Tanyejev 150

A második vonalba száműzött zeneszerzőknek többnyire az a keserű sorsuk, hogy nevüknek legtöbbször csak a széljegyzetekben, vagy az apró betűs részekben (amit senki sem olvas el) jut hely. Születésük vagy haláluk időpontját a gyarló emberi emlékezet alig, a tudálékos lexikonok is csak kötelességből őrzik. Mint későbbi jeles művészek atyai mesterei, vagy mint a korszak említést érdemlő, de mára jószerivel elfeledett alkotói úgy kerülnek a képbe egyszer-másszor a szigorúra szabott zenetörténetekben, mint afféle szerény képességű, lesajnált, talán sosemvolt szellemalakok, akiknek művei a jelenben már nemigen képesek rá, hogy saját jogon érvényt szerezzenek jogaiknak a hangversenytermekben, s mintha egész munkás életük pusztán egy elhaló folyosóvisszhang volna az európai műveltség palotájának tágas lépcsőházában.

Az évfordulók azonban nagyobb teret nyitnak az emlékezésnek - utóvégre születésnapja mindenkinek van -, s hol a pátosszal vegyülő tisztelet és megbecsülés, máshol csupán a kötelező penzum elvégzésének tompa hangján emelkedünk szólásra egy-egy valahai, hajdanában jobb napokat látott alkotóművész jelentősebb jubileuma okán.

De ha már az idei jeles évfordulók (Mozarté, Bartóké, Sosztakovicsé, s még Schumanné is) kül- és belföldön egyaránt megkapták a megérdemelt figyelmet - vagy talán még többet is annál -, legalább néhány sor erejéig emlékezzünk meg az éppen százötven éve született Szergej Ivanovics Tanyejevről, az orosz romantikus muzsika egy ritkán emlegetett, ám korántsem elhanyagolandó mesteréről. Legalább a jubileum örvén legyünk nagyvonalúak egy percre, s a Tanyejevet nevet jegyezzük fel a nagy orosz mesterek, Glinka, Rimszkij-Korszakov, Csajkovszkij és Muszorgszkij jól csengő nevei mellé.

Szergej Ivanovics Tanyejev nem keverendő össze a szintén zeneszerzői ambíciókat dédelgető Alekszandr Szergejevics Tanyejevvel, utóbbi ugyanis a nagybátyja Szergej Ivanovicsnak.
Sz. I. Tanyejev 1856 november 25-én jött a világra Vlagyimir na Kljazméban, értelmiségi, gazdag irodalmi műveltséggel bíró családban. Ötévesen kezdett zongorázni tanulni, s 1866-ban felvételt nyert a frissen megalapított Moszkvai Konzervatóriumba. Zeneszerzéstanára a nála tizenhat évvel idősebb Pjotr Iljics Csajkovszkij, zongoratanára pedig a korszak bálványozott hangszeres virtuóza, Nyikolaj Rubinstein lett. (Nem mindennapi kvalitásait jelzi, hogy alig telik el néhány név, máris mestereinek örökébe lép: 1878-tól Csajkovszkij székét veszi át, és a konzervatórium összhangzattan- és hangszerelés-tanára lesz, 1880-tól - Rubinstein örökségét folytatva - zongoratanárnak is kinevezik. Évekkel később, 1885 és '89 között pedig az intézmény igazgatását is elvállalja.)

1875-ben kitüntetéssel végez, s diplomájának évében debütál zongoraművészként, Brahms d-moll zongoraversenyével. Még ugyanebben az esztendőben érkezik el a számára a nagy esemény, mellyel nem fakuló aranybetűkkel írja be magát az interpretációtörténetbe: Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének szólóját játssza a mű moszkvai ősbemutatóján. Inspiráló játéka olyannyira megragadja idősebb kollégáját, az akkor már sikeres komponistaként dolgozó Csajkovszkijt, hogy az utóbb ismét felkéri, mutassa be második zongorakoncertjét is.

Konzervatóriumi tanulmányainak befejeztével Tanyejev számára megnyílik a nagyvilág, s ahogyan oly sokan akkortájt, ő is Párizsba vágyik. Itt mindössze öt évet tölt, de hamar bekerül a világvárosi szalon-elit legjelesebb tagjainak sorába, barátai között feltűnik Turgenyev, s persze a francia értelmiség krémjét is megtalálni a társaságában: Gustave Flaubert, César Franck és Camille Saint-Saëns is közeli cimborája lesz Tanyevejnek.

Egy Tolsztojéknál, Jasznaja Poljanában eltöltött mintegy másfél évnyi, kínosan végződő intermezzo után ismét Moszkvában találjuk Tanyejevet, 1905-ben - annak ellenére, hogy ebben az időben már súlyos alkoholproblémával küzd, elfogadja az újonnan alapított népi konzervatórium zeneszerzés-tanári állását, s az évek alatt a következő orosz zeneszerző-generáció valamennyi jelentős képviselőjét oktatja, köztük Medtnert, Gliére-t, Szkrjabint, Rahmanyinovot, Mjaszkovszkij és Grecsanyinovot. Tüdőgyulladás végez vele 1915 nyarán, ötvennyolc éves korában.

Nem tagadható, a tizenkilencedik századi orosz zene akadémikus irányzatának jelentős képviselője volt Tanyejev. Noha nem volt fékezhetetlen modernizátor, állhatatos újdonságkergető honfi, mégis úttörő jelentőségű kamarazenei műveket komponált, köztük hat teljes és további két befejezetlenül maradt vonósnégyest hagyott az utókorra, s továbbá két vonóstriót, zongoranégyest és -ötöst, meg egy vonósötöst. De letette a névjegyét a színpadi és a szimfonikus irodalomban is, egy operát (Oresteia), kantátákat, négy szimfóniát írt (melyek közül csupán az első jelent meg nyomtatásban a szerző életében), valamint egy zongoraversenyt, és a néha még ma is fel-felbukkanó, versenymű-jellegű koncertszvitet hegedűre és zenekarra.

Bár hangszeres művészként és komponistaként is fontos művészfigurája volt a korának, talán leginkább pedagógiai munkássága nyomán méltathatjuk őt. Amellett, hogy az úgynevezett moszkvai iskola élén a jövő meghatározó zeneművészeit nevelte ki, a zeneelmélet tárgykörében is fontos tanulmányokat publikált.

Bár szerzeményei teljes egészében megmaradtak a konzervatív orosz romantikus stílusiskola keretei között, meg kell hagyni, kiváló zenekari ismeretekkel rendelkező komponistaként nagyszerűen tudott hangszerelni, s ennek az orosz témákra írt nyitányában és a szimfóniákban - különösen a negyedikben - cáfolhatatlan tanújelét adta. Ennek ellenére az elmúlt évtizedekben még hazájában is jószerivel elhallgatták Tanyejevet, életműve egyetlen monográfiát sem kapott, alkotásait lemezen alig-alig örökítették meg. Mára azonban számos hangfelvétel jelzi a művei iránti növekvő érdeklődést.

Hegedűre és zenekarra írt szvitjéből sokáig szinte kizárólag a David Ojsztrah-féle verzió volt elérhető (EMI ill. Melogyija), néhány éve viszont a finn hegedűművész, Pekka Kuusisto is lemezre vette a művet (Ondine). Második és negyedik szimfóniájából a Lengyel Állami Filharmonikus Zenekar készített figyelemre méltó CD-t nemrégiben (Marco Polo), s ugyanezzel a műsorral jelentkezett Valerij Poljanszkij és moszkvai zenekara is (Chandos), negyedik szimfóniáját és az Oresteia-nyitányt a Philharmonia Zenekar élén Paavo Järvi rögzítette (Chandos).

Az utóbbi időben olyan nevekkel is találkozhatunk Tanyejev-lemezeken, mint Vladimir Ashkenazy (Ondine; Koncertszvit, Oresteia-nyitány) vagy Mihail Pletnyov (Deutsche Grammophon ill. PentaTone; kantáták), a róla elnevezett kamaraegyüttes pedig a szerző valamennyi vonós kvartettjét felvette (Northern Flowers; eredetileg Melogyija). A fentieken kívül pedig idén jelent meg Tanyejev zongoraötöséből és zongorástriójából a Deutsche Grammophon pompás, hiánypótló lemeze, melyen Mihail Pletnyov mellett Vagyim Repin, Lynn Harell, Ilja Gringolts és Nabuko Imai szólaltatják meg az impozáns kamaraműveket.

Sokáig kellett várni tehát a méltó elismerésre, de a műveket hallván azt kell mondjuk, megérte. Csak remélni tudjuk, hogy az érdeklődés az évforduló elmúltával sem csillapodik, s a remeteábrázatú orosz mester egyéb művei is lemezre kerülnek idővel, neve pedig egyre többeknek lesz jó ismerős.