Szokolay Sándor 80 éves - a Vérnász szerzőjének köszöntése

Szokolay Sándor 80 éves. Egy zenei lapban születésnapi köszöntőt illik írni a jeles zeneszerzőről. Hogyan is készül - úgy általában - egy ilyen írás? Felsorolják a Mester életrajzi adatait, főbb műveit, kitüntetéseinek hosszú sorát.

Szokolayról nem tudok így írni. Mert Szokolay Sándor rendkívüli tehetséget kapott a sorstól, de elkövetett egy végzetes hibát: fiatalon, szinte pályája elején írt egy remekművet.
A Vérnászt.
Egy operát, amely elképesztő sikert aratott már a bemutatón, bejárta szinte egész Európát, eljutott Amerikába.
Egy operát, amely lassan fél évszázaddal a bemutató után is elővehető, előadható, élvezhető.
Egy operát, amely generációm számára meghatározó élmény volt, amelyet legendás szereposztású bemutatóját követően újra meg újra megnéztünk (kérem, ne vegye zokon a többi ragyogó teljesítményt nyújtó énekes, de ezúttal csak a két női főszereplő, Komlóssy Erzsébet anya- és Házy Erzsébet menyasszony-alakítását emelném ki).
Egy operát, amelyet számtalanszor meghallgatunk felvételről; egy operát, amelynek újabb budapesti (a szegedi, némiképp rövidített változaton alapuló) előadása a Millenáris Teátrum megnyitásakor újra lenyűgözött, s amely legutóbb bő tíz évvel ezelőtt ismét sikert aratott a Magyar Állami Operaház színpadán.
S amelynek hiánya évadról évadra szomorúsággal tölti el az operabarátokat.

A Vérnász zenei anyaga önmagában is zseniális. Ha pedig valaki veszi a fáradságot, és elmélyül egy kissé a Lorca-dráma világában (úgy tudom, maga Szokolay hosszas tanulmányokat végzett), akkor arra is rádöbben, hogy ebben a csodálatos alkotásban milyen elképesztő harmóniában áll egymással a zene és az alapjául szolgáló dráma. Mindkettőt az elsöprő érzelmek izzása, a szenvedélyek elfojtása és kitörése, a végzet megkerülhetetlensége élteti.

Meglehet, egy zeneszerző számára nem a legnagyobb öröm, ha nyolcvanadik születésnapján a harmincas évei elején írt művével ünneplik. Nem tehetek róla, de számomra Szokolay Sándor ma is elsősorban a Vérnász szerzője. Egész életművét majd méltatják azok, akik arra hivatottak, újabb műveinek erényeit értékelik az előadók és a hallgatók. Az utókor pedig majd rostál. Nem tudom, mi fog fennmaradni, de nagyon remélem, hogy a Vérnász igen. Mert - tegyük a szívünkre a kezünket - hány magyar opera született eleddig, amely ilyen fénnyel ragyog az egyetemes operairodalom egén? Attól tarok, nem kell kétjegyű számokban gondolkodnunk...

Kedves Mester! Kérem, nézze el nekem, hogy életpályája szakszerű áttekintése helyett csak ifjúkorom egyik nagy - és azóta, hála Istennek, sokszor megismétlődő - operaélményére emlékezem. Engedje meg, hogy mindazok nevében, akiket az Ön zenéje megérintett, itthon és szerte a nagyvilágban, megköszönjem Önnek ezt az élményt, és tiszta szívvel kívánjak további jó egészséget és alkotásban gazdag éveket!