Verbier-levelek - 2010/1

A kufsteini Császár-torony

A Kazinczy-tábla

Immár harmadik éve, hogy nyári szabadságunkat összehangoljuk a Verbier Festival néhány eseményével.
Ezúttal is hét napot töltünk a 17 napos zenei rendezvény színhelyén. A 2010-es, 17. fesztivál kínálata is rendkívül gazdag, minden nap 6-8 esemény közül választhatnak az érdeklődők.

Idén először többnaposra terveztük az ideutat. Első éjszakánkat Salzburg környékén töltöttük, s másnap délelőtt - régi adósságunkat törlesztve - megálltunk Kufstein váránál. Mindjárt zenei élményt is kaptunk: délidőben érkeztünk, és éppen mini-koncertet adtak a vár híres orgonáján. A mintegy száz méteres távolságból vezérelt orgona hangja szétterül, s betölti a vár számos belső terét.

A hatalmas, és igen jó állapotban lévő erődítmény számunkra legfontosabb része a Császár-torony, ennek legfelső emeletén, körben helyezkednek el (a képen a legfelső ablaksor mögött) azok a cellák, amelyekben a híres magyar foglyok töltötték hosszabb-rövidebb rabságukat.

A vár mai gazdáinak dicséretére szolgál, hogy méltóképpen emlékeznek meg a magyar rabokról. Már a belépőjegyhez magyar nyelvű ismertetőt adnak, s az érintett termekben is magyar feliratok segítik az eligazodást.

Wesselényi Miklós, Teleki Blanka és Leövey Klára külön emléktáblát kapott, Kazinczy Ferenc egykori cellája mellett (noha ő csak egy évig raboskodott Kufsteinben) magyar koszorúkkal övezett tábla, sőt az egyik szomszédos cellában magyar nyelvű filmvetítés várja a látogatókat. Amikor a cellába léptünk, éppen Kazinczy naplója volt a kísérőszöveg, méghozzá az a rész, ahol megjegyzi, hogy szép lenne ez a hely - szabadnak...
Valóban, az apró ablakon át a város és környékének panorámája tárul elénk - a vasrácson túl. Némi zenei kíséretet a cellák megtekintésekor is kapunk: hangszórókból - diszkréten - a Gran partita szól.

Kilátás Kazinczy cellájából

A vár megtekintése után folytattuk utunkat Svájc legnagyobb városába. Zürich megtekintésére egy tejes napot szántunk, igaz, a délelőttöt kitöltötte a Google cég - munkahelyre egyáltalán nem jellemző, vidám dekorációkkal és helyenként kifejezett infantilis megoldásokkal teli - irodájának megtekintése.
Délután a rekkenő hőségben végigjártuk a város útikönyvekben sok csillaggal jelölt nevezetességeit, egy tucat látnivalót megnéztünk, a csillogó ékszerboltoktól a Fraumünster Chagall-üvegablakaiig.

A negyedik napon érkeztünk meg Verbier-be. Útközben még egy rövid megálló Fribourgban, előzetes edzésként a hegyi túrákhoz, megmásztuk a Saint-Nicolas székesegyház tornyát (368 lépcsőfok). Még egy rövid kitérő a meseszép Gruyeres falucskába és várához, de ekkor sajnos már eleredt az eső.

Gruyeres

Verbier is esővel fogad, de szerencsére úgy este tíz óra tájban eláll az égi áldás, így tizenegyre átsétálunk a templomba, ahol az ezúttal is mintegy ezer 17 és 29 év közötti jelentkezőből válogatott nemzetközi zenekar tagjai adják első Fenetre sur l'Orchestre kamarakoncertjüket. Először Schubert Oktettjéből halljuk az első három tételt, eleinte bizony meglehetősen sok pontatlansággal és nyers hangzattal "dúsítva", de a harmadik tétel végére tisztul a kép. Ezután a zenekar egyik klarinétosa, Uriel Vanchestein adja elő saját, Duo pour clarinette et basson című szerzeményét, Pierre Gomes fagottos közreműködésével. A mű négy rövid, nagyon szellemes tételből áll, itt legfeljebb az igazi változatosságot hiányolhatjuk. Befejezésül Mendelssohn Oktettjéből hangzik el az utolsó két tétel, kifejezetten virtuóz, élvezetes előadásban.

18-án, vasárnap megkezdtük a kirándulások sorozatát, egy háromórás utat tettünk meg 2200-2400 méteres magasságban. A háttérben a Petit Combin 3672 és a Grand Combin 4314 méter magas, hófedte csúcsa. Erről a hegycsoportról kapta a nevét Verbier új, könnyűszerkezetes, több mint 1700 nézőt befogadó hangversenyterme, a Salle des Combins. A kirándulást követő néhány órás pihenés után itt hallgattuk meg a Fesztivál Kamarazenekarának hangversenyét. A Kamarazenekart évek óta Takács-Nagy Gábor vezeti, bár ezúttal nem állt a karmesteri pulpitusra, csak nézőként figyelte tanítványai előadását.

A koncert műsorát mintha csak kérésemre állították volna össze. Mozart Klarinétversenyével kezdődött, s az a Martin Fröst játszotta a szólót (és irányította a zenekart), akinek fantasztikus előadásait már oly sok felvételen megcsodáltam, de élőben most láttam/hallottam először. Fröst játéka valóban elképesztő, egyszerűen mindent tud, amit egy klarinétos tudhat. Érdekes viszont, hogy ez a szinte modernzene-specialista klarinétos mennyire tradicionális, minden ponton lekerekített, szinte romantikus értelmezéssel adta elő Mozart remekét. A jogosan óriási ünneplést a szólista és a zenekar egy klezmer variációval (Let's be happy) köszönte meg, mint a szólista elmondta, saját öccsének hangszerelésében, azaz "némi svéd beütéssel".

Nagyon vártam Karl Amadeus Hartmann Concerto funebre című hegedűversenyének előadását is. A hitleri Németországot el nem hagyó, de teljes belső emigrációban élt Hartmann koncertjét lemezről már többször meghallgattam, de most találkoztam vele először élőben. Hartmann 1939-ben írta négytételes versenyművét, s politikai különállását két konkrét idézettel is jelezte: az első tételbe beleszőtte a cseh huszita korál dallamát (nem sokkal Csehszlovákia német megszállása után!), az utolsó tételbe pedig az 1905-ös orosz "véres vasárnap" áldozatait elsirató éneket (amire később Sosztakovics a XI. szimfónia harmadik tételét alapozta). Ne csodálkozzunk ezután, ha a mű ősbemutatójára Svájcban került sor, a német közönség csak a világháború után ismerhette meg Hartmann remekét. Ez a megrázóan szép és végtelenül szomorú - s minden hagyományos virtuozitást mellőző - hegedűversenyt ihletetten szép előadásban szólaltatta meg (a vonószenekart is vezénylő) Renaud Capuçon.

Capuçon irányította - a koncertmester székét elfoglalva - a hangverseny két, szünet utáni darabját is.
Sem Britten, sem Richard Strauss nem tartozik a nagy kedvenceim közé, de ezúttal mindkét szerző általam legjobban szeretett kompozíciója került műsorra. A Britten-mű, a Szerenád tenor hangra, kürtre és vonószenekarra előadása felemásra sikeredett, a kürtös David Gurrier ragyogó teljesítménye mellett igencsak halovány volt Christoph Prégardien éneklése (s bizony angol szövegmondása is távol állt a hibátlantól). A Strauss-mű, a Metamorphosen előadása viszont ismét igazi élményt jelentett, szép lezárása lett az eseménydús napnak.