Stravinsky 125

Írjuk akár Stravinskynak, akár Sztravinszkijnak, a lényeg: 125 éve született (éljenzés: vasárnap). Egyetlen cikkben nem könnyű összefoglalni jelentőségét, személyiségét, hatását. Heten szösszentünk neki, hogy megfogalmazzuk élményeinket, benyomásainkat.

…Nem teremtett újat, de hát nem is az volt a feladata. Az órásmester tisztít, javít, beállít, igazít. Hogy jobb legyen. Persze ehhez nem elég a szakértelem, oda kell figyelni nagyon. Fülelni és szemlélni. Homlokra tolt szemüveggel, csíptetős nagyítóval, türelmesen, fejcsóválva, dörmögve.

Állítólag arra a találmányára volt legbüszkébb, amivel csinos segédvonalakat tudott rajzolni egy bonyolult partitúraoldalra. Öt darab golyóstollbetét egymás mellé ragasztva, vonalzó mentén, pontosan.

Nem gyártott elméleteket, sőt, gyakran érzem úgy, hogy különösebben nem is érdekelte, ha a késztermék a profizmuson túl még szép is. De hát nagyon sok lett az. Különös és szerencsés élmény, hogy szinte legelsőképp hallottam a szinte utolsót, a megrendítő Requiem Canticlest.

Stravinsky csak dolgozott - aztán a hatalmas életmű megteremtette saját magát…

dni

Stravinsky azok közé a szerzők közé tartozik, akiknek műveit soha nem láttam kotta formájában. Minden hozzá fűződő képzetem, asszociációm kizárólag az auditív élményekre épül, éppen ezért ezek rendkívül elvontak és teljes egészében egyediek, de azt gondolom cseppet sem különlegesek.

Stravinsky nálam a kétarcúak egyik legtipikusabb képviselője. Egyik \"én\"-je a mese, a fantázia birodalmából érkezett, vad, elementáris színekkel, nagy, kidolgozatlan formákkal, ismeretlen lényekkel ábrázolva egy képzeletbeli világot, a másik pedig a realitás felől közelít, egy száraz, éles kontúrokkal megjelenített leképezése a ténylegesen megtörtént dolgoknak. A furcsa az, hogy mindkét arc alapvetően szomorú színezetű. A fantáziabirodalom áttetsző szomorúsága az évek alatt megkeményedett, megszilárdult, némi fanyar humorral fűszerezve betokosodott.

Ez utóbbi időszak kérlelhetetlenségét nálam némileg enyhíti, hogy a The Rake\'s Progressnek köszönhetem életem legjobb emlékű zenetörténet-vizsgáját Karasszon Tanár Úrnál.

BaCi

Stravinsky (Sztravinszkij), Igor (Igor) Feodorovich (Fjodorovics) - Oranienbaumi születésű, világpolgár halálozású zeneszerző. Munkássága három korszakra osztható: van pénz / nincs pénz / van az a pénz.
Karrierje a XX. sz. elején, az Igor, a barbár c. gyagilevista balett-trilógiával indult, amelynek sikerén felbuzdulva elmesélte egy katona történetét, aki lerókázott egy csalogányt. Aztán ~ úgy vélte, hogy az oktett halála az oroszkodás, így inkább megidézte Pulcinellát, e híres pergolézi figurát, majd emléket állított Oidipusznak, Apollónak és Orfeusznak, akik Mavra menyegzőjén egy tündér csókjának hatására elindulnak a léhaság útján. Továbbá - egyéb neoklassz művek mellett - szülinapi zenét írt a Zsoltári Szimfonikusoknak, polkát a cirkuszi elefántoknak, és klarinét Woody Hermannek (E-ben). Mikor beköszöntött az atonkorszak, és hódítottak a dodekafontoskodók, ~ agon rúgta Schönberget, és a szakrális művek felé fordult.
Halála előtti utolsó mondata: \"Nem, Robert, te nem szerepelsz a végrendeletemben\".

-krl-

A zene: \"Eterna\". Az NDK nem, meg a Szovjetunió sem. De egy orosz zeneszerző az egykor volt keleti Németország lemezein is örök élmény. Például a Petruska magának a komponistának a vezényletével, egy igencsak kérdéses grafikájú borítóban, akkor még természetesen bakelit hanghordozón, vagy a Tűzmadár a drezdaiakkal és Kempével. Nagyon jó alapok voltak, hogy közelebb kerüljünk Sztravinszkijhoz. Meg Craft könyve, egy évtizeddel később.

Persze vannak ellenlábasok is. Glenn Gould például azt írja, a huszadik század két legtúlértékeltebb zeneszerzője Bartók és Sztravinszkij. Lehet mindent más szemszögből is nézni, őket mondjuk Schönberg és Berg felől. És szeretni is lehet őket, e hegycsúcsnyi nagyságúakat, de az utóbbi ötven év egyik nagy tanulsága, hogy a közízlés - mondhatjuk akár: sajnos - nem érte utol e korszak zeneszerzőit. Bartókkal és Sztravinszkijjal tele a koncertrepertoár, utánuk szinte néma csend.

Petruska bábokkal vagy anélkül, Tavaszi áldozat tavaszi fesztivál zenei megnyitójaként, az első vagy a második Bartók-zongoraverseny: szinte hetente a koncertpódiumon. Túlértékelten vagy sem, szeretve biztosan, és nem érdemtelenül.

Varga Péter

\"El sem tudják képzelni, milyen boldog vagyok ma\" - mondja Igor Fjodorovics Sztravinszkij. A helyszín Moszkva, az idő 1962. szeptember 26-a. A nyolcvanéves mester, a kortárs zene doyenje érkezett haza ekkor. Politikai szenzáció. Két koncerten, Robert Crafttal felváltva vezényelte a Tavaszi áldozatot, a Petruskát és az Orfeuszt. S hogy valóban haza érkezett, csak akkor értette meg, mikor már otthon volt. Egy huszonkét másodperces töredékben hallani őt a moszkvai rádió felvételén, melyből az utolsó tizenhét csupán zúgó taps. A mondat eleje lemaradt. Mire a technikus észrevette, hogy az addig a karmesteri dobogón álló Sztravinszkij szólni akar, már későn kapcsolta vissza a mikrofont. De azért hallani.

Balázs Miklós

Azt a bizonyos \"hazaérkezős\" vendégjátékot nagy-nagy készülődés előzte meg szovjet részről. Előtte a Politikai Bizottság szintjén tárgyaltak az eseményről, hogy ki és milyen szinten érintkezzen \"a világhírű szovjet zeneszerzővel\". Mindent bevetettek. A szándék félreérthetetlenül az elbitangolt honfiú hazaédesgetése lehetett, mert annyira pontosan kidolgozták az otthon töltendő napokat. (Mint láttuk, bő két évtizeddel korábban Prokofjevnél egyszer már bevált a módszer.)

Tehát, a gondos előkészületek után ott állt a fél Politikai Bizottság, a negyed kormány a repülőtéren a régen várt vendég fogadására. Stravinsky - rangjához méltóan - elsőnek lépdelhetett le lépcsőn. Nem sietett, kényelmesen körülnézett, mint aki ráér. Szép idő volt, sehol egy felhő. A lépcső alján közben a delegáltak szép sorba rendeződtek egymás mellett a szőnyeg mentén. (Az nem maradt fenn, hogy vörös szőnyeg volt-e, de biztosra vehetjük.) Szóval Stravinsky kicsit nézelődött fönt, majd kedves mosollyal elindult lefelé.

A lépcső alján az első számú delegált (a kulturális miniszter volt tán?) kézfogásra lendítette karját. A világfi vendég egy elegáns mozdulattal elhelyezte a baráti jobban… az esernyőjét, majd elfordítva a fejét az iménti a kedves mosollyal az arcán ellépdelt a népes sor előtt, egy pillantásra sem méltatva őket.

Azután a repülőtér széléről visszaküldte a titkárát - az ernyőért.
Ki tudja, hátha mégis esni fog másnap.

- zéta -

Nekünk, embereknek érdekes elképzeléseink vannak az ördögről.

Gyermekként először a népmesék leírásával találkozhatunk, eszerint ő egy fején szarvakkal, lábain patával rendelkező, kecskeszakállat és lófarkat viselő illető. Olyasvalaki, akiről messzire lerí, hogy nagyon rosszban sántikál. Kicsit naiv elképzelés, de rendjén is van, hiszen a mesék céljával, pszichológiai szerepével ez a kategorizálás teljesen egybevág.

Ennél szélsőségesebb gondolata van azoknak, akik az ördög címén Nostradamus Antikrisztusainak megszemélyesítőit keresik, és többnyire Hitlerben, Sztálinban, vagy Szaddám Husszeinben találják meg. Tehát olyan emberekben, akiket felelőssé szoktak tenni százezrek, milliók erőszakos halálával.

Ez a logika azonban sántít, és ezt a lelkünk mélyén tudjuk is jól. Ha valóban létezik, ugyan kire lehetne hatással az ördög, ha rögtön látszana rajta, hogy kicsoda is valójában? Senkire. Akkor nem lenne negatív hős, hiszen őszinte, láttatja, hogy ő rossz.
Márpedig a dolog lényege az ellenkezője lenne, hogy mi a jó utat keresvén teljes meggyőződésünkkel sétáljunk be a csapdába. De, mint mondtam, ezt tudat alatt sejtjük is. Hogy mást ne mondjak, gondoljuk el, mire is szoktuk mondani az \"ördögi\" jelzőt? Mintaszerűen kitalált, és kivitelezett, mondhatni tökéletes dolgokra, melyeknél a szándék, a kiindulópont rossz, negatív, de minden más dicséretet érdemel. Egy izgalmas akciófilm-béli sikeres bankrablás biztosan ördögi terv alapján valósul meg, attól ördögi, hogy a legapróbb részletekig mindenre kiterjed, hihetetlen precizitással és összhangban kell tevékenykedniük a benne résztvevőknek, csak éppen bűncselekményt követnek el.

Hogy kissé közelítsünk témánkhoz, vegyünk zenei példát is: Liszt keringőjében Mefisztó bizony zavarba ejtően gyönyörű dallamot játszik, és ez logikus - ki csábulna el egy szörnyen nyekergő hegedű hallatán…?

És hogy kerül a csizma az asztalra? Nem szaporítom tovább a szót, jöjjön a szenzáció: áltudományos kutatások alapján szinte bizonyosan kimondható, ha létezik az ördög, és ne adj\' isten egy zenész bőrébe bújt valaha, akkor azt a zenészt nagy valószínűséggel Igor Sztravinszkijnak hívták!

Aki nem hiszi, hallgassa csak serényen az imént megnevezett úr műveit, a hatás nem fog elmaradni…

- eszbé -