Zágrábi beszámoló, kevés zenével

Zágráb 325 kilométer - mutatja a felirat, nem sokkal azután, hogy elhagyom a Budapest végét jelző táblát. Ez normális világban alig háromórás út lenne, de hát ki beszél itt normális világról? Az eső lassan elkezd cseperegni, és sokáig ez marad az egyetlen izgalom az úton. Sok időm unatkozni sem marad, mert a feleségem hív, és az iránt érdeklődik, hogy mégis, mit fogok felvenni a jelesebb alkalmakkor? A kérdést nem értem, hiszen két öltönnyel, plusz egy zakóval indultam útra, hogy egyszemélyes magyar delegációként részt vegyek az ISCM World Music Day konferenciáján, és az ahhoz kapcsolódó hangversenysorozaton. Mint kiderül, a felsőruházatommal nincs is baj, viszont otthon hagytam az összes, gondosan előkészített ingemet. Nincs mese, Siófok, ingvásárlás. Rosszabbul nem is kezdődhetne az egész. Az eső most már szakad, a Balatont elhagyva gyakorlatilag vakon repülök egy-egy szembejövő kamion vízpermete alatt.

A határon szó szerint egy teremtett lélek sincs, így aztán percekig várok, míg egy unatkozó vámos átforgatja a vassorompót. A horvátoknak már gyanúsabb vagyok. Negyven éve gondolkodom, hogy minek kérdezik meg, hogy hova tart az ember, de jól vagyok szocializálva, és megmondom. Ennek aztán csomagtartó-kinyitás és turkálás a vége. A fináncnő keze alatt megadja magát a sporttáskám cipzárja, de nem tiltakozom. Az autópálya felett átívelő hidakon kis szám mutatja, hány fok is van odakint. Nem tudom, hogyan csinálják, de hidanként egy Celsiust esik a hőmérséklet. A telefonom Gorican óta keresi a hálózatot. Még napokig nem találja. A Petőfi adó még sokáig elkísér, de legtovább mégiscsak a Bartók bírja.

Mimara Múzeum és a szerző szállodája

Alig öt és fél óra alatt el is jutok Zágráb majd ezer éves városába. Az istenek velem vannak, mert eláll az eső. A szállodámat hamar meglátom, de ekkor szembesülök Zágráb közlekedésének titkával. Az utcák túlnyomó része ugyanis egyirányú, s a balra kanyarodás valószínűleg alkotmányba ütközik. Mint pók az áldozatát, úgy próbálom meg trükkös koncentrikus körökkel bevenni a hotel épületét. Áldozatos munkám végül meghozza a gyümölcsét.

Miközben azon gondolkodom, hogy vajon mennyi borravalót kell adni egy ötcsillagos szállodában a londinernek, mennyit a garázsmesternek, addig egy sorompó elé érkezem. Döntöttem. Leparkolok az utcán. Itt ugyan este nyolcig tart a fizetős időszak, de már az is elmúlt.

Simán becsekkolok a szállodában, megkapom a szeretetcsomagomat, belépőkkel, lemezekkel, kiadványokkal, a napi programok részletezésével, végül kérdésemre, hogy hol lehet itt parkolni, a mélygarázst ajánlják. Gombnyomás, kártya, sorompó fel, autó le. Kicsit ugyan aggaszt, hogy mennyi lesz a parkolószámla egy olyan helyen, ahol egy szoba egyetlen éjszakára közel 200 dollárt kóstál, de nem tudok mit tenni. Ha nem akarok másnaptól háromóránként kirohanni, hogy megújítsam a parkolójegyemet, kénytelen vagyok maradni. A liftben Lionel Ritchie arról érdeklődik, hogy őt keresem-e, de udvariatlan vagyok, és nem is válaszolok. A szobám nagyon rendben van - mások persze majd hiányolni fogják az Internet-kapcsolatot, de erről később -, a kilátás a tizenötödikről pedig igazán pazar. Este tízre még elmehetnék egy hangversenyre, de rövid gondolkodás után azonnal lebeszélem magam.

Másnap úgy érzem magam, mint egy elsőbálozó. Itt a legtöbb delegált jól ismeri egymást, így a délelőtt egy része azzal telik, hogy szomszédjaim, Hongkong és Izland jól bevált magyar kollégámat keresik rajtam. A háromórás ülés jó hangulatban telik. Szavazunk, választunk, indítványokat vitatunk meg, vetünk vagy fogadunk el. Délben fogadás a városházán. A helyszín gyönyörű, a barokk pompa a 18. századot idézi. Míg a fontos embereket várjuk, Írország képviselője aggódásának ad hangot, amiért sem italt, sem ételt nem látni sehol. De félelme alaptalannak bizonyult. Mire az utolsó tapsok is elhalnak, megjelennek a pezsgős tálcák is.

Az ISCM konferencia és a hozzátartozó hangversenyek idén részét képezik a Zágrábi Biennálé néven elhíresült, főleg kortárszenével foglalkozó fesztiválnak. Az eseménysorozat, mely a délszláv háború előtt komoly rangot vívott ki magának, most újra régi fényében ragyog. Tíz napon keresztül napi három-négy hangverseny, opera, és balett előadás látható. A nagyon részletes - ebből következően meglehetősen súlyos - kiadványból rögtön kiderül, hogy a Pannon Filharmonikusok érkezésem előtt játszottak, a C\'est la guerre és a Mario és a varázsló pedig távozásom után lesz majd látható, hallható.

Kedd délután kihasználom a ritka alkalmat, hogy nem esik az eső, és rövid városnézésbe kezdek. Első utam a Titóról nevezett téren át visz. Eszembe jut, hogy itt nem cserélgetik olyan sűrűn az utcanévtáblákat, mint Kelet-Európa más tájain. Megcsodálom a Nemzeti Színházat. Bemennék, de zárva. Tábla figyelmeztet, hogy bent sem dohányozni, sem fényképezni nem szabad. A Corleone család esküvője óta tudjuk, hogy mindkettő ártalmas lehet az egészségre. Így aztán marad a kinti fotózás. Láthatom még Jellasicsot, aki itt a róla elnevezett, hihetetlenül forgalmas téren, hatalmas talapzatán egyáltalán nem tűnik gyávának, aztán rázendít megint az eső. Én meg menekülök vissza a szállodába. Izlandi kollégám valahonnan megtudta, hogy a konferencia - egyébként fantasztikus körpanorámás - termében zsinór nélkül is hozzá lehet jutni a világhálóhoz, így másnap reggel vidám netezéssel tölti az idő - egy nem is jelentéktelen - részét. Tőle tudom meg, hogy Izlandon kitört a tavasz, amiért őszinte irigység tölt el.

Jellasics tér

Nincs mese, ha már itt vagyok, koncertre is mennem kell. Igazság szerint már előző este is elmehettem volna meghallgatni a Horvát Rádió és Televízió Zenekarát, de úgy ítéltem meg, hogy a hangverseny helyszíne mindenképpen túl messze van ahhoz képest, hogy szakad az égi áldás, és a zakóhoz való ballonkabátom is az ingeim sorsára jutott. De törlesztek becsülettel. Szerda délután a szomszéd múzeumba megyek, ahol a svájci illetőségű Antipodes kamaraegyüttes ad hangversenyt. A vonósötös plusz klarinét, fagott, kürt felállású csapat egy horvát, egy német, egy hongkongi és két francia szerző művét játszotta. Iszonyatosan jól. Ezt abból gondolom, hogy a számomra idegen hangkultúrában, tőlem távol álló fogalmazástechnikával készült Chiffre VI (Wolfgang Rihm), vagy az Oktett (Jean-Yves Bosseur) és az Envol (Roger Tessier) is nagyon hatásosan, már-már hihetően szólt. Számomra a legszimpatikusabb mégis az Eternal Sun című, szépen felépített, gondosan kihallgatott oktett, illetve a kissé kakukktojásként szereplő szólóhegedű szám, az Incanto voltak. Ez utóbbit káprázatos technikával, kitűnő színpadi érzékkel adta elő a kamaraegyüttes elsőhegedűse, Egidus Streiff. A portrék, csendéletek és aktok között mintegy kétszáz lelkes hallgató ülte végig az órás hangversenyt. Ez sem kis dolog.

Antipodes Kamaraegyüttes

A Hannoveri Állami Balettegyüttes esti fellépésére a Városi Színházban került sor. Az épület a 19. századot idézi, s nem csak kívülről. Belépve elámul az ember a valódi ékszerdoboz láttán. A mellbevágóan szép barokk díszítésű nézőtér alig-alig telt meg a jelesnek mondott eseményre. Mármint jeggyel rendelkezőkből volt hiány, mert potyázó fiatalok százai próbáltak meg - végül is sikerrel - bejutni, hogy közelről élvezhessék a kortárs balett gyöngyszemeit. A műsor első száma a Steve Reich dögunalmas zenéjére készült Ördög-Angyal című opusz volt. Nem az volt a baj, hogy hiába ültem a harmadik sorban, mivel a tánc valami érthetetlen oknál fogva hátsószínpadon zajlott, gyakorlatilag alig-alig láttam, nem is az zavart, hogy a két szólista mozgása nem győzött meg sem tudásukról, sem a koreográfus értékeiről, hanem az egész előadást jellemző, a végtelen primitívségig kiszámítható események sorozata. Nagyon nem szeretem, ha egy 23 perces előadás első perce után tudom, hogy mi és hogyan fog történni a következő 22 percben, és tényleg. Vessenek meg, de második rész majd\' egyórás produkciójára már nem voltam kíváncsi.

Másnap a szokásos menetrend: értekezlet, viták, szavazások. Egy kicsit már mindenki unja, és leginkább az ebédet várja. Én is. A szünetben szóba elegyedem egy svájcival és egy franciával. Arról kérdeznek, hogy a magyar zeneszerzők mit szólnak Boulez ilyen meg ilyen kijelentéséhez. Mit gondolunk az újzene teoretikus irányairól? Én elmondom, hogy nálunk szinte senki nem olvas idegen nyelvű szaksajtót, így az sem foglalkoztat bennünket, hogy Boulez éppen merre képzeli el a legújabb irányzatot. Hja, kérem, boldog tudatlanság. A svájciak, franciák meg hadd irigykedjenek.

Ebéd közben rövid diskurzus a pápaválasztásról - egy német kollégáról kiderül, hogy pár nap múlva megy meglátogatni gyerekkori barátját, aki most XVI. Benedek néven vezeti a Római Birodalmat -, internetes angol szóviccek mesélése, névjegykártya-cserék. Gyors pakolás, kicsekkolás, garázsba le. Az autó még megvan. Alig fél óra alatt elérem az autópályát, és meglátom a táblát: Budapest 375 km. Amíg távol voltam, megnőtt kissé a távolság. A telefonom Letenye közelében tér magához, majd gyorsan le is merül. Nem baj. Nyertem még három óra nyugalmat. Közben meg arra gondolok, meg kellene írni ezt az egészet a Momusnak. Na jó, de ki fogja elolvasni?