Zempléni napló – Hetedik és nyolcadik nap (Interludium & Tacet)

Augusztus 13.

Ha nem volna komoly blaszfémia, azt mondanám, hogy a hetedik nap megpihenék! De nem mondanék igazat. Számomra a szerdai és csütörtöki koncertválaszték kevésbé tűnt izgalmasnak, de szétnézni, kirándulni és keményen elfáradni azért lehetett.

Például eltölthettünk egy egész napot a sárospataki várban. A Vörös Torony – és általában a vár régebbi részei – csak vezetéssel látogathatók. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni. Különösen érdekes látványosság a lovagterem „színpada”. Ez egy erre kialakított, legfeljebb kétszemélyes fülke a falban. Egy énekmondó lantos és egy tárogatós azért elférhetett benne.

A múzeumrész a vár történetéről, a Rákóczi-szabadságharcról és magáról a fejedelemről állít ki dokumentumokat kimeríthetetlen gazdagságban. A gyerekeknek kötelező, de én sokadjára is szívesen nézem végig. Tulajdonképpen most kéne alaposabban utánaolvasni, és rögtön másnap vissza is jönni.

Tokajban Farkas Gábor zongoraestjét szívesen meghallgattuk volna, de szervezési okok miatt inkább lemondtunk róla. Úgy gondoltuk, hogy az ő egyik koncertjére otthon, Budapesten is lehetőségünk lesz elmenni.

*

Augusztus 14.

Pálháza–Kőkapu kirándulás. Fölfelé kisvasút vezet, a sínek szigorúan védett területen haladnak keresztül, ahol a páradús, sűrű aljnövényzetben sok páfrányt lehet látni. Egészen másképp néz ki az erdő, mint az általunk kicsit jobban ismert Bakonyban. A felső végállomáson sajátos formájú szikla és egy tó. Nagyon szép hely, de a vonat mindössze fél óra múlva már indul vissza. Egy nap csak három járat közlekedik, a következő estefelé esedékes. Így inkább gyalog vágunk bele a kilenc-tíz kilométeres, de nagyon szép, vadregényes útba. Hazafelé menet – már elég fáradtan – még megnézzük Kazinczy sírját Széphalmon, és a Magyar Nyelv Múzeumába is bemegyünk. Az a néhány kirakott tabló tulajdonképpen érdekes (van például, ami felsorolja a sikeres, és az elfeledett nyelvújítás kori szavakat), de nagyon szegényes és egyoldalú. Lehetett volna például néhány demonstráció a nyelvtörténet módszertanáról, egy-két interaktív teszt az iskoláskorú látogatóknak, legfontosabb nyelvemlékeink legalább másolatban stb.

Este a Dohnányi Zenekar filmzene-slágereket játszott a Disznókői traktorgarázsban, és ez leginkább csak a gyerekek figyelmét keltette fel. Ők kívülről ismerték a beígért repertoárt, én viszont eleve úgy gondoltam, hogy egy jó filmzenének önmagában nem sok értelme van. (Adorno és Eisler könyvét tudom ajánlani a témában...) A feleségem elvitte a családot – én pedig nem nagyon bántam, hogy már nem fértem melléjük.

Egy-két véleményt azért tovább tudok adni – de a hitelességért nem kezeskedem, és a kommentárokat zárójelben én is kommentálom...

Fiam nehezményezte, hogy a 2001 űrodüsszeiából csak a Richard Strauss-mű nagyon ismert első ütemeit játszották, de a Ligeti Requiemet nem. (Még szép. Egy nagy kórust is ki kellett volna fizetni, ráadásul nagyságrenddel kevesebben vettek volna jegyet!) Lányaim a nagy kedvenc Alan Silvestri kompozíciókat hiányolták. (Ő viszont túl jó filmzeneszerző, művei nem is nagyon állnak meg önállóan. Biztosan emlékeznek a Számkivetett című Tom Hanks-filmre. Abban például jószerivel csak aláfestő effekteket használt. A film hangulatához nagyban hozzájárult, anélkül, hogy a többség egyáltalán észrevette volna...) Feleségem szerint zavaró volt, hogy az illusztrációképpen vetített filmrészletek vágópontjai most nem egyeztek a zenei hangsúlyokkal, viszont a ráadásnak játszott Denevér-nyitány, a vonatkozó Tom és Jerry-epizóddal együtt, poénnak is nagyon jó volt.

Abban mindannyian és egyhangúan megegyeztek, hogy sok és feltűnő – főleg rezes – bakit hallottak. (Úgy gondolom, hogy a Zempléni Fesztiválon a zenekar többi fellépéséhez nem volt szükség nagy rézfúvós létszámra. Lehet, hogy erre az egyre kisegítőket hívtak?)

(Fotó: Nagy Károly)