Sosztakovics 100

\"Rólam majd mások írnak. És, persze, nagyokat hazdnak majd - de ez már az ő dolguk.\" - olvasható a Testamentumban. Hát most mi is írunk, és ha más nem is, az biztos igaz, hogy 100 éve született Dmitrij Sosztakovics.

Sosztakovics számomra fura rejtélye a zenetörténetnek. Nem is annyira úttörő munkássága, hanem az a különös - egész életén átívelő - húzd meg!, ereszd meg!, amit a fennálló társadalmi rendszer mellett és ellen folytatott. Hiszen tudjuk, végig milyen keskeny ösvényen egyensúlyozott a \"betiltás és Gulágra száműzés\", valamint \"a nemzet ünnepelt Lenin-díjas komponistája\" szakadékai között. S ha ez eszembe jut, óhatatlanul felidéződnek bennem A kisvárosi ... két és fél évvel ezelőtti budapesti premierjét követő gondolataim.

A műsorfüzet címlapján a következő meghökkentő feliratot találtam: A Magyar Állami Operaház és a [...] Bank Részvénytársaság közös produkciója. Hmm?! Ahhoz már hozzászokhattunk az elmúlt években, hogy szponzorok, támogatók, mecénások valós és képzelt hada lepte el a kultúra különféle műhelyeit, megjelenve és helyet követelve - voltaképpen jogosan - a kiadványok és intézmények valós és képzelt reklámfelületein. De miért van szüksége egy banknak arra, hogy koprodukciós partnernek tüntessék föl egy operaelőadáson? Épp egy olyan darabban, melyet szerzője - a műsorfüzetben olvashatjuk - arra szánt, hogy \"a gúny segítségével lerántsa a leplet a kereskedői életvitel szörnyű szokásairól...\". Első olvasatra az előadás előtt ez még nem hagyott bennem mélyebb nyomot.

Az előadást követően pont ezen merengve lépdeltem az Operaház főlépcsőjéhez. Az út a föltornyozott lazacos tálak, a pezsgővel sorakozó hosstesek és \"A [...] Bank Rt. vendégei részére\" felirat között vezetett. Még inkább gondolataimba mélyedve autóba szálltam hát. A belváros elhagyása a szűkös valamikori Majakovszkij utcában a (néhai generalisszimusz születésnapján üzembe helyezett) 70-es trolibusz mögött, megállónként meg-megállva zajlott. A hajdani Felvonulási téren, az egykori Sztálin-szobor helyén, épp egy aktuális politikai demonstráció részeként ott állomásozó traktorok erdeje előtt elhaladva (pedig dehogy akartam én aktualitást) már teljesen megértettem Sosztakovicsot. A velünk élő komponistát.

A gúny segítségének szükségességéről.

- zéta -

De bolond is az ember!

Kikérik maguknak persze, azt mondják, csak ne általánosítsak.

Lehet, hogy tényleg én voltam az egyetlen, aki annak idején - butaságomban - a megszállók iránt érzett köznépi averziómat kiterjesztettem egész kultúrájukra? Én voltam az egyetlen, aki tizenév alatt sem tudott, akart megtanulni oroszul?

Ki tudja, ha kamaszként okosabb vagyok, talán nem lett volna később olyan katartikus a találkozás. Bulgakov, Malevics, Tarkovszkij, Jerofejev...

Na meg Sosztakovics!

És mindegyikükben a nagy szláv életérzés, valamint az az átütő erő, amivel diktatúrában is képesek voltak kiteljesíteni művészetüket.

Hogy mitől olyan hatásos (fiam azt mondaná: \"ütős\") Sosztakovics zenéje?
Talán pontosan attól, hogy ha meg is próbált beilleszkedni, sehogy sem fért a terepszínű ruhába. A sikertelen mimikri tette még feltűnőbbé. Ezért lett groteszk, ezért lett paródiája és gúnyrajza minden áramvonalas, \"igazodó\" mesterkedésnek. Szimfóniák, bombasztikusnak tűnő, mégis fájdalmas \"filmzenék\", kamaraművek. Mind a kényszerű, kikerülhetetlen őszinteség igazi példája.

dni

Egy neves magyar rockzenész mesélte gyakran, hogy annakidején, amikor lemezt készítettek, mindig be kellett mutatni az illetékeseknek elbírálásra a szövegeket - a zenére szerinte azért nem voltak kíváncsiak, mert egy C-dúrban nem lehet találni semmi rendszerelleneset.
Hát, nem tudom. Ha az illető úgy fél évszázaddal korábban, és kicsit keletebbre alkotott volna, talán más lenne a véleménye. Mondjuk, ha írt volna egy IV. szimfóniát, vagy egy 1. hegedűversenyt, és azokat évekig, évtizedekig a fiókban őrizte volna...

Sorok között olvasni - kényszerűségből - sokan megtanultak. Akkor és ott nemcsak az újságokban, hanem a zenében is. És az volt a kisebbik baj, hogy a közönség kénytelen volt elsajátítani a zenei titkosírás megfejtését - a nagyobb gond az volt, hogy nem lehetett tudni, a hatalom mit lát (hall) bele egy \"C-dúrba\".

Lehetetlenség megállapítani azt is, hogy a hallgatóság jól olvasott-e a sorok között. Hiszen minden igaz lehetett, és mindennek az ellenkezője is. Eldönthetjük-e egyértelműen Sosztakovics bármelyik művéről (bármelyik C-dúrjáról), hogy az miért íródott, vagy miért íródott úgy? Méltatni akart, vagy kigúnyolni? Személyes vallomást tenni, vagy csak írni valami óvatosat? Ha akarjuk, egy hazafias című-ajánlású műbe, vagy egy parancsra írott filmzenébe is beleképzelhetünk rejtett rendszerkritikát, és egy szimpla kamaradarabról is bebizonyosodhat, hogy csak jó pontot akart vele szerezni.

Ismerve a szerző személyes tragédiáját, és az adott történelmi helyzetet, azt képzelünk bele zenéjébe, amit akarunk. De képesek vagyunk-e arra, hogy műveit \"csak\" zeneként hallgassuk?
Sajátos, hogy Sosztakovics életével és műveivel kapcsolatban minden dokumentálva van, de semmi sem hihető.
A zenéje viszont hihetetlen.

SzJ

- Nem kaptál kedvet egy rövid Sosztakovics-élmény megírásához?
(Szerk.)

Kedvem volna, ötletem nincs. Nem azért, mert nem ismerem eléggé a tárgyat, de talán pont amiatt, mert túl sok közöm van hozzá. Az utóbbi években sokat foglalkoztam művészet és politika sajátos kapcsolatával, s a problémám az, hogy a gondolataimat vagy leírtam már, vagy még nem érett meg bennem nyomdakészen, vagy szándékosan el akarom azt hallgatni. Bár korábbi írásaimban magam is elsősorban politikum és artisztikum relációjában igyekeztem ablakot nyitni Sosztakovics művészetére, mai napság egyre kevésbé gondolom, hogy a lényeg ebben az összefüggésben volna megragadható.

Sőt, éppen az ideológia értelemadás, mely minden esetben az elemző vagy recenzens szándékán keresztül látszik, szükségszerűen félrevezető, mert bár a filológia, a zene- és politikatörténet tényei kiállnak az efféle interpretációk mellett, voltaképpen csak arra jók, hogy elfedjék minden műalkotás közös lényegét, amiről ha nem is tudom, mi az, azt biztosan tudom, hogy a politikum szférájában nyilvánvalóan nem megragadható. Legyen bármennyire is igazolható vagy igazolhatatlan egy mű ideológiai kerete akár a jelenben, akár utólag, s lássék az bármilyen színben is a változó világpolitikai konstelláció szerint, a szekunder szövegek vakságát, melyek képtelenek voltak túllépni szűk ideológiai kereteken, sohasem lesz képes igazolni semmilyen utókor, mert minden utólagos magyarázat kizárólag az elemzés kontextusának keretében lesz látható.

Ha van valami, amely nem közelebb, de egyre távolabb visz Sosztakovics művészetének megértésétől, az az, ha nem vagyunk képesek megteremteni a 21. századi Sosztakovics-kép(ek) szuverenitását, és saját vakságunk örve alatt arra leszünk kárhoztatva, hogy újratermeljünk egy olyan diskurzust, melyet talán mi magunk is igyekszünk végre elhagyni. Töretlen és állandósuló történelmi beágyazással leszíjazzuk őt és művészetét olyasvalamihez, amiről magunk sem tudjuk, hogy micsoda. Ez a mi felelősségünk.

Balázs Miklós