Zempléni napló – Második nap (Kicsit ázottan)

2009. augusztus 8.

Tegnap tévedtem, szó sincs „two in one” szolgáltatásról. A Zempléni Fesztivál alkalmából a Tolcsvai Borfesztiválra látogatók este a Kastélyparkban meghallgathatják a Zempléni Dixieland, Jazz és Blues-napok esedékes hangversenyét is. Akárhogy számolom, ez már „three in one”...

Ez a magamfajta nagyétkűnek is pont elég, ma már nem megyek máshová. A zenei kínálat meglehetősen vegyes. A Kastélykert színpadán reggeltől estig kézből-kézbe adják a mikrofont, de a közönséget – legalábbis kezdetben – mindez csak egészen felületesen érinti.

A fejlett (bor-) kultúrával bíró népeknél szokás, hogy az ilyenkor, augusztusban nyaraló, kiránduló emberek be-betérnek egy jobb borvidék vendéglőibe, és a vacsorához járó kóstolgatás közben el tudják dönteni, hogy melyik hordóból rendelnek maguknak tíz-húsz, vagy több palackkal. A gazda az őszi szüret előtt összeszedi az otthagyott névjegyeket, megrendeléseket, és a kis puttonyos furgonjával kipostázza a „maradékot”.

A cél talán hasonló, itt viszont az a módi, hogy a Borfesztiválon megjelenő vendég 1500 forintért kap egy poharat, és egy ötven letéphető blankettát tartalmazó passzust. Ezzel látogathatja végig a pincéket. Ha egy gazdától kap egy névjegyet – és azt még át tudja venni –, akkor olvasatlan gyűri a farzsebébe. Itt sokak számára az az igazi biznisz, hogy mindössze 1500 forintért két és fél liter minőségi bortól lehet berúgni.

Helybéli ismerősömet kértem arra, hogy mutasson olyan pontot, vagy pontokat a faluban, ahonnan jellemző képet készíthetek (festőművész az illető). „Semennyit sem kell érte gyalogolni, egy borosüveggel a kezemben, arccal előre befekszem itt az árokba és betakartok egy biciklivel.” Értem a keserűséget, és élek is a gyanúperrel, hogy a gazdák nem az ilyen kóstolókra veszik elő a legjavát.

Ahogy délután mi is elvegyülünk a bort ünneplő sokadalomban, kicsit összetettebb képet kapunk a szokásokról. A vidáman beszélgető tömegben nem csak a gyerekek maradtak józanok. A hely egy nagyobbfajta falusi búcsú képét ölti, viszont a bódék kínálatában most nem a fröccsöntött Mária-szobor dominál. Kapni mézeskalácsot, „humoros” feliratú pólókat és műanyag ékszereket. Van körhinta, nagy, felfújható csúszdavár, lacikonyha, kürtőskalács és persze bor – rengeteg bor.

A színpad műsora helyi szervezésű, és szinte minden képviselteti magát benne, a műkedvelő népdalkörtől a helyi rockbandáig. A Bohém Ragtime Band más módon került ide, őket a Tolcsvai Borfesztivál kvázi ajándékba kapta a Zempléni Fesztiváltól. Igazán ésszerű dolog egymás törzsközönségében reklámozni. Nekem ugyan volt olyan félelmem, hogy egy minőségi bandának nem ez a tipikus közege, de – ahogy már sokszor – most is kiderült, hogy csak a sznobizmus dolgozik bennem.

Az tény, hogy a tömeg a zene közben is szemrebbenés nélkül folytatja szokásos tevékenységét. Zavartalanul sétálnak, csevegnek és isznak tovább. A gyerekek csúszkálnak, és szünet nélkül pörög a körhinta is. A hangszeres szólók pedig nem nagyon kapják meg a szokott elismerést, a tutti refrén belépésekor nem szólal meg a taps.

Ha nem is a teljes tömeg, ha csak egy szűkebb érdeklődő-réteg is, de a színpad előtti széksorokat elfoglalók egyre lelkesebbek. A bevállalós csajok táncra perdülnek, a zenekar pedig külön nekik (is) játszik, és létrejön az a párbeszéd, az a különös kapcsolat előadó és közönség között, amitől értelme van mindennek, az egésznek. A Bohém Ragtime Band remekül válogat a közismert slágerek és a ritkább ínyencségek, az angol nyelvű és magyar dalok között. Ittzés Tamás (hegedű és vokál) konferál és kommentál, de nem fecseg. Kifejezetten üdítő, amit csinálnak, és erre mindenki vevő.

Ez a közönség talán tényleg nem ismeri a műfajt, mégis értékelik a „profi” hangszeres felkészültséget, a hangzást. És most, hogy már tudják mihez kötni, rádióból is másképp fogják hallgatni.

Ahogy a későbbiekben egyre populárisabb műfajok veszik át a színpadot, a tömeg nagy része is kienged a tartásából. Az átváltozásnak van még egy kellemetlen vetülete. Az enyhén ittasan is jóindulatú polgárok, a borvirágos öregurak szépen hazaindulnak, és helyüket jóval részegebb fiatalok veszik át. Mi inkább visszavonulunk, de azt hiszem, nem egy rosszfajta elitizmus hajt minket, inkább a szomjúság – és a vacsora utáni beszélgetés mellett, szépen lassan mi is hozzálátunk...