Top ten – take twenty

Sokan vélekednek úgy, nincs értelme zenekarokat (avagy énekeseket, szerzőket stb.) csak úgy egymáshoz méricskélni. Ők úgy mondják, hiányoznak azok az objektív menzúrák, kategóriák, melyek alapján megfellebbezhetetlen, de legalábbis némi tárgyilagosságra igényt tartó toplisták volnának szerkeszthetők. Meglehet, igazuk van, s az ilyen listák szükségképpen illuzórikusak, torzak, megtévesztők, mert elkerülhetetlenül tükröznek valamiféle (nem biztos, hogy érdek nélküli) szubjektív preferenciákat.
No de baj-e ez?
Nem elég-e a tisztességhez, ha látjuk e preferenciák irányát és mértékét, s belátjuk annak elkerülhetetlenül személyes voltát?

A minap látott napvilágot az a húszas lajstrom, mely kiötlőik szándékai szerint a földgolyó legjobb zenekarainak jegyzékét tartalmazza, szigorú, sorszámozott ranglista formájában. Ez, mint minden hasonló lista, igencsak megosztotta a véleményeket, s több, többé vagy kevésbé gyümölcsöző szakmai vitát is gerjesztett. Köztük olyan kérdéseket is felvetett, van-e egyáltalán jelentősége az ilyen rangsorolási kísérleteknek a hírverésen túl, melyet az előkelő helyen végzett együtteseknek csapnak, s csakugyan kényszerű magyarázkodásra bírja-e azokat, akik talán méltatlanul maradtak ki a sorból.

Szükségesnek látom hangsúlyozni, hogy e névsor több tekintélyes lap (nem szaklapok, de mértékadó orgánumok) összesített véleményét tükrözi: a Los Angeles Times, a New Yorker, a Die Presse, a De Telegraaph, és a Le Monde munkatársai is szavaztak e kérdésben, a Gramophone szakfolyóirat munkatársaival egyetemben. A végeredmény tehát több nemzet – és nem csupán európai nációk – véleményformálóinak meggyőződését közvetíti. Egy pillanatra fogadjuk el, hogy valóban hozzáértő, tájékozott, és nem mellesleg „jó fülű” zsurnaliszták és szakírók vették maguknak a bátorságot a méregetéshez és a sorszámok, helyezések osztogatásához.

A névsor ugyanis céljánál fogva számos izgalmas kérdést felvet. Például: az amerikai zenekarok nagyszámú reprezentációját a felsorolásban, a francia vagy svájci zenekarok teljes negligálását, a „fiatal”, illetőleg a komoly hagyományokkal rendelkező együttesek viszonyát, az operazenekarok pozícióit, a keleti-nyugati ill. az európai-nem-európai ellentéteket és így tovább. S vajon különböző nemzetek zenekarait, ill. azok játékstílusát lehet-e egymáshoz mérni anélkül, hogy gyanús nemzetkarakterológiai eszmefuttatásokba gabalyodnánk?

Hét észak-amerikai (Egyesült Államok-beli) együttes került a listára, ami első látásra igencsak népes társaságnak tűnik, ám, ha figyelembe vesszük az amerikai tartalékokat (Philadelphia, Pittsburgh, Baltimore, Minneapolis, Cincinnati zenekarai stb.) akkor mindjárt nem tűnik olyan eltorzultnak a 12-7-es Európa-Amerika versenyarány. Sőt. (S lám, még egy ázsiai szimfonikus zenekar is felkerült a legjobbak közé, a japán Saito Kinen Zenekart a 19. helyen találjuk – igaz, könnyen lehet, hogy csak „mutatóba” kerültek oda.) Hitem szerint elhamarkodott lépés lenne rácsodálkozni erre az adatra, vagy kétségbe vonni jogosságát. Az amerikai zenekari kultúra nyílegyenes fejlődése az utóbbi évtizedekben – mellyel ennyire megközelítette a hagyományos európai intézmények színvonalát – közismert mozzanat a zenebarátok előtt, s az sem titok, már túl vagyunk a régen hangoztatott „öt nagy és hat kicsi” felosztásának időszakán. Így kerülhettek be a sorba a kaliforniai zenekarok, és így se került ki a legjobbak közül, mondjuk, a Philadelphia Zenekar.

A jegyzék végigolvasáskor mindenekelőtt a francia, olasz vagy svájci együttesek hiánya volt szembetűnő számomra. Izgalmas kérdés lehet, hogy az egykor szebb napokat látott Suisse Romande Zenekar, vagy a zürichi Tonhalle Zenekar vajon csakugyan nem fér-e bele az első húszba? Vagy, hogy egyetlen nagy francia „orchestre” sem volt képes olyan lobbihatást kifejteni, hogy megpillanthassuk a nevét a sorban? S milyen érdekes, hogy a mégoly pompás szimfonikus hagyományokkal rendelkező Nagy-Britannia csupán egyetlen zenekarral képviselteti magát, éppen annyival, ahánnyal Ausztria, Hollandia, Magyarország vagy Csehország. Ugyanilyen komoly hiánynak tűnik, hogy a skandináv országok sem exponálják magukat a top 20-ban. (Jómagam legkevésbé a német és az orosz együttesek helyezésein csodálkozom.)

Két virtigli operazenekar, a Metropolitan és a Kirov Opera együttesei kerültek a listára, mely annál inkább figyelemreméltó adat, minthogy zenészeiknek idejük legnagyobb részében színházi árokban kell teljesíteniük, a legkülönbözőbb daljátékok kíséretét ellátandó. Így bekerülni az élbolyba külön megsüvegelendő teljesítmény. Ahogyan olyan zenekaroknak is különösen nagy dolog lehet szerepelni a listán, akik csak néhány éve-évtizede léteznek, azokkal szemben, akik évszázados hagyományt mondhatnak magukénak. Hisz a mi BFZ-nk alig 25 esztendős, az Orosz Nemzeti Zenekar pedig még ennél is fiatalabb, gyakorlatilag egyidős a szovjet-orosz rendszerváltással. Velük szemben a „korelnök” Drezdai Állami Zenekar, vagy a szintén komoly hagyományokkal rendelkező Bécsiek, Berliniek, tradícióikat tekintve már más dimenzióban járnak.

Izgalmas összevetést kínál a két éve megjelent, hasonló ranglista-kísérlet (csak európai zenekarokkal, és operazenekarok nélkül). Ezen a lipcsei Gewandhaus Zenekar még tíz hellyel előrébb végzett, de sokkal jobban szerepeltek a Szentpétervári, valamint a Cseh Filharmonikusok is. Örömünkre feljött viszont a Budapesti Fesztiválzenekar. Ami pedig csakugyan különös: két éve a londoni Philharmonia Zenekar a 10. helyen végzett az európai rangsorban, idén a világ legjobb húsz együttese közé sem fért be. Különös pozíciók és mozgások, sokak szemében az egész rangosztogatási kísérlet komolyságát is megkérdőjelezik.

De miért is ne?
Miért is ne lehetne jobb, még jobb és legjobb zenekarokat listázni a földgömböt fürkészve, legalább a vita kedvéért, de a szerkesztők legjobb belátása szerint? Hiszen halljuk, mire képes egyik-másik briliáns zenekar. Hogy milyen puha és lágy, máskor határozott és egységes vonóshangzást képes bemutatni, milyen szépen formált fafúvósállásokra képes, s milyen az, mikor a rezek is úgy szólnak, ahogyan csak az utolsó ítélet fanfárjairól hinnénk. Valljuk meg, egy-egy koncert vagy hanglemez okozta elragadtatottságában az ember gyakran kedvet kap „a világ legjobb zenekaráról” beszélni. Hány kritikában, hangverseny-beszámolóban, lemezrecenzióban olvasni hasonlót.
Az Olvasóközönség a helyén tudja majd kezelni az efféle ítéleteket. Ahogyan az ilyen kétes rangsorokat is.