Zempléni napló – Ötödik nap (Espressivo)

Augusztus 11.

Amikor naponta legalább két-három, de inkább több eseményből lehet választani, akkor biztosan lesz olyan, amelyikről le kell mondanom. Nem lehetek egyszerre például Mádon és Bodrogkeresztúron. Könnyebb a választás, amikor a kínálatot valamilyen logikus sorba lehet rendezni. Kedden ez elég jól sikerült.

Először felmentünk egészen a határig, Sátoraljaújhely után, Pálházán keresztül Füzérre. Itt van az egyik legrégebbi magyar vár. Az első erődítményt ezen a helyen az Aba nemzetség építette, és a 13. század elején már királyi adományozó-levél említi. Katonai jelentősége korlátozott, nem sok szerepe volt a történelemben, viszont Perényi Péter a mohácsi csata után itt őrizte egy évig a koronát.

Már messziről izgalmas látvány, többször félreállunk az út szélére, hogy távolabbról is lefényképezhessük. Magából a várból főképp a kilátás nagyon szép, az épületegyüttes kissé vegyes képet mutat, nagyrészt azért, mert folyik a helyreállítás, több ponton is építkeznek. Komolyan törekszenek arra, hogy amit egyáltalán megcsinálnak, az az eredeti állapotot tükrözze, én kicsit mégis bizalmatlan vagyok. A várkápolna teteje már kész, de a kétemeletnyi ablaknyílások még üresen tátonganak. Furcsa, lebegő érzés ide belépni, az ember szava eláll.

„Hát még ha készen lesz!” – lelkendezik a belépőjegyeket egy személyben eladó és kezelő úr. „Az eredeti üvegablak minden mintája dokumentálva van. Úgy fel lesz újítva minden, hogy még vendégeket is fogadhatunk eredeti, középkori körülmények között, szalmaágyban. Még bolha is lesz...”

Lehet, hogy majd tényleg ilyen vár-skanzenekből lehet megtudni, hogyan élhettek őseink? Az udvaron felállított kalodában nagy nevetve fotózzák egymást az emberek. Engem is rávettek a lányok, hogy legyek modell, nekem viszont gyanús, hogy egy kaloda igazán a falu főterén lenne adekvát. (Hozzátartozik még, hogy a füzéri várban mindig csak egy helyőrség állomásozott, sem várnép, sem várurak nem lakták soha.) Lehet, hogy mostanában érdemes odalátogatni, mielőtt végképp turistalátványosság lesz belőle.

Nem tudom, mitől látom egészen másképp a füzérradványi kastélyt. Visszafelé ugrunk be oda, sajnos tényleg éppen csak körülszaladni... Itt mindig is laktak, nem szakadt meg a „jogfolytonosság”, így még a diszkrét átalakítás sem zavarna. Most kiállítások és koncertek helyszíne, de akármikor akárki lakja majd, szálloda lesz, vagy valami privát rezidencia, remélem, be lehet majd jönni legalább a kertet megnézni. Itt áll az ország valószínűleg legnagyobb platánfája. Tiszteletet érdemlő öregúr, megemelném a kalapom, ha volna.

Vissza szálláshelyünk, Tolcsva felé még két megállót tervezünk. Egy ebédet (tulajdonképpen vacsorát) valahol Sátoraljaújhelyen, majd Pintér Béla társulatának Parasztopera című előadását a Latabár Árpád Színházban.

A városszéli panzió konyhájáról Heiner Lajos esetleg többet tudna mondani, de talán még ő sem. Nagyra törő, igényes étlap (a tárkonyos csirkeragu leves finom is), de a krumplit mirelitből sütötték. A séf tisztességes iparosnak tűnik, ezen a szinten még nem művészet a gasztronómia. A szárnyashoz nem is választok bort (azt tényleg csak a legjobb helyekre tartogatom), viszont a csapolt Staropramen kifogástalan.

Végül az igazi művészet a színházban sújt le ránk, kíméletlenül!

Amit láttunk, a szó hétköznapi jelentésében elég messze van az operától, és mégis az. A zenei váz túlnyomó része népdal, és többnyire a hangszeres kíséret is népi „ihletésű”. A néhány fős „banda” fent ül a színpadon, és szünet nélkül játszik. A végigkomponált jelleg is operát sugall, a népzenére nem jellemző, de szükséges elemeket (duett, kórus, recitativo) többnyire a barokk zene eszköztárából egészítik ki.

Először nem is hiszek a fülemnek, az elegy ugyanis tökéletes. A zenei gesztusok kifogástalanul egymásba illenek. Cimbalom vagy csembaló, continuo vagy nagybőgő, teljesen mindegy. A szerepek bármikor felcserélhetők. Az asszociációkat néha komplett idézetek támogatják, legyen az a Kromatikus fantázia, vagy az Albinoni-adagio, esetleg két ütem a himnuszból. (A hazalátogató amerikás magyar angol nyelvű blues idézetéről már nem is beszélve.) A zeneszerző tökéletes munkát végzett. Önálló és eredeti hang talán egy sincs a műben, a végeredmény mégis páratlan felkészültségre és invencióra vall.

Maga a történet sem szokványos, de talán csak azért, mert túlságosan is közhelyszerű. Komikus szituációk, groteszk humor, a „nem hiszek a fülemnek” jellegű fejcsóváló nevetés vezet a grand guignol kifejletig. A legutolsó pillanatban érthető csak meg a forma szükségessége. A saját gyermeküket fel nem ismerő és meggyilkoló szülők morbid tragédiájából egyszerű szavakkal már nem lehet morális következtetéseket levonni.

„Ne ölj!” Ez csak egy a Tízparancsolatból. Mi van ezen gondolkodnivaló? Igen, tudjuk! Mi több, a könyökünkön jön ki!
De ha szembesítenek egy népballadával a boldogságról, a vérfertőzésről, a gyilkosságról és a nagyfaszú cowboyról, az van olyan megrázó, hogy kénytelen legyél az alapoktól újragondolni mindent arról, hogy nincs feltétlenül szükség isteni ítéletre, mert a gonosztett önmagában hordja büntetését.

Látnia kéne mindenkinek.