Szombathely 22...

Kamaszkorom óta nem készültem ilyen lelkesedéssel nyaralásra.
Jó, persze nem volt igazi nyaralás, de két koncert, két nap a Bartók Fesztiválon majdnem ugyanannyi előkészület, ugyanannyi izgalom, mint ha az Adriára mentünk volna.

Sajnos nekünk Szombathely is messze van, bár nem annyira kilométerben. Az utak jobb állapotban vannak most, mint húsz éve, de nagyságrendekkel forgalmasabbak is. \"Hajtani\" veszélyes, nem szabad, nem is érdemes. Kevésbé kockázatos, ha inkább kalandozva közelítjük meg a nyugati határt. Ha már arra járunk, kerülhetünk egyet akár Zirc felé, vagy délre, a Balatonfelvidék felé, nézzük meg a Somló hegyet, és együnk fagyit egy dombok között megbújó faluban. Érdemes rászánni az időt.

Szállást nem volt nehéz találni. Elég volt pár nappal korábban egy-két telefon, hogy az Interneten talált címek közül - ha nem is a belváros közepén - találjunk szabad szobát két napra.

De melyik kettőre?

Ennél hosszabb kirándulásról sajnos szó sem lehet, még szerencse, hogy legalább abban van némi szabadságunk, mikor is menjünk. Mondjuk, sok más eseményre kíváncsi lettem volna. Biztosan jó lett volna előadásokra is beülni, és különösen fáj, hogy a Szabó Miklós-féle Győri Leánykar fellépésén nem lehettünk ott 17-én, vasárnap. Hosszasan mérlegeltük a lehetőségeket, de végül nem is volt olyan nagyon nehéz a 19-20-i koncertek mellett dönteni.

Szerdán a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban a Szonáta két zongorára és ütőkre hangzott el Rohmann Imre, Szokolay Balázs, Holló Aurél és Rácz Zoltán közreműködésével, és ehhez a darabhoz egészen különleges \"viszony\" fűz azóta, hogy valamikor a hetvenes évek végén ott lehettem egy időközben legendássá vált koncerten, ahol végzős konzis-diákok játszottak. Egyikük, Rácz Zoltán, most is itt áll a pódiumon...

A mű felvételeiből is elég sokat meghallgattam, bizonyára ez is közrejátszik abban, hogy mára olyan ideál állt össze bennem, aminek nehezen felel meg a valóság. - Ahogyan ez, a mostani valóság sem. Korrekt és szép volt persze, de nem volt különösebben lelkesítő. Fogjuk rá a kissé fáradt zongorák fakó hangjára. Feleségem kérdezett rá a szünetben: vajon miért nincsenek kinyitva a zongorák?

Nos, természetesen nyitva voltak, csak - kamaránál szokásos módon - inkább leszerelték az egész fedelet, hogy a partnerek lássák egymást. Lehet, hogy pontosan az volt a baj, hogy itt - amúgy művházas módra - a pódium fölött nem hangvető volt, hanem zsinórpadlás?

A második félidőben Eötvös Péter CAP-KO zongoraversenyének kétzongorás változatát hallhattuk. A műsorfüzetben jelölt \"ősbemutató\" minősítés bizonyára erre a hangszerelésre vonatkozik, hiszen zenekarral már a Tavaszi Fesztiválon elhangzott, és már az sem volt az első. Nem mintha ennek volna bármilyen jelentősége. Azt már inkább sajnálom, hogy azon nem lehettem ott. Gyanítom, hogy a későbbiekben inkább ezt a kamara változatot fogják itt-ott előadni, és egyáltalán nem biztos, hogy csupán az olcsóbb aparátus miatt.
Az első félidő után ugyanis különösen figyelemreméltónak tűnt, hogy Bartók nagyszerű ötletének milyen okos továbbgondolását mutatta fel Eötvös. A zongora \"marcato\" hangszíneinek kiegészítése az ütős tartományokba, valamint a főleg dallamhangszerként kezelt ütőhangszerek egészen kiválóan működnek együtt a Szonátában, A CAP-KO zongoraverseny viszont még finomabban mossa el a dallam- és ütőhangszerek közötti távolságot. A cseleszta, valamint az agresszíven felhangdúsra regisztrált digitális zongora kiválóan egészítették ki a együttest.
A hangszerösszeállításon kívül még némi osztinátós zongoraszólamokról vélem azt, hogy Eötvös Bartók előtti tisztelgését hallom - de a zenei anyag inkább emlékeztet Boulez stílusára. Kézenfekő az összevetés a szintén kétzongorás \"Explosante-fixe\"-vel, habár annál izgalmasabbnak tűnik. Többször meg kéne hallgatni.

És még valami - mint már mondtam, sajnos nem voltam jelen a Tavaszi Fesztiválon, amikor Pierre-Laurent Aimard volt a szólista, így nincs összehasonlítási alapom, de ebben az irgalmatlanul nehéz darabban Szokolay Balázs rendkívül impresszív, kiváló teljesítményt nyújtott.

Másnap délelőttre nincs programunk, ugyanis éppen csütörtökön nincs semmilyen előadás a szemináriumon. Nem bánkódunk nagyon, bár Szombathelyen szétnézni nem tűnik túl biztató vállalkozásnak. Este a koncert után már tíz órakor sem találtunk éttermet, ahol vacsorázhattunk volna. Az Iseum régészeti kutatások és restaurálás miatt nem látogatható. Egyébként is, most valahogy fáradtabbnak és rendezetlenebbnek tűnik a város, mint amikor utoljára jártam erre. A közelben viszont vannak olyan látványosságok, amiket kár lenne kihagyni. Hogy mást ne mondjak, Ják innen mindössze tíz-tizenkét kilométer, a idő pedig ragyogó.

Egy apró észrevételt, tapasztalatot mindenképpen érdemes elmesélnem. Mindig sokat szoktak azon vitatkozni, hogy egy-egy fesztivál mennyire \"rentábilis\". A belépőjegyek árából ugyanis elég kevés pénz folyik vissza a költségvetésbe. A templom múzeum pénztárában viszont ott látom az egymással angolul társalgó idős párt, akik mögöttünk ültek az előző napi hangversenyen. Ki tudja, talán meg is ebédelnek majd valahol...

Aztán az esti hangverseny.

Az évfordulóra való tekintettel az idei Fesztiválon elhangzik Bartók összes kórusműve. Vasárnap voltak a gyermek- és nőikarok - már említettem, mi viszont a csütörtöki \"második felvonást\" szemeltük ki magunknak. Férfi- és vegyeskarokat ugyan viszonylag keveset komponált Bartók, azok viszont rendkívül nehezek, nagyszabásúak - és felettébb ritkán adják elő őket. A Tavaszi Fesztiválon a Bartókról elnevezett amatőr-kórusok találkozóján a legtöbbet már meghallgathattuk, de mi valahogy jobban bízunk a Nemzeti Énekkar profizmusában.

És nem kellett csalódnunk.

Nem mintha hibátlanok lettek volna. Sőt, mindvégig úgy tűnt, hogy heroikus közdelmet folytatnak, de végül minden problémával - disztonációval, pontatlansággal - együtt sikerült igen komoly zenei élményt nyújtaniuk. A gondok közül egyet tartok említésre méltónak, de ezt is csak azért, mert általános, jellemző kórtünetnek látszik. A hangképzés nem kiegyenlített, és főleg nem elég sokszínű. A legtöbb baj pedig - szintén elég általános módon - a mély férfiszólamokban mutatkozik. A \"körülbelül\" intonáció eredménye a stabil szólam helyett megszólaló dörmögés, morgás. Ilyenkor kénytelenek vagyunk némi nosztalgiával gondolni, mondjuk a Moszkvai Patriarchátus Ortodox kórusának basszus-szólamára. Pedig nem hiszem, hogy a mi férfi kóristáink genetikailag eleve hátrányos helyzetűek lennének. Nem, erről a jelenségről nem tehet sem a Kárpát medence légköre, sem a híres szíriuszi kilencet csavarodó kromoszóma...
Esetenként, például a Négy magyar népdalban viszont olyan férfikari alap szólalt meg, amilyet mindig is hallani szeretnénk. Van még remény.

Mint mondtam, minden ilyen tünettel együtt érdemes volt sokat utazni ezért a koncertért. Meg kell követnem Antal Mátyást, hogy egy-egy, főleg oratórikus koncert vezénylése alapján szürke, nem elég karakteres karmesternek gondoltam. Itt most minden \"hátrányát\" ledolgozta. A Négy szlovák népdalt például sikerült teljesen új alapokra helyeznie azzal, hogy a negyedik tételt nem kapkodta el - ahogyan egyébként mindenki szokta. Olyan hangsúlyokat tudott felmutatni benne, ami először tette a négy tételt egyben, ciklusként is működőképessé. Nagy élmény volt. Hasonlóan nagyszabású, zeneileg releváns előadását hallottuk az Elmúlt időkből című férfikari ciklusnak. Nem sokan képesek előadni, különösen így. Ki merem jelenteni, hogy bár a művel sokszor találkoztam korábban, most hallottam először!

Tegyük mindehhez hozzá, hogy nem csupán Bartók férfi- és vegyeskarait hallhattuk. Az eseményt sikerült igazán grandiózus koncertté kiegészíteni három kortárs kompozícióval.
Két tétel (Pater noster, Absolve Domine) hangzott el Jeney Zoltán Halotti szertartás-ból. Azt hiszem most sajnálom igazán, hogy - különösen az időtartam, és a nagy apparátus miatt - nincs túl sok esély arra, hogy a művet többször is meghallgathassuk...

Dukay Barnabás darabja, a \"...hogy idő nem lesz többé\" kisebb, egyfajta szellemes villanás. A már ismert egy szólam - egy énekes koncepció helyett, itt minden énekesre külön egyetlen hang jutott, azaz egy hang - egy énekes hozott létre olyan különös hangszert, amin Antal Mátyás játszhatott. Élveztem.

Ha valaki ma este kevesellte volna az irgalmatlanul nehéz énekelnivalókat, Kurtág György A csüggedés és keserűség dalai-ból hallgathatott meg két a cappella tételt. (Éj, Utca, Lámpa, Bolt - Keresztrefeszítés)

Mindezekkel együtt egy egyébként is heroikus Bartók kóruskoncert olyan eseménnyé nőtt, ami szinte egyedül próbálta meg bepótolni azt a hiányt, ami a koncert-életben a nagyszabású, modern darabok előadásában mutatkozik. Mondjuk ehhez képest gyalázatosan kevesen ültünk a Berzsenyi Dániel Főiskola dísztermében. Nem nagyon tudtam szabadulni a gondolattól - vajon hányan lettünk volna, ha azoknak legalább egy százaléka jelen van, akik a magyar kórus világhírére hivatkozva próbálják saját magukat meghatározni.

De a kortárs, illetve általában a komoly zene közönsége - közönségtelensége már más kérdés.

Szombathely még áll!