hiszem, így utólag is jó ötletnek tűnik, hogy nyaralásunkat térben és időben is a Zempléni Fesztiválhoz kötöttük. Nem bántuk meg.