Takaréklángon – Salzburgi Ünnepi Játékok, 2020

Elmaradt a Pünkösdi Fesztivál.

A szokott, júliusi indulással a Nyári Fesztivál előadásait is lemondták.

Persze sejteni lehetett, hogy így lesz – de vérzett a szívem, összesen hét koncertre/operaelőadásra volt jegyem.

Ám Salzburg nekirugaszkodott. Augusztusban létrejött egy csonka fesztivál, mindösszesen két opera műsorra tűzésével, rendkívül szigorú biztonsági előírásokkal (kötelező maszkviselet, nem volt büfé, szünet és minden második helyet blokkoltak, a belépéskor személyi igazoló dokumentum ellenőrzése a jegykontrollal együtt, stb. stb.) Az osztrák egészségügyi miniszter dicsérte a Fesztivált, mint bizonyítékot arra, hogy lehet egyensúly a művészet és egészségügyi rendszabályok között.

A foghíjas házat nézve az Un ballo in maschera jutott eszembe…

A Fesztivál a hét helyet két előadás látogatását ajánlotta fel (NB.: a jegyek árát jelentősen emelve). Személyes pechem, hogy vis major miatt egyre, Juan Diego Flórez estjére nem jutottam el.

Maradt a Berlini Filharmonikus Zenekar fellépése (augusztus 29, Grosses Festspielhaus), Kirill Petrenko vezényletével.

Első számként (először automatikusan azt írtam, a szünet előtt), Schönberg Verklärte Nachtja. Amikor, életemben egyetlenegyszer, 1988 telén ott lehettem Bécsben egy Karajan-koncerten – akkor is a Berliniek játszottak – ez a Schönberg-darab hangzott el először.

Az Új Bécsi Iskolából mindmáig nem tudtam megszeretni Schönberg és Berg műveit, és életkoromból kifolyólag valószínűleg már nem is fogom (Webern viszont lenyűgöz).

Karajan ide, vagy oda, úgy gondoltam akkor, nem kívánom ezt az opust még egyszer meghallgatni – aztán, mint „töltőszámot”, más világhírű dirigensekkel is kénytelen voltam.

Tehát maradt Brahms Negyedik szimfóniája. És első találkozásom a Kirill, s nem Vasily Petrenkoval. Ez az ismeretkötés ambivalensre sikerült.

Petrenko világos, majdhogynem katonás mozdulatokkal vezényelt. Interpretácója számomra nem volt lehengerlő. A vonóskar hangzása száraznak tűnt, de a rézfúvósok nagyszerűek.

A dirigens a III. tételben a szokottnál jóval gyorsabb tempót vett, valamennyire az utolsó tétel előadása győzött meg arról, hogy itt egy jelentős karmester van a pulpituson.

De nem egy nagy művész.

Sic transit, vagy tutto declina. A Berliniek legutóbbi három Chefdirigentjét hallottam „élőben”, és valahogy az az érzésem, lefelé, nagyon lefelé tart a Karajan – Abbado – Rattle – Petrenko vonal.

Persze az osztrák városba az ember nem csak a zene miatt utazik.

Végigjárja az ismert helyeket. Ha csak néhány percet, de eltölt abban a szobában, ahol Mozart született. S elmegy Mozart-szülőházba is, kis rezignáció a tavalyi rendkívüli Leopold Mozart-kiállítás iránt – idén már csak egy rövidfilmet mutatnak a zseniális Mozart-papáról.

A kiállítások szellős tervezésén érződik a Covid-19 hatása. A Spielzeugmuseum teljesen érdektelen, egyfajta óvoda lett az idei nyáron.

És érdektelenre sikerült a Museum der Moderne mindkét helyszínének szinte valamennyi kiállítása is. A Rupertinumban japán művészek munkái „Vidék” címmel, érthetetlen, miért, A/4-es, élvezhetetlen „bélyeggyűjtemény” formában a falakon.

De beszámolhatok két, valóban érdekes kiállításról.

Néhány éve DomQuartier névvel egy különös komplexum jött létre, büszkén hirdetik magukat, „Több, mint egy múzeum”. Több, korábban önálló helyszínt kapcsoltak össze, melyek az utcára való kilépés nélkül végig látogathatóak: Punkräume, Galéria, a Dómmúzeum, stb. Alkalmi kiállításként – Überall Musik címmel – Salzburg 1587 – 1807 közötti zenei életét mutatják be, Biber, Muffat, Calderi, a „kis” Haydn s persze a két Mozart munkásságát prezentálva.

Számomra a legnagyobb élményt a Mozart téren álló Salzburgi Múzeum jelentette. A Játékok százéves történetének bemutatása. Az emeleti részen információ a kezdetekről, számos archív képpel, egy-két szellősen berendezett terem, ahol kényelmesen zenét lehetett hallgatni (én például Mahler Negyedik szimfóniáját Boulez vezényletével).

Rendkívül érdekes a földszinti részen látható, mintegy félórás film. Feltűnik Toscanini, Walter, Pinza, Anton Dermota pár másodperc erejéig a Varázsfuvolában, vezető szerepet kap a Jederman, s olyan operaprodukciók részleteit lehet nézni, mint a Grosses Festpielhaust 1960-ban megnyitó Rózsalovagot, Falstaffot Taddeivel, Carment Karajan vezényletével, s persze nem hiányozhat az a bizonyos legendás 2005-ös Traviata sem.

Ekkor tolult fel bennem a legtöbb emlék.

Salzburgban már gyerekként is jártam, de az első előadást 1990-ben láttam, a Bécsi Filharmonikusok matinéját, Muti vezényletével. S két év kihagyással azóta is minden esztendőben elzarándokolok Salzburgba, szívemben-lelkemben őrzöm a rengeteg emléket.

Soltival a Varázsfuvolát, ahol a Maestro az I. felvonás végén lelépett a pulpitusról, s maga játszotta a Glockenspielt – ahogy ötvennégy évvel korábban, amikor Toscanini vezényelt. Vagy épp egy Falstaff-dirigálását, ahol előadás után üdvözölhettem öltözőjében.

Rattle, ahogy a Mahler II. szimfónia I. tételének hatalmas fokozásában ráüvölt a Bécsiekre – és valóban, még egy lapáttal rátesznek.

Dudamel első salzburgi koncertje.

A fenn már említett Traviata, életem talán legnagyobb operaélménye.

Sorolhatnám az emlékek tucatjait.

Felidézésükben segített Dr. Székely György könyve, A muzsika valódi hangja. Hosszas levelezés után került sor első személyes találkozásunkra, s rögtön megtaláltuk a közös hangot (melyben persze szerepe lehet közös „alapszakmánknak” is). A könyvet, névre szóló dedikációval, ajándéka kaptam. Először úgy gondoltam, ebben a beszámolómban írok róla – de oly jelentős kiadvány, hogy majd önálló tudósítást érdemel.

Először jártam a Freilichtmuseumban – kellemes sétahely, nem több – és, mint oly sokszor, felvonóban a Gaisberg tetején, szerencsére ragyogó időben. Sajnos, március óta a Festpielhäuser termeiben, érthető okból, nincs vezetéses látogatás. Ám lehet hajózni a Salzachon, a Stieglbräuban idén nem volt alkalmi főzet, ám a Wilder Mann konyhája változatlanul fenséges.

Az utolsó csapoltat, mint mindig, az Augustinerbräuban ittam meg, s irány Magyarország.

Salzburg nyüzsög-pezseg, a város túlélni, élni akar. S bízom abban, hiszem, hogy sikerül.

Amúgy egy friss sajtóhír: az USA-ban a szinte teljesen megbénult komolyzenei élet miatt a Metropolitan zenekarának több tagja próbajátszásra jelentkezett a Bécsi Filharmonikusoknál…