Zappa-ünnep (100% Zappa az Őszi Fesztiválon)

2007. október 13.
Millenáris Teátrum

100% Zappa

16:00
Ed Mann (ütőhangszerek), Mike Keneally (gitár)

19:30
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara / Fischer Ádám

23:00
Modern Art Orchestra, Mann, Keneally / Tom Trapp

Még kora délután is reklámozták az emeregykossuthaszavakerején az esti koncertet. Persze C-vel ejtették a Maestro nevét, de ez legyen a legkisebb baj - máskor bosszankodunk emiatt, de most ünnep van, nem hagyjuk, hogy elrontsák a hangulatot.

A \"mindent eljátszó Ed Mann\"-ként reklámozott mindent eljátszó Ed Mann ezúttal nem annyira a virgázással tűnt ki, az ütőzés mellett főként a különféle elektronikus kiegészítők kapcsolgatásában jeleskedett. Néha nem találta meg időben az OFF gombot, de hát azért nevezik improvizációnak az ilyesmit, hogy ezek beleférjenek. Elvégre Zappának is voltak olyan koncertjei, ahol a szám közbeni kényszerű hangolást beleépítette a kompozícióba.

Keneally viszont villogott, elemében volt, hol gitározott, hol zongorázott, hol a kettőt együtt művelte, akkordokat ütött be, futamokat játszott, nagyon figyelt a kollegára, segítette, riffeket tett alá, átvezetést rögtönzött, ha kellett, és a dolog működött.

Bár improvizációjuknak Zappa-művek képezték az alapját, produkciójukban szabadon kezelték az eredeti darabokat, csak itt-ott volt felismerhető egy-két foszlány: a We Are Not Alone, a What\'s New In Baltimore témái, a Revised Music For Guitar And Low Budget Orchestra bevezető futamai.

A duó kedvében járt a szerény félháznyi közönségnek - ugyan csak félórás műsor lett beígérve, de ők egy teljes órán át muzsikáltak, és a visszataps után különleges meglepetéssel rukkoltak ki: ráadásként Cage 4\'33\"-át adták elő.

A késődélutáni \"csendes pihenő\" alatt Zappa koncertekből összeállított másfél órás filmjét, a Dub Room Specialt vetítették egy emeleti teremben, de mi azt már láttuk, úgyhogy inkább váltottunk pár szót az esti koncert karmesterével, Fischer Ádámmal:

   - A ma este elhangzó szimfonikus műveket Kent Nagano vette lemezre annak idején, és rendkívül érdekesnek, eredetinek, ötletgazdagnak találta őket, a zenekar viszont nehezen tudott megbirkózni velük. Milyennek tartja Ön ezeket a darabokat, és mit szóltak hozzájuk a muzsikusok?

   - Sajnos amiatt, hogy az özvegy nagyon sokáig nem küldte el nekünk a kottát, a tervezettnél intenzívebben kellett felkészülnünk. Nem volt elég időnk, de a zenekar nagyon komolyan vette a feladatát, tisztességesen megtanulták a darabokat. Én nagyon érdekesnek és izgalmasnak találom ezt a zenét, érződik benne a kísérletezgető kedv. Egyrészt ezért tetszik. Másrészt pedig azért, mert a komolyzenének az elefántcsonttornyából való kitörését segíti. Körülbelül Johann Strauss idejében, a 19. század elején kezdődött el a kettéválás, hogy a szórakoztató zene az nem komolyzene. Ez egy nagyon egészségtelen fejlődés, és minden, ami abba az irányba hat, hogy a két irányzatot összehozza, az mind nagyon fontos. A Bernstein, a Gershwin és a Zappa művei. Na ezért is szeretem, és ezért tartom fontosnak. Hogy ez hogy fog hatni ma este, nem tudom, de azt meg kell mondanom, első benyomásom az az, hogy a Zappa nemzedéke már kicsit kiöregedett, és a fiataloknak a Zappa nem ugyanazt jelenti, mint az ötven év körülieknek. Azt hittem, hogy ma több fiatal lesz, de az idősebbek vannak többen.

   - Zappára saját bevallása szerint Varese és Stravinsky hatott leginkább. Érez-e ebből bármit a művei hallatán?

   - Természetesen érzek, de hát ezt most hogy lehet bebizonyítani? Ezek olyan bizonyíthatatlan dolgok. Bartókhoz is hasonlít, Varese-től pedig konkrét dolgokat is átvett. Ami nagyon megfog a Zappában, az az, hogy állandóan újat produkál, és érdeklődik, szóval egy ilyen örök kereső maradt, és főleg örök forradalmár. Provokálni akar. Nekem ez az egész Zappa-esemény nagyon nagy szívügyem volt. Meg kell mondjam, sajnos sokkal kisebb mértékben sikerült, mint terveztük, mert nekem eredetileg 2-3 napos Zappa-fesztivál volt az elképzelésem, sokkal több résztvevővel, és mi is többet játszottunk volna.

   - Tehát ön a kezdeményezők között volt?

   - Én adtam az ötletet a Kovalik Balázsnak, aztán az Őszi Fesztivál örült neki. De mivel én \"csupán\" egy karmester vagyok, csak a zenekari műveivel foglalkoztam. És a Zappa zenekari művei azok - nagyon furcsa hasonlattal - olyanok, mint Schubert operái: nagyon érdekesek, meg fontosak, de az ember Schubertet a dalai miatt ismeri elsősorban, és nem az operái miatt, és Zappa nem a szimfonikus darabjai miatt híres. De mi azokat is meg akartuk mutatni.

   -Az özvegy, Gail Zappa miatt alakult így, hogy csak részleges lett a program?

   - Hát… elárulok egy titkot: még négy nappal ezelőtt sem volt biztos, hogy ma este megrendezhetjük a koncertet.

A fél nyolcas szimfonikus koncert előtt egy furcsa intermezzo: mivel úgy tudtuk, fényképezni csak külön engedéllyel lehet, a szervezőknél illusztrációk beszerzése iránt érdeklődtünk. Ekkor nekünk szegezték a kérdést: kivel egyeztettünk arról, hogy tudósíthatunk az eseményről? Ezt hallván hirtelen nem tudtuk, hogy köpjünk, nyeljünk, vagy inkább valljuk be: illegálisan tartózkodunk a helyszínen, és egyetlen célunk Bástya elvtárs megölése. Végül nyeltünk, jobb a békesség, és szívélyes légkörű eszmecserét imitálva memorizáltuk a teendőinket.

A hangverseny kezdésekor örömmel tapasztaltuk, hogy a terem megtelt. Akár Zappa, akár Fischer neve volt a hívó szó, a lényeg, hogy sokan döntöttek úgy: meghallgatják a koncertet.

Az időbeli sorrend úgy kívánta volna, hogy először a mester, Edgar Varese művei szerepeljenek ezen a tematikus napon, aztán kapjon szót a legnagyobb tanítvány, Frank Zappa - természetesen a munkáin keresztül. A tanítvány azonban itt - és most csak az időről beszélünk - megelőzte mesterét, aminek amúgy nincs is igazán jelentősége. Tehát a Millenáris Teátrumban a Rádiózenekar tolmácsolásában, Fischer Ádám vezényletével elhangzott az amerikai zeneszerző, szövegíró, gitáros, performer, producer, filmrendező négy, szimfonikus zenekarra írt darabja.

Nem árt leszögezni, hogy magyarországi bemutatókról volt szó, hiszen kis hazánkban még senki nem vette bátorságot, hogy a rock and rollban, jazzban, bluesban és a kortárs európai zene több irányvonalában egyaránt gondolkodó Frank Vincent Zappa (vigyázat: már anyakönyvileg sem Francis, erre nagyon kényes volt) nagyzenekari műveit karmesteri pálcájára vegye. Nyilván nem a darabok nehézségi fokozata (holott ez is ad némi feladatot a zenésznek), sokkal inkább a vonatkozó piaci szegmens bizonytalansága miatt.

A Fischer-féle koncert azonban bebizonyította, hogy kár aggódni. A Millenárison olyan közönség jött össze, amilyet feltehetőleg maga Zappa is álmodhatott magának: szereti a zenét, és vevő a heccre. A sajnos már tizenhat éve halott szerző zenei univerzumának ugyanis alapvető összetevője a humor, amely szerkezeti, stilisztikai, hangszerelésbeli megoldásokban, sőt az előadói attitűdben is megmutatkozik. Erre kiválóan ráérzett a Fischer Ádám vezette Rádiózenekar, így büszkén húzhatjuk ki magunkat: itt, Európa keleti felében a lengyel és cseh kísérletek után végre született magas színvonalú magyar Zappa-adaptáció is.

Miért fontos ez? Demszky Gábor egy nappal korábban a fesztivált megnyitó beszédében úgy emlékezett vissza, Frank Zappa 1991-ben az első Budapesti Búcsú vendégeként éppen Budapesten adott utoljára koncertet. Ez részben igaz. Rock and rollt akkor ő már egy ideje nem játszott, a Tabán-beli koncerten egy kiváló hazai muzsikusokból (Szakcsi, Kőszegi, Egri, Babos) álló kvartettet vezényelve búcsúztatta az oroszokat. Ősszel azonban még volt egy nagyon fontos bemutatója, ahol már nem hangszeres előadóként, hanem dirigensként lépett pódiumra. Ez volt életműve utolsó darabjának, a Yellow Shark című kortárszenei produkciónak a bemutatója, amelyet alig néhány hónappal élt túl. Az egykori kaliforniai srác tehát, aki Varése Ionisation című művének hallatán döntötte el, hogy zeneszerző lesz, és munkássága kezdetén már ki is bérelt egy egyetemi zenekart, hogy dodekafon művét megszólaltassa, nem éppen hosszú, de minden elképzelhetőt felülmúlóan termékeny alkotói pályája végén, néhány kacskaringót lezárva megcsinálhatta, amiről álmodott. Zeneszerzőként, kortárs zeneszerzőként köszönt el.

A Fischer által kiválasztott négy mű (Envelopes, Pedro\'s Dowry, Bogus Pomp, Strictly Genteel) nem a Yellow Sharkról való, ezeket korábban mutatta be a London Symphonic Orchestrával, ám az életműben fontos helyet foglalnak el. Az Envelopes és a Pedro\'s Dowry két rövidebb mű, az utóbbi azzal csal mosolyt a hallgató arcára, hogy a Zappától megszokott dodekafon témakibontást követően váratlanul kristálytiszta, szabályos wiener waltzerbe csap át. A koncertprogram súlypontját a Bogus Pomp jelentette jóval terebélyesebb és hömpölygőbb kidolgozásával, amelyet ugyancsak poén zárt le: a különböző szekciókban ülő muzsikusok kottában meghatározott sorrendben és ütemben gyújtottak cigarettára, és pöffentettek a magasba, ami a zenei élményt igazi színes-szagos tapasztalássá tette.

A hangverseny zárásaként a Strictly Genteel csendült fel: a többitől elütő, kellemes dallamú, klasszikus szerkesztésű kompozíció, igazi záródarab - eredetileg a 200 Motels fináléja.

A nem várt sikerrel szembesülő Fischer Ádám zavarában elárulta, hogy ráadással nem készültek, ezért felajánlotta, a délutáni Mann-Keneally duóhoz hasonlóan ők is szívesen eljátsszák Cage 4\'33\"-át, de a közönség végül a koncertzáró mű befejező részét kérte, amely lényegesen felszabadultabban, erőteljesebben és hangosabban szólalt meg, mint elsőre.

Talán a sokszínű életművet bemutató program koncertjei közül a Modern Art Orchestra éjjel 11-kor kezdődő műsora volt - repertoárjában, hangszer-összeállításában - a legközelebb Zappa turnéegyütteseinek világához: szinte ugyanilyen felállású bigbanddel turnézott és rögzített lemezeket 1972-ben (The Grand Wazoo, Waka/Jawaka), de erősen fúvósorientált volt az utolsó, az 1988-as felállás is, hogy csak két példát említsünk. Egy ilyen felállás Zappa céljainak kiválóan megfelelt: éppúgy alkalmas volt finoman kidolgozott, bonyolult instrumentális részek interpretálására, ahogy lehetőséget adott hosszabb, dzsesszesebb szólókra vagy erőteljesebb, rockosabb megszólalásra is, ugyanakkor - a zenészek tudására, a próbák során kialakított közös nyelvre építve - módja volt az előkészített zenei textúra menet közbeni azonnali megváltoztatására, átalakítására is. Ez a fajta közös játék, irányított improvizáció Frank Zappa egyik védjegyének is tekinthető, és ugyanúgy fontos alkotóeleme egy sikeres produkciónak, mint a kottahű, precíz, pontos, feszes előadás.

A megszólalásért, az összhangért, a pontos interpretációért a Modern Art Orchestra zenészei tettek meg mindent, s hogy mindez vibráló, lüktető, eleven hangtextúrává alakuljon, az a hangszereléseket is készítő Tom Trapp vendégkarmester érdeme. Termetét, megjelenését meghazudtolóan széles mozdulatai, gesztusai nyomán váltak az időnként bonyolult, páratlan ütemű vagy akár folyamatosan változó tempójú és ütemjelzésű darabok maguktól értetődően természetes (sokszor persze vicces) hangfolyammá. A szólók alatt sem hagyta magára a csapatot: nem csak azt kontrollálta folyamatosan, ki szólózzon, de a (vélhetően a próbák alatt kidolgozott jelrendszer segítségével) az egyes improvizációk alatt is változtatta, alakította a kíséretet, egy-egy kiállással, hangsúllyal (vagy adott esetben akár kaotikus, mennydörgésszerű robajjal) színezte át a kíséretet. Izgalmas volt, ahogy a pulpitusról is lelépve, a zenészek között járkálva \"kapcsolt be\" és \"kapcsolt ki\" az egyes szólók alatt zenészeket vagy zenészcsoportokat, így a kottában rögzített hangjegyek mellett a zenészek képességeit, játékra való hajlamát is az előadás szerves részévé téve tudta folyamatosan változtatni, dinamikusan alakítani a zenei szőnyeget.

A két vendégművész is sok lehetőséget kapott: a gitáros Mike Keneally nem csak a hangszerelésekben és szólistaként kapott fontos szerepet, de egy dalban (The Idiot Bastard Son) énekelt is. Ed Mann ütős játéka - a marimba, a vibrafon hangja - fontos elem volt Zappa muzsikájában, ahogy az volt ezen a szombati estén is. A kicsit szórakozottnak tűnő zenész mintha - a délutáni koncerten tapasztaltakhoz hasonlóan - talán túl sokat foglalkozott volna a vélt vagy valós technikai problémákkal, hatalmas hangszerarzenáljának csatlakozóival és kapcsolóival, de jellemzően azért odaért saját belépéseihez, és produkált néhány izgalmas szólót.

A repertoár részint az eredetileg is bigband felállásra írt darabokból, részint erre az alkalomra áthangszerelt művekből állt. A nyitó Cletus Awreetus Awightus (1972) jól alapozta meg a programot: a hol pompázatos, hol egészen idétlen hangszerelés fanfárjait, humorát erőteljesen szólaltatták meg a Modern Art Orchestra zenészei. Az ezt követő hosszú blokk az 1970-es Burnt Weeny Sandwich lemezt idézte meg, a három, szünet nélkül előadott darab (A Holiday In Berlin, Aybe Sea, The Little House I Used To Live In) rengeteg szólóra, közös improvizációra adott alkalmat, a zenekar a harsány tombolástól az egészen finom, csendes szólózongora részeken át nagyon széles hangulati spektrumon mozgott. A Big Swifty nagyot durrant, szép volt a darab végén a páratlan ütemű főmotívum lassított visszatérése a ritmuskíséret 4/4-es lüktetése felett. A finom dallamvezetésű The Idiot Bastard Son nagyon izgalmas, gazdag hangszerelést kapott, Keneally éneke egy icipicit talán szabadabban kezelte a témát a kelleténél. Zárásként a Zomby Woof tornádója ütött igazán nagyot: a harsogó, tomboló rock-dal most furcsa módon instrumentálisan szólalt meg, recsegtek a rezek, a vokál szólamát Keneally gitárja hozta.

Ezen a hőfokon nehéz elbúcsúzni, a közönség nem is engedte el a csapatot - a zenekar ráadásként előbb önállóan, majd a csatlakozó Tom Trapp irányításával adott elő egy nagyszabású kollektív improvizációt.

Egészen kis hibáktól eltekintve remek, feszes, erőteljes, és 100%-osan élő, eleven koncertet láthattunk-hallhattunk, és ha ez az előadás lesz a majdani hazai Zappa-interpretációk kiindulópontja, mintája, akkor nagy baj nincs. Már csak arra volna szükség, hogy az emberekhez eljusson a koncert, a zeneszerző híre - de a lelkes arcokat nézve, a közönség reakcióit figyelve ebben sem lesz hiba.

Azt is reméljük, hogy ez a rendezvény nem alkalmi esemény volt, és kerül még hasonlóan tekintélyes hazai koncertpódiumról - ahogy a Magyar Frank Zappa Egyesület (lásd: www.zappa.hu) szlogenje mondja - \"magyar fülbe magyar Zappa\".

(Fotók: Felvégi Andrea)