Sir Mike nyolcvan esztendős (Meixner Mihály születésnapjára)

Ma ünnepli nyolcvanadik születésnapját Meixner Mihály.
Természetesen elhangzik majd számos laudáció, nálam Őt jobban, vagy régebbről ismerők részéről, biztos olyanoktól is, akik együtt is dolgozhattak vele.
Csak szerény eszközeimmel köszönthetem, a Café Momus nevében is.

Nem csak Neki köszönhetem, hogy megszerettem a klasszikus zenét. De Neki, hogy így szeretem és élvezem, ahogyan.
Ha nincsenek Mihály Bátyám rádióműsorai, előadásai, számos beszélgetésünk, időnkénti buta kérdéseimre adott hosszú, kedves levelei, ma egy zeneművet valószínűleg „szimplán” meghallgatnék, ám nem próbálnék belemélyedni az interpretáció kérdéseibe, nem játszanék azzal, hogy kedvenc operámat, a Falstaffot összehasonlítgatom Toscanini, de Sabata, Karajan, Solti, Reiner, Abbado, Muti, és még vagy egy tucat más dirigens felvételeiről.

S persze Mihály nyitotta rá szememet a múlt oly sok legendás előadóművészére. Emlékszem, első levelében valami olyasmit írt, hogy kedves fiatal barátom, mindennel egyetértek, amiről beszámolt, egyedül azzal nem, hogy Knappertsbusch zenekarát malacbandának titulálja.
Ma már tudom, hogy Kna az elmúlt század egyik legnagyobb karmestere volt.

Ifjonti hévvel Toscaniniért lelkesedtem. Ma már világos, hogy ha mondjuk Karajan vagy Bernstein bűvészek voltak, akkor Toscanini varázsló – a Szakma szabályai szerint hatott zenekarára, publikumára.
De Furtwängler Mágus volt, még ő maga sem tudta hatásának titkát, folyamatát, ő volt a Legnagyobb, ma már világos számomra is – ezért kaphatott a Magyar Rádió egykori sorozatában, a „Mi a titka?”-ban egyedül ő, legjobb emlékezetem szerint, kétrészes műsort.

Emlékek tucatjai tódulnak most fel bennem – amikor közelgő érettségim kapcsán felajánlotta a tegeződést.
Egy borongós augusztus végi reggel, 1980-ban, hatalmas hátizsákkal állok a salzburgi főpályaudvaron, Mihály jön velem szemben, döbbenet mindkettőnkön, végül ő szólal meg: „Lajos?”. De jó volt végig Pestig beszélgetni.
Az a koncert, melyet még egyetemistaként szerveztem Szegeden nagyszerű, Vele mindig egy hullámhosszon gondolkodó társa, Szőkefalvi-Nagy Katalin részére.
Szegedi, sajnos mostanság ritkábbra sikerült találkozásainkra.

Nagyon kevés olyan jelentős muzsikust találni az elmúlt hatvan évből, akivel ne találkozott volna, hiszen sose létezett Számára nyelvi barrier, hatalmas lexikai tudása, világpolgári kultúrája és eleganciája miatt mindenkivel szót tudott érteni.

És még egy apró, talán nevetséges, de számomra fontos történet, mert hiszek abban, hogy az állatok sokszor többet megéreznek, mint az emberek. Néhai Lucia cicám (igen, a Lammermoori) igencsak bizalmatlan volt az idegenek iránt – amikor Mihály először ült le szegedi lakásomban a fotelbe, a macska fél perc múlva már mászott volna az ölébe.

Emlékek, emlékek, eszembe juttatják a múló időt, amikor összeismerkedtünk, Mihály fiatalabb volt, mint én most...
Ám a múló idő talán csak kicsit óvatosabbá vált járásán látszik, kedélye, szelleme változatlanul csillog.

Kedves Mihály Bátyám! Szeretettel gratulálunk Neked, jó egészséget kívánunk, és azt, hogy még nagyon-nagyon sokáig hallhassuk hangodat az éterben!
Örülök, hogy ma este személyesen is módomban áll köszönteni Téged. Ne feledjük megbeszélni, hol ünnepeljük majd az én nyolcvanadikomat!