Viva la vita insiem! - A 25 éves Café Momus születésnapjára
Viva la vita insiem! - A 25 éves Café Momus születésnapjára
Gyanútlanul autózik haza az ember cefrekészítés után, mikor még nyílnak a völgyben a kerti virágok, de a szarvasbikák már csak szordínóval orgonálnak, rákapcsol a Bartókra, s közepes vétel és gyönge hangminőség mellett is nagy örömmel ismeri föl kedvenc operája dallamfoszlányait. Az André Chénier első fölvonásának előkészítő kórusai szűrődnek át az éteren. Barátnőmnek, akit már sikerült megfertőznöm az opera vírusával, nevetve mesélem, hogy a színházi szaklap nagyra becsült egykori főszerkesztője, amúgy operarajongó druszám fanyalogva mondta a darabról, hogy ki nem állhatja, mert egyetlen igazi dallam sincs benne. Éva némán csóválja a fejét
- Állj meg a boltnál, kérlek, be kell ugranom csokiért!
- Na de siess, most jön a nagy tenorária, az improvizáció!
Biztosít, hogy sietni fog, de az első frázisokról lemarad. Én meg hitetlenkedve hallgatom, hogy Colpito qui m’ avete..stb. De aztán megjön, én meg alig tudom leplezni az izgatottságomat, amikor megkérdezem:
-
Na hogy tetszik?
-
Ez nagyon szép hang!
Amikor azonban a tenor odáig ér, hogy Amor, divino dono, már nem is tudom tovább visszafogni magamat.
-
Ez egyszerűen szenzációs! Ilyen tenor ma nincs! Illetve van, halljuk, hogy van, de ki lehet? Persze az nyilvánvaló, hogy sokat hallgatta Carrerast, de hát ennél nagyobb bajunk egy tenorral ne legyen.
Az első felvonás végére érünk haza, beállok az udvarba, rohanunk föl. Ebben az operában nagyjából ez az egyetlen 2-3 perc, amit lehet nélkülözni. Aztán immár jó minőségben megbűvölten hallgatjuk a 2. felvonást, a forradalom kavalkádját, és Éva csillogó szemmel megjegyzi, hogy sok szép operát mutattam már neki, de még egyik sem hatott rá elsőre ilyen erősen, közvetlenül.
A tenor egyre jobb, gyönyörűséges, színgazdag középregisztere van, és mindig éppen azzal az árnyalattal szólal meg, amire annyira vágyunk. Ez a darab tele van dallammal, folytatja Éva, miért nem hallotta ezt a főszerkesztőd? Én se értettem, hagyom helyben, talán valami személyes baja volt a történettel, s róla többet nem beszélünk.
„Fino a la morte insieme” – énekli immár nekünk, immár kedvenc tenorunk Stefano la Colla. Jegyezzék meg a nevét! (Gyorsan rákeresek a neten: karrierjét Kalaffal kezdte. Jól hallottam, hogy nem mindennapi fickó.) Mellette a szoprán, Maria Agresta csak szép színű, sima és stílusos. Meg kell becsülni, bár nem üt szíven. A kellemes színű bariton feledhető. Gerard tesztmondata a „Dammi codeste creatura! - Add nekem ezt a teremtményt!” George Petean nem tulajdonít különösebb jelentőséget ennek a frázisnak, pedig a nagy baritonoknál mérhetetlen vágyakozás, türelmetlenség, elégedetlenség süt belőle, benne van az egész figura. A Nemico della patriá-ra tartogatja összes bombáját, de csak kisebb detonációt élünk meg.
Kiderül, hogy Bécsből szól az előadás.
A karmesterünk, Francesco Lanzillotta híján van minden forradalmi őrültségnek, a karakterszereplők fékezett habzással karakteresek. Beugrik a Bécsi Opera 1960-as Chénier-je, Tebaldi, Corelli, Bastiannini – ám az utolsó felvonás rövid jelentében a börtönőr olyan eszeveszetten pénzsóváran énekel, olyan elragadóan korrupt, hogy nyomban a szívünkbe zárjuk. Kóréh Endre más napokon Ozmint, Ochs bárót, Fülöp királyt énekelt, de tehetsége ezen a pár mondaton is átsüt. Még fájdalmasabb, 2023-ban milyen jelentéktelen az örök szemét, a besúgó, vagy eredeti nyelven Incredibile. A Scala hírneves ’55-ös előadásán kedvenc compri-marióm, Mariano Caruso, Callas és Del Monaco árnyékában is ragyog. (Régi mániám, hogy a főszerepektől visszavonult Kelen Péter milyen pompás besúgó lenne. De ki tudja, hátha egyszer még „végighajt vele a Stefánián”?)
Na de mit számítanak a mellékalakok, ha szívdobogva várhatjuk Collánkat, hogyan szólal majd meg a Si fui soldato-ban? És micsoda öröm, hogy éppen azzal a nemes fölháborodással, azzal a keserű, teli szívvel, ahogyan vártuk! Mit számít mindez, ha magát Chénier-t halljuk, az igaztalanul elítélt fiatal szerelmes költőt, igaz hazafit? „Ölj meg, de hagyd meg a becsületemet!” – harsogja. Elég hatásvadász szavak és komoly szívű tenor kell hozzá, hogy mégis megrendüljünk tőle.
Az utolsó felvonásban már nem lepődünk meg, úgy szólal meg, ahogy immár elvárjuk. Colla felső regisztere csak biztos, nem zeng egy Corelli vagy Bonisolli diadalával, de a katarzis így is teljes.
„Viva la morte insiem! - Éljen a halál együtt!” – kiáltják végül a szerelmesek a nagy paradoxont, én pedig fordítok.
Viva la vita insiem! Éljen, hogy még vannak ilyen énekesek, éljen az élet, mert lehet őket együtt hallgatni, ami megsokszorozza az élvezetet és a megrendülést! Hogy valaki más is ugyanazt érzi közben, mint te.
És éljen a 25 éves Café Momus, ahol meg lehet énekelni élményeinket, és együtt vitatkozhatunk róluk. Éljen soká!