Verbier-levelek - 2010/3

Csütörtökön délelőtt kamarazene a templomban, meglehetősen vegyes, de nagyon érdekes műsorral. Először Sylvia Schwartz énekli Hindemith Szerenád című művét, amely - alcíme szerint - kis kantáta romantikus szövegekre. A hét szoprán dalt oboa (Alexei Orgintchouk), brácsa (Lawrence Power) és gordonka (Jakob Koranyi) kíséri. Ez a dalciklus számomra igazi felfedezés, csodálatosan szép zene (fel is kerül a "beszerzendők listájára").

Sylvia Schwartzot tavaly ismerte meg a verbier-i közönség, amikor a Don Giovanni koncert-előadásán Zerlina szerepét énekelte. A művésznőnek valóban nagyon szép hangja van, és kedvesen, megnyerően adta elő a dalokat. A hangszeres szólisták (akik a negyedik és a hatodik dal előtt önálló, hangszeres intermezzókat is játszanak) a legjobb formájukat hozták. Powert tegnap már hallhattuk, a 2009-ben Rosztropovics-díjat nyert Koranyi zengő gordonkahangja lenyűgöző. Orgintchouk tudását Lockenhausból már jól ismerjük. A negyedik dal (Der Abend), amelyben az énekesnőt csak az oboa kíséri, egészen kivételes ihletettséggel szólalt meg.

A műsor Britten 2. Phantasy-Quartetjével folytatódik, három előadó marad, csupán az énekesnő helyét foglalja el Henning Kraggerud hegedűművész. Érdekes, színes mű, szép előadásban.

A program első felét Schubert Der Hirt auf dem Felsen dala zárja, ismét Sylvia Schwartz énekel, a zongoránál Aleksandar Madžar, klarinéton pedig Martin Fröst működik közre. Nos, ez a "működik közre" kifejezés nagyon nem helytálló, Fröst úgyszólván átveszi a főszerepet, ismét csodákat művel. Ahogyan a legelső klarinéthangot elindítja a semmiből - arra, azt hiszem, kevesen képesek! A szokatlan összetételű trió néhány perc alatt meghódítja a közönséget.

Szünet után Mozart B-dúr zongoratrióját (K.502) élvezhetjük. Lisa Batiashvili csodálatosan hegedül, Alexandar Madžar bámulatos stílusérzékkel zongorázik. Hogy a műélvezet ezúttal nem teljesen felhőtlen, az a gordonkás, Andreas Brantelid (vagy a hangszere?) számlájára írható. Hangereje nagyon gyenge, sokszor úgy tűnik, hegedű-zongora szonátát hallunk...

A koncert végén autóval lemegyünk a völgybe, elhaladunk a koncertlátogatókat köszöntő virágkép és az egyik téren elhelyezett trombita-dekoráció (ld. nyitókép) előtt.

Elindulunk fel a másik hegyre, a 2100 méter magasan fekvő Cabane de Brunet-hez. Az út kiválóan alkalmas az adrenalinszint növelésére, kilenc kilométeren át kanyarog sziklák és szakadékok között, többnyire egy-másfél sáv széles, s ami Svájcban ritkaság: nincs aszfaltburkolat, korlát is alig. Az utolsó két-három kilométeren elered az eső. Aztán végre felérünk, s a kilátás - nos, a kilátás nem kárpótol semmiért, benne vagyunk a felhőben, a látótávolság 10-20 méter. Ezek után természetes, hogy a tervezett másfél órás gyalogtúrát töröljük a programból, viszont a felhő borította szerpentinen vissza is kell jönni. Örömmel jelentem: hihetetlen, de épségben leértünk.

Az idei Verbier Fesztivál egyik különlegessége, hogy - miként egyik francia kritikusa írta - "a szovjet zongoraiskola utolsó nagyasszonya", a jelenleg Bécsben élő Elisabeth Leonskaja kilenc késő esti koncerten végigjátssza Schubert összes zongoraszonátáját. Sajnos az egész sorozat végighallgatására eleve nem volt lehetőségünk, mert a fesztivál 17 napjából csak hetet töltöttünk Verbier-ben, s a sokszor párhuzamosan futó programok ütközései miatt végül csak egyetlen estén vettünk részt. Annak viszont nagyon örültem, hogy ezen a koncertjén nem a sokat játszott, jól ismert nagy szonáták valamelyike szerepelt, hanem két ifjúkori mű, az 1816-ban írt E-dúr szonáta (Fünf Klavierstücke, D 459) és az 1817-ben írt H-dúr szonáta (D 575).
Maga a koncert némiképp csalódást okozott. Természetesen Leonskajának nincsenek technikai gondjai, de játéka kissé színtelen volt. Hiányoltam a hangsúlyokat, a kiemeléseket, az igazi pianissimókat és fortékat.

Péntek reggelre az egész falu felhőben, és szakad az eső. Hurrá, délelőtt is zenét hallgatunk! (Feleségem nem egészen így kommentálta...) Nyilvános próba a Salle des Combins-ban, a Kamarazenekar (amely nem a nagyzenekar aktuális tagjaiból áll össze, hanem önálló együttes, év közben is tart koncerteket Európa-szerte, s tagjait többnyire a korábbi évek nagyzenekari tagjai közül hívják meg) készül az esti koncertre (amelyre egyébként nem tudunk elmenni, mert helyette kamarazenét hallgatunk). Marc Minkowski áll a karmesteri pulpituson, Fauré Pelléas és Mélisande kísérőzenéjének öt tételét és Canteloube Chants d'Auvergne ciklusának nyolc dalát próbálják, az énekes szólista Anne Sofie von Otter. Könnyű lenne erről a próbáról oldalakat írni, ehelyett megelégszem ennyivel: nagy élmény volt!

Este Misha Maisky és leánya, Lily Maisky koncertje. Misha Maisky a Verbier Festival egyik évente visszatérő vendége, külön rajongótábora van, a templom zsúfolásig megtelt. A szinte bemelegítésként ható Beethoven Variációk (a Varázsfuvola egy témájára) és Schumann Phantasiestücke című három tétele után jön a hangverseny - előadás szempontjából - csúcsa: de Falla Spanyol népdal-szvitje. A hat spanyol népdal feldolgozása igazán fekszik Maiskynak, különösen a harmadik tétel (Jota) féktelen tombolásának és a negyedik (Nana) szinte síró szomorúságának a kontrasztja megragadó.

A program szünet utáni része jól példázza azt, amit Kim Gaynor asszony a Verbier Fesztivál egyik sajátosságaként említett: "a művészek rendszerint nem azokkal a műsorokkal lépnek fel, amelyekkel az év többi részében turnéznak". Maisky Webern-művekkel kezd! Elsőként az 1899-ben (az Op.1 előtt) írt Két darab hangzik el. Mindkét tétel Langsam tempójelzésű, szélesen áradó, hallatlanul megnyerő későromantikus zene. S aztán jön a tizenöt évvel később keletkezett, Op.11 sorszámú Három rövid darab, amolyan "igazi" Webern-zene. A kontraszt megdöbbentő, a korai két darab előadása mindenesetre tökéletesen elegendő ahhoz, hogy megakadályozzon bárkit is abban, hogy "Webern nem tudott dallamos zenét írni" jellegű megjegyzéseket tegyen. Aztán a három tétel udvarias fogadtatása után Maisky megjegyzi, hogy szerinte ezek gyönyörű darabok, s hogy segítse a befogadásukat, azonnal meg is ismétlik...

Két tétel következik Messiaen remekéből, a Kvartett az idők végezetére című alkotásból, az eleve gordonka-zongora duóra komponált ötödik tétel (Louange a l'Éternité de Jésus) és az eredetileg hegedűre és zongorára írt nyolcadik (Louange a l'Immoralité de Jésus). Hálás vagyok Maiskynak, hogy ezt a csodálatos zenét elhozta a másfajta szépségekhez szokott rajongóinak, de azt hiszem, az agyonvibrátózott előadás, amit bemutatott, igencsak idegen a Messiaen-mű szellemétől.
Zárásként a Debussy Gordonkaszonáta, ismét túlzottan romantikus előadásban, a túlhajszolt befejező ütemek alatt Maisky "átszellemülten" dobog lábával a pódiumon - a hatás nem marad el, rajongói tombolnak, négy ráadás...

Szombat délelőtt utolsó koncertünk, a tavaly már megismert orosz származású, Amerikában élő Lera Auerbach műveiből. A zongoránál mindvégig a szerző, aki a műveinek befogadását rövid, szellemes bevezetőkkel teszi könnyebbé. Elsőként Az utolsó levél című, közel fél órás, gordonka- és zongorakíséretes dalát (Op.76) hallhatjuk. A szöveg a tragikus sorsú nagy orosz költőnő, Marina Cvetajeva Újévi verse. Cvetajeva, aki igazi romantikus, szerelmes levelezést folytatott Rilkével (személyesen soha nem találkoztak!), a költőtárs haláláról értesülve írta meg "utolsó levelét". A dalt az igen dekoratív Zoryana Kushpler énekli, sötéten zengő, szlávos mezzoszopránja betölti a teret, kifejezéstára a meghatottságtól szinte a hisztériáig terjed. A - szerző elgondolása szerint a Rilke személyét reprezentáló - gordonka szólamát Gautier Capuçon játssza, hihetetlen átéléssel és intenzitással.

Lera Auerbach, Gautier Capuçon, Zoryana Kushpler - © Aline Paley

Az alapjában romantikus-expresszionista dal méltán arat óriási sikert. A Csellószonáta (Op.62) következik, a Cvetajeva-dalban már megismert intenzitás, izzás; a harmadik tétel kissé jazzes toccata, a negyedik tétel hatalmas, egyre feljebb kúszó kromatikus menete szinte az elviselhetetlenségig fokozza a feszültséget (a tétel jelzése: "with extreme intensity"!). Gautier Capuçon ismét remekel (anélkül, hogy előző este hallott nagynevű kollégáját bántanám: milyen jó ezúttal tiszta, férfiasan acélos gordonkahangot hallani!).

Szünet után két kevésbé zaklatott mű. Előbb Leonidas Kavakos (és persze Lera Auerbach) ad elő tízet a hegedűre és zongorára írt, nagyon szellemes 24 prelűdből (Op.46). Kiemelném a 14-15-16. darabokat, egy fergeteges Prestót (esz-moll) követ egy bölcsődalszerű tétel (Cisz-dúr), majd egy Misterioso (b-moll) emel szinte földöntúli hangulatba. A műsorfüzet szerinti program utolsó darabja a legkorábbi (Op.28) kompozíció, a Zongora-hegedű-cselló trió, rövid, s az eddigieknél derűsebb alkotás, ismét Auerbach, Kavakos és Capuçon ragyogó előadásában. Aztán a három művész ráadást ad (mint Auerbach tréfásan megjegyzi: "most írtuk, a szünetben"). Hihetetlen szellemes "happening": elkezdenek egy szirupos, szélesen áradó melódiát, majd csúszásokkal, "elhangolódásokkal" átalakítják önnön paródiájává. A hatalmas, többnyire tragikus szenvedélyektől feszülő, alapvetően romantikus töltetű műveket komponáló hölgyről kiderül, remek humorérzéke van! Ez a koncert méltó befejezése volt verbier-i tartózkodásunknak.

Mert számunkra ezzel véget ért az idei fesztivál - pedig augusztus elsejéig még rengeteg izgalmas koncert következik. Inkább bele se gondolunk...

Úton hazafelé egy búcsúpillantás a fesztivál irodájával szemközti házon elhelyezett installációra: tipikus jelenet a szonátaestekről: egy hegedűs, egy zongorista, meg egy bernáthegyi kutya a háztetőn... (De hol a konyak? Csak nem itták meg a zenészek?).

(A Verbier-levelek ©-jel nélkül közölt képeit a Feleségem készítette)