Változások kora, avagy négy nap Szombathelyen

A rendszerváltás idején voltam utoljára a Szombathelyi Bartók Szeminárium és Fesztiválon. Egy ritka szerencsés csillagállás következtében akkor Kurtág, Perényi, Kocsis és Eötvös fémjelezte az eseményt. Kíváncsi voltam, mi változott az elmúlt 13 év alatt.

Ha sommás akarnék lenni, azt mondanám; semmi. A kolesz most is épp\' oly lepukkant állapotban van, mint anno, a menzán most is épp\' oly jó az ebéd, mint az átkosban. És a városban a hétvégén épp\' úgy megáll az élet.
Ha sommás akarnék lenni, azt mondanám; minden. A főteret \"kicserélték\", már nem csak egy-egy szocreál presszóban lehet ücsörögni, hanem számtalan - osztrák mércével mérve is kitűnő - kávéház várja (pesti viszonylatban olcsónak mondható áraival) a vendégeket. Ugyanígy új jelenség a Gödör nevű kulináris műintézet, ahol hihetetlen méretű étkeket lehet eltüntetni, jóféle csapolt sörök kíséretében.

De a legfőbb változás persze nem ez. Hanem, hogy ma már többnyire az akkori kurzushallgatók, friss diplomások, esetleg pályájukon éppen csak elinduló fiatalok lettek a professzorok. Ez persze rendjén is van így. Az akkori középnemzedék tagjai lassan pozícióba kerültek a zenei élet különböző területein.
Ami kevésbé szerencsés változás, az Bartók szinte teljes hiánya. Egy Bartók Fesztiválon különösen szembetűnő és nehezen magyarázható hiátus.
A hivatalos koncerteken elhangzó 47 kompozíció között a fesztivál névadója csupán a Négy magyar népdallal képviselteti magát. Nekem kevésnek tűnik.

A nyitó hangversenyt Jeney Zoltán 60. születésnapja tiszteletére rendezték meg. Részletek hangzottak el a Halotti Szertartásból, megszólalt a szoprán hangra és zenekarra írt Contrafactum és magyarországi bemutatóként került előadásra a Korálelőjáték.
Sajnos sem ezen, sem a másnapi tanári kamarahangversenyen nem voltam jelen, ezért véleményt sem tudok mondani. Persze sok zenésszel beszélgettem a koncertről, de ahogy J. A. mondaná: \"... annyi mindenfélét hall az ember...\".

Hallottam viszont az Amadindát és - mint mindig - nagyon jók voltak. De sajnos láttam is őket, és kiábrándítóak voltak. Rosszkedvűek és fáradtak. Vagy csak annak látszottak. Mosolyszünet? Ugyan miért? A hatalmas siker ellenére sem adtak ráadást. Kicsit úgy érezte a hallgató, mintha azt mondanák; ennyi pénzért ennyit kaptok. Örüljetek ennek is. Persze örül az ember fia. Hogyne örülne.

Vasárnap este Déri György a képtár textil kiállítását díszletként használva mutatta be jövőre tervezett szólócselló lemezét. A 10 elhangzott szólómű egyfajta keresztmetszetét adta a 20. századi szóló csellóra komponált repertoárnak. Érdekes volt a filmzeneszerzőként elhíresült Rózsa Miklós, vagy a fiatal Ligeti György quasi ellen-Kodály darabját meghallgatni.

Hétfőn kétszer is kijutott a jóból. Kora este Csalog Gábor kurzusának hallgatói adtak elő vagy 30 darabot Kurtág Játékok c. sorozatából, később pedig az UMZE Kamaraegyüttes adott hangversenyt. Igazi meglepetés volt Lajtha Három noktürn c. szoprán hangra és hárfás szextettre készült, 1941-es datálású műve. De ugyanitt hangzott el a kurzus szinte állandónak mondható zeneszerzéstanára, Marco Stroppa Harsonaversenye is.

Egy szemináriumon/fesztiválon nagyon fontos, hogy az előadó professzorok a színpadra kiállva is bizonyítsák, hogy nem véletlenül ők állnak/ülnek a képzeletbeli katedra túloldalán. Lencsés Lajos (lásd szerdai interjúnkat) három kortárs szóló oboadarabbal, míg Gordon Stout saját szóló marimba kompozícióival kápráztatta el a késő délutáni napsütéstől kissé elbágyadt közönséget.

Számomra a fesztivál az éjszakai koncerttel, Jonathan Harvey Bhakti c. 15 tagú kamaraegyüttest és elektronikát ötvöző, közel egy órás művével ért véget. Rosszmájúan azt is mondhatnám, hogy így is 55 perccel tovább tartott, mint az ideális lett volna, de lehet, hogy egyszerűen csak nem nőttem még fel az ilyen próbatételekhez.
Talán jövőre.