Szlogenizálás az influentikus frappaneológia előnyeiről és hátrányairól

Hogy áru-e a kultúra, arról mindenkinek megvan a maga véleménye, vitázni ezen fölösleges, az viszont már érdekes, és sokféleképpen megválaszolható kérdés, hogy ha nem áru, de mégis el kell adni, akkor azt miképp tegyük.

A szlogenek mantrázása például egész hatékony megoldásnak bizonyulhat, legalábbis kismilliószor bevált már. Ha eleget halljuk a – jó esetben – rövid, frappáns szövegeket, még akkor is megjegyezzük őket, ha pontosan azt sem tudjuk, mire utalnak. (Emlékezzünk csak a Müszire! Na, hát az elég rövid volt, gondolom, sokba sem került, s külön poénként értékeltük, mikor kiderült, hogy a csettintő kalapos úr, Bazsó Csongor maga is a cég munkatársaként vett részt a projektben.)

Ám jó reklámszlogent összedobni nem könnyű dolog.
Mert könnyen lehet, hogy a frázis rövid is, frappáns is, csak épp a befogadónál nem a kívánt hatást éri el.
Például:
– Juventus Rádió. Annyi jó zene van.
– És egyet sem tudtok lejátszani?

Nem árt az ilyesmire figyelni.
Mondom ezt amiatt, mert úgy tűnik, végre a komolyzene is ráállni látszik erre a vonulatra, de a folyamat még eléggé a harmatos periódusban jár, mondhatni meglehetősen gyerekcipős. Voltak persze kezdeményezések korábban is, és például a Műpa szerintem nagyon eltalálta (Élmény! Minden tekintetben).
Hanem, a novemberi Koncertkalendárium B3-as oldalán meglepő kép tárult elém (lásd).
A meglepetést természetesen nem az egész estét betöltő portré, hanem a szlogen okozta.
Amúgy érdemes odafigyelni arra a – normál ügymenettől eltérő, s dicsérendő – módszerre, hogy a Pannon Filharmonikusok nem magukat, nem is a műsort hirdetik öles betűkkel, hanem újdonatúj vezető karmesterüket tolva előtérbe propagálják az eseményt.
Na de hogyan???
Legutóbbi szerkesztőségi ülésünkön meglepetésszerű támadással megmutattam ezt a hirdetést a többieknek, akik spontán horkantásokkal adták tudtomra: örülnek, hogy a híres pesti vicc után talán Pécsett is kezd kialakulni valami hasonló jelenség.
Szóval:
A finn erő.
Nem állítom, hogy erről mindenkinek inkább Jyri Kjäll, ötszörös finn bajnok ökölvívó jut eszébe, mintsem Bogányi Tibor, de nem is ezért tűnik félresikerültnek a szlogen. „Hát ez…” – mondta valaki, de nem fejezte be. Nem is kellett, viszont felrémlett, legutóbb akkor hallottam tőle ilyesmit, amikor pár éve egy BFZ-bérletkampányban a lányok bizonygatták, hogy nem fiatalok a szexhez.
A koncert műsorában amúgy Csajkovszkij dominált, a finn erő tehát az orosz dusával birkózott meg – akár találhatunk is kapcsolatot közöttük, ha mást nem, hát a kompot.
(A szakmai előélet alapján kreált reklámszövegekről morfondírozva amúgy magunk elé vizionálhatjuk azt is, mi lett volna, ha a szezon elején, amikor a Rádiózenekar évadnyitó koncertjét tartotta, úgy konferálják fel az új vezető karmestert, hogy „éééés most: a Huntsville-i Herkules!”.)
Szóval, óvatosan a jelzőkkel, mert előbb-utóbb rejtői magasságokba juthatunk, gondolok itt a Német Pampák Vad Bikájára.

Persze, mondhatom én, hogy óvatosan a jelzőkkel, ha a féktelenül száguldó gondolatoknak, a szárnyaló fantáziának nem lehet megálljt parancsolni. Jól illusztrálja ezt az az értesítő, amit Anu Tali és a Nordic Symphony Orchestra koncertje előtt kaptunk e-mailben:

Hát, nem tudom… amazonnak nevezni egy nőt pusztán amiatt, mert a férfiak uralta pályán tűnik fel, körülbelül olyan, mintha minden hímnemű óvodapedagógust Macsó bácsinak kellene hívniuk a gyerekeknek.
És sajnos a hordó nem áll meg, pár napja az Erkel Színház rekonstrukciós terveinek kapcsán ErKell nekünk! csatakiáltással invitálták épületbejárásra a sajtó képviselőit…

S ha már a sajtó szóba került, nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy ennek a szlogengyártósdinak nagy hagyományai vannak az újságírásban is – hiszen a lapot el kell adni, a figyelmet a cikkre kell irányítani –, csak ott „valami ütős címet” fedőnéven fut az akció. Vannak helyek, ahol dolgozik konkretice címszerkesztő, magam is megkaptam egykor ezt a pluszfeladatot egy lapnál, közvetlenül az után, hogy a kenyérsütő gépekről írott szakanyagot Gép testben pék lélek címmel bírtam tördelésre küldeni.

A blikkfangos mondatok megalkotásának vágyával természetesen semmi baj, ám előfordulhat, hogy a sajtóosztályok és az újságírók közötti szimbiózisnak köszönhetően a kreatív elmék által megálmodott suta bűvigék ellenállás nélkül terjednek el. Mert hát lépten-nyomon beleütközünk annak nyomaiba, hogy a zsurnaliszta számára nincs kényelmesebb megoldás annál, amikor egy készen kapott PR-anyagot mindenféle változtatás és hozzáadott érték nélkül, egy az egyben ad le, legfeljebb odabiggyeszti a végére/elejére nevét/monogramját, honorárium-elszámoláskor igazolandó, hogy ezt ő írta.

Szó se róla, időnként nem árt fogni az újságírók kezét, főleg, ha valamely szakmaibb témában szeretnék megakadályozni, hogy sületlenségek lássanak napvilágot. Mert hát ilyesmi is előfordul, nem is ritkán.
Itt van például a különös körülmények közt felbukkant Stradivari hegedű esete, melyről a múlt héten adtak hírt a médiumok. Közülük nem egy beillesztette tudósításába Kokas Katalin hangszert méltató szavait, csakhogy akadt zsurnaliszta, akinek bizony gondot okozott az „e-húr” kifejezés helyes írásmódja. Bár erre talán még legyintenénk is, hogy ugyan már, ne szőrözzünk, ha nem látnánk, hogy HOL láttak napvilágot a szarvashibák:

„…az É-húrja verhetetlen…” (Népszabadság)
„…azt éreztem, hogy ez a é húr…” (Híradó)

Most mindkét lapcím után képzeljünk nyugodtan egy (!!!)-et…
Ám mielőtt nagyon belegabalyodnánk az igényesség és a szakbarbárság szövevényes kapcsolatrendszerébe, a tollforgatók felelősségének érintése után utunk visszakanyarodik oda, ahol szemrevételezhetjük, mi várhat ránk, ha a hozott anyagból dolgozó zsurnaliszták barátságosan fogadják a harmatos erősségű, avagy nagyon félresikerült, erőltetett szlogenek közeledését – nem kérdés: továbbadják csont nélkül.
Viszont ha véleménynyilvánítási szándékkal íródik egy cikk – netán recenzió… – akkor bizony a fagyi visszanyalhat, s a hangzatosnak, bombasztikusnak szánt szövegek ennen kiagyalójuk ellenében hatnak (lásd például fennen a Juventus-reklámot).

Nem is értem, mi miért nem éltünk a lehetőséggel.
DNI beszámolóját olvasva elmondhatjuk, nyugodtan adhattunk volna a Pannon Filharmonikusok koncertjéről írott dolgozatának olyan címet, melyben lecsapjuk a finn erő által feldobott magas labdát (Kétségben az erő – azt hiszem, ez is van olyan rossz…).
S tulajdonképpen a Nordic Symphony hangversenyéről írott cikkünknél is felhasználhattuk volna az amazonos felvezetést, például úgy, hogy az illusztráción a Maestrinát barbárszerkóban pucsítva ábrázoljuk, a la Vallejo.

Nem azért nem tettük, mert jó bőrnek nem kell cégér…
Valahogy nekünk ez még nem megy.
De ígérem, gyúrunk rá, kisdobos becsületszószra.
S ha majd az őrület trenddé fajult, és esetleg egy beígért holland művész nem lép fel az operában, akkor majd megírjuk, hogy azt se mondta: fapapucs.
Remélem, elnézik majd nekünk. Hisz tudják: ezek a momusosok olyan – bohémek.